Margit mindig a páros heteken, csütörtökönként ment a tanárnőékhez takarítani. Már nyolc éve járt Imoláékhoz: saját kulcsa volt a lakáshoz. Imola, a tanárnő igyekezett rendet tartani, de a három kamasz gyerek mindig pillanatok alatt felfordulást csinált. Széthagyták a lakásban a ruháikat, a konyhapult pedig állandóan tele volt piszkos poharakkal, mert ha kimentek inni, minden alkalommal újat vettek elő.
Az utóbbi év kicsit békésebben telt, Margitnak már nem kellett annyit rámolni utánuk, mint korábban. A két fiú, az ikrek, Amszterdamba mentek tanulni, két különböző egyetemre. Kiderült, hogy szeptember közepén a harmadik gyerek, a lány is Hollandiába költözik utánuk. A tanárnő jelezte is Margitnak a telefonban, hogy megürült a lányszoba is, ráférne egy alapos takarítás, és az ablakot se ártana megpucolni.
A férj ritkán volt otthon, Margit a nyolc év alatt alig néhányszor találkozott vele. Egy építőipari cégnél dolgozott, és rengeteg utazott. Imola többször megjegyezte, hogy azt a luxust, hogy három gyerek mellett ő még mindig középiskolai tanár lehet, a férjének köszönhetik. Ha ő nem keresne eleget, neki már rég ott kellett volna hagynia a pályát. Margit a nyolc év alatt megtanulta, hogy a férj asztalához ebben a háztartásban nem szabad nyúlni. Nedves törlőkendővel körbetörölte az irathalmokat, az aprópénzzel teli tálkát, a szétszórt névjegyeket, a fülest, a különféle számlákat és mandzsettagombokat.
Most is így tett volna, ám amikor a középső szobához érkezett a porszívóval, meglepve látta, hogy a nagy, barna íróasztal teljesen üres. Körbeporszívózta az olvasófotelt, a könyvespolcot, aztán letörölte az asztallapot. Se számlák, se aprópénz, se mandzsettagombok. Leült a kanapé szélére, aztán gondolt egyet, és óvatosan bekukucskált a szekrénybe. Teljesen üres volt. Ahová korábban a vasalt ingeket akasztgatta be, ott most csak üres vállfák lógtak.
Ezek szerint a pasas lelépett, gondolta Margit. Ezek mind egyformák! A szokásos történet. Szépen megvárta, amíg a gyerekek kirepülnek, és most, hogy a harmadik is elment egyetemre, fogta magát, és eltolta a biciklit. Nyilván évek óta volt valami fiatal szeretője, csak ki akarta várni a megfelelő pillanatot. Most biztosan roppant tisztességesnek érzi magát, sőt, önfeláldozónak, hiszen értékes éveket adott fel csak azért, hogy ne robbantsa szét a családot, amíg a gyerekei nagykorúak nem lesznek.
Margit huszonöt éve takarított a környéken, ezalatt éppen elég hasonló történetet látott. Kiürült szekrényeket és polcokat, átrendezett otthonokat, sebtében átfestett szobákat. Nem volt meglepve, bár idáig valamiért azt hitte, hogy ez a család más. Ez az Imola mindig olyan derűsnek látszott.
Kihúzta a porszívót, átvonszolta a nappaliba, bedugta újra. Nehéz lesz most ennek a szegény nőnek, tűnődött, ebben a megürült lakásban. Se férj, se gyerekek. Talán neki is van valakije, töprengett, miközben a könyveket porolta. Ha a tanárnővel beszélt, többnyire a gyerekekről volt szó. A sajátjairól meg a tanítványairól. Az iskoláról, meg a drámakörről. Imola szenvedélyesen szerette az osztályát. A mostaniak tavasszal érettségiztek, éppen egy időben a saját lányával. Gyakran mondogatta, hogy ez lesz az utolsó osztálya, többet már nem vállal, mert sok ez neki.
Margit persze nem hitte el, mert már évek óta panaszkodott, hogy elfáradt, elege van, aztán mindig ugyanazzal a lelkesedéssel kezdte az évet, mint korábban.
A konyhában rend volt, csak a konyhaszekrény ajtaját és a fogantyúkat kellett áttörölgetni. Margit éppen a tűzhely lapját dörzsölte át Ciffel, amikor motozást hallott kintről, és fordult a kulcs a zárban. Imola érkezett meg.
Margit köszönt, és várta, hogy talán a nő mond valamit. Tapasztalatból tudta, hogy nagy családi válságoknál vagy haláleset után nem szerencsés azonnal kérdezősködni. Vigasztalt ő már taknyában úszó, hokedlin gubbasztó férjet és tökrészeg, kanapén heverő feleséget is. Hát kinek van erre ideje? Elvégre ő nem pszichológus, hanem takarítónő. Az mindenesetre feltűnt neki, hogy Imola
egyáltalán nem látszik megtörtnek, nem úgy fest, ahogyan a frissen elhagyott feleségek szoktak. Se lenőtt haj, se kisírt szemek, se idétlen, feltűnő színű, új ruha. Az asszony ugyanolyan mosolygósnak és kiegyensúlyozottnak látszott, mint bármikor korábban, sőt, még finom színű körömlakk is volt rajta.
– Hoztam szemetesszákot – mondta. – Meg papírtörlőt, mert már alig volt.
Margit a szeme sarkából figyelte, ahogy leveszi a cipőjét, berakja a cipőtartóba, aztán mezítláb bemegy a középső szobába. Oda, ahonnan az a csélcsap férje elköltözött.
Később Imola megint kijött, és elpakolta a konyhában a tiszta edényeket. Közben kérdezgette Margitot, hogy dolgozott-e már külföldön, meg hogy tud-e arról, milyenek másutt az óradíjak. Margitnak fogalma sem volt, ő csak a budapesti árakat ismerte. Itt, ennél a családnál csak azért nem emelt idén nyáron, mert két hónapja nem is hívták. Most akarta volna szóba hozni az emelést, de valahogy úgy érezte, mégse ez a megfelelő pillanat.
Amikor három után elment, Imola bezárta mögötte az ajtót. Végigjárta az alaposan kitakarított lakást, ahová hétfőn bérlők érkeznek majd. A gyerekek szobáit már korábban kiürítette, csak az ő holmija maradt itt, legalábbis a nyári és átmeneti ruhák. A téli ruhákat a férje már elvitte kocsival Hollandiába. Próbálta végiggondolni, mennyi idő egy ekkora lakást alaposan kiporszívózni, letörölgetni a felületeket, rendbe tenni a vizes helyiségeket. Hogy bírja majd a dereka a sok felmosást?
Októbertől ő is ugyanezt fogja csinálni, gondolta. Mások otthonát takarítani külföldön, egy idegen városban. Lesúrolni a tűzhelyeket, tisztára sikálni a kádakat. Nem lesz több csöngetés, gyerekzsivaj, nem lesznek kijavítandó dolgozatok. Nem lesz fülledt tanári, feszült hallgatás a hosszú asztal mellett.
Kilenc kollégája mondott fel, így sokkal könnyebb volt meghoznia a végső döntést. Leült a konyhában, körbenézett, mintha valaki más otthonát mérné fel, és azt gondolta, hogy ez is menni fog. Eltette a súrolót, amit Margit kint felejtett a pulton, aztán az órájára pillantott. Csütörtök volt, fél négy. A kimosott szemetesbe tiszta zsákot rakott, és igyekezett nem gondolni rá, hogy az iskolában ilyenkor ér véget a drámakör.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .