Finy Petra: Ragyogni

Az idős hölgy úszógumijában a glitterek jobban tündököltek, mint a nap maga. Teljesen elvakította az embert.

Egy lányaforma nő guggolt mellette a Balatonban, legalábbis messziről pont
ugyanúgy festett a másik alak a vízben, csak annak festett haja volt, és nem nyalábolta körbe hatalmas úszógumi.

Az idős hölgy láthatóan élvezte, hogy lebeg a vízen, és hogy hagyja a fényt
szétszóródni maga körül. A fotonszikrák úgy pattogtak mellette, mint a jól megküldött kacsakő.

Milyen szerencsés, gondolhatták sokan az asszonyról. Őszül ugyan, de szépen
karbantartott nyolcvanasnak néz ki, és lám, még úszni is eljár, ugyan gumival a hónalja alatt, de akkor is pompás formában van. A lányával mintha barátnők lennének, hiába no, egyeseknek hogy kijut a jóból. Mindig rájuk ragyog a nap. Vagy ők maguk a fény.

A Balaton most olyan tiszta volt, hogy le lehetett látni az aljára, mint a tengernek, még itt, a déli parton is, elnyúlt a nyári front, ezért távol maradtak a fürdőzők. Jót tett a víznek ez a kis nyugalom.

Húszfokos lehetett. Csodálkoztak is a parton levők, hogy az úszógumis néni milyen
jól bírja a hideg vizet. Nagyon sportos, jegyezték meg ismét elismerően. Bár az én dédim, nagyim, anyám lenne ennyire vagány és edzett, repkedtek az elismerő sóhajok.

Az idős hölgy a lépcsőn is kifejezetten energikusan lépkedett fel, céltudatosan, mint
egy elnök, aki a beiktató beszédére készül. Az úszógumit sem engedte, hogy vigye helyette a lánya.

– Inkább menj, és foglald le a vizes biciklit! – dörögte felé, aztán a glitterekre nézett, csóválni kezdte a fejét. Hirtelen dudorászni kezdett, talán az arany csillámokat számolta meg az úszógumiban a dalocskával. – Nem, már elment tőle a kedvem – fejezte be sután.

A lánya érzékelte a vizes biciklit, heves pillantásokkal mérte fel, ki hallotta még a
bakit. Nem sokan, jól van, eddig megúsztuk, ez volt az arcán.

Talán hosszú ideig élt külföldön a néni, és már akcentusa van, nyugtázta magában
az, aki hallotta a nyelvi tévedést. Külföldön élt, biztosan, hiszen valami angol dalt énekelget, valami hullócsillagról.

– Fröccsöt akarok inni, és hekkenni is akarok egyet! – nyavalygott aztán a néni, pont, mint egy kisgyerek. A hekkenni is csak nyelvbotlás lehet, jegyezték meg jólelkűen a közelükben ülők.

– De, mama, a hekk tele van... – fogott bele a lánya, ám a nő közbevágott.

– Nincs benne gerenda, nincs. Meg tudom enni – jelentette ki dacosan. Letette a
glitteres úszógumit, de közben felvett egy szalmakalapot, aminek a díszcsíkja szintén glitteres volt. Most megint úgy szórta a fényt maga körül, mint egy sárga
diszkógömb vagy egy földre tévedt csillag. De ez a tündöklés már nem terelhette
a mellettük lévők figyelmét a gerenda szóról. Az idős nő ismét dúdolni kezdte a
csillagos dalt: „Catch a falling star...” Mintha ezzel nyugtatta volna meg magát
minden egyes nyelvtani tévedés után, melyek láthatóan őt is felzaklatták.

A hölgy lánya idegesen nézett a riadt emberekre:

– Oxfordban tanított az anyám, az esze úgy ragyogott, mint a csillagos ég –
magyarázta az anyja bizonyítványát. Majd megpróbált alkudozni az idős nővel: – Csak egy fröccs, amit villámgyorsan kikérünk, és semmi hekkezés, az órákig tart,
mire elkészül. És addigra. Addigra mindenki minket figyelne... – Pontosabban
téged, tette hozzá magában, de nem mondta ki hangosan.

Az anyjának lett volna egy-két epés megjegyzése a dologhoz, de érződött, hogy
bevetett dramaturgia szerint zajlik a párbeszéd, nem először folytatják le ezt a
beszélgetést. Inkább magában tartotta.

– Egy gyors fröccs, semmi több, épp csak megnézem benne a buborékok hullását. – De a lánya egy szemvillanással elhallgattatta. Ezért az anyja megint dúdolni
kezdte a kis stresszdalát.

– Ha nem jut eszedbe valami, vagy rosszul jut eszedbe... – fogott bele a lány.

– Ha tudnám, hogy rosszul jut eszembe, ki sem mondanám, te is tudod.

– Akkor inkább ne beszélj. Miket mondok, bocsáss meg.

– Egy életet végigbeszéltem a katedrán. Nem tudom egyszer csak abbahagyni.

– Nem baj, bámuljanak csak, senkinek az anyja nem volt olyan okos, mint te voltál.

– Újra ragyogni akarok.

– Ragyogsz – bökött ekkor a lány a szalmakalap glitterére, majd kikérte a fröccsöt
maguknak.

Az anyja közben is végig beszélt, amíg megitták. Erős hangon, küzdve mind inkább
árnyékba kerülő elméjével. A rövid fröccsözés alatt legalább ötször énekelte magának a Catch a Falling Start.

Amikor hazafelé baktattak a strandról, az anyja egyik kezével a lányába karolt, a
másikkal fogta az úszógumit.

– Kellemetlen vagyok neked, terhes vagy velem. – Majd megint jött a dudorászás.

– Nem vagy terhemre – fordította magával szembe az idős nőt a lánya. – Nézz a
szemembe, nem vagy.

– Kitalálok valamit, hidd el, van egy viráglengető ötletem. – Ezen ő is nevetett. – Hogy is van igazából?

– Lényegtelen. Így szebb. Az emberek öregkorukra nem elhülyülnek, csak költővé
válnak.

– Ez jó. Te milyen egy jó gyerek vagy. De tényleg kifundáltam valamit.

– Inkább add oda azt az úszógumit.

– Ma van a napja?

– Ma van. Megnézzük őket, ahogy minden évben, biztos lehetsz benne.

Ahogy ballagtak vissza a nyaraló felé, a Catch a Falling Star kivételesen nem azért
hangzott el, mert az idős hölgy demenciájából fakadóan széthullottan beszélt, és nyugtatni akarta magát vele.

Anya és lánya egyszerűen csak arra gondolt, hogy ma van a Perseidák tetőzése, és
milyen szép lesz megint közösen hullócsillagokat nézni és kívánni közben valamit.
Aztán az anya még arra is gondolt, hogy a fene abba a sok kívánásba, attól nem jött vissza az elméje ragyogása, és ha ez így megy tovább, annyi esze sem marad, mint egy kalap szilva. Ügyes kis trükk ugrott be neki.

Este, mielőtt kifeküdtek a balatoni ház kertjében a nyugágyakba, hogy
hullócsillagokat nézzenek, a zsebes nadrágját vette fel. Hatalmas zsebei voltak, a férjétől örökölte, aki abban szerelt autót.

Amikor az idős hölgy meglátta az első hullócsillagot, önmagát is meglepte, milyen
gyorsan nyúlt fel az égre. És hopp, már meg is volt a csillag, egy másik hopp, és a zsebébe is csúszott.

Villámgyorsan csinálta, a lánya nem vett észre belőle semmit. Később hamar kidőlt,
mindig ezt történt, elandalította a fényrajzás, kettő hullócsillag után már húzta is a lóbőrt. Az idős hölgy tehát teljes nyugalommal tudott tevékenykedni.

Először csak a hullócsillagokat kapkodta le az égről, és dugta a zsebébe, de aztán
vérszemet kapott. Annyira könnyen elérte a többi csillagot is, hogy nem hagyhatta ott őket. Igazán nem. Majd terem helyettük másik, nyugtatta a lelkiismeretét, míg az égbolt teljesen el nem sötétült.

Résre nyitotta a zsebét, és könnyek szöktek a szemébe az örömtől. Szinte szétfeszítette a zsebet a sok odalopott csillag fénye.

– Egyszer. Utoljára. Még a régi fényemben szeretnék ragyogni.

Az üres, fekete ég pedig szemfedőként hullott az arcára.