– Nem kell mentő…
Múlt héten száraz élelmiszert osztottunk az egyesülettel. Jobb híján egy ’90-es években készült parcellatérképpel jártuk a völgyet. Véletlenül bukkantunk a leharcolt vályogházra. Az ezredfordulón építhették, távol a közművektől. A térkép szerint itt nincs telek. Az egyetlen ablakot rács fedi.
– Nem kell…
Rázkódó test, meggörnyed a fájdalomtól. Uralma alá hajtja a köhögőroham.
A telefonom közöttünk, az asztalon. Maszatos evőeszközök, borfoltos poharak. A hamutartó befőttesüveg. Csikkek rongyokon és a csigatészta nejlonján. Arrébb műanyag tányérok, szélükön köpetszerű az ételmaradék.
Felállok, magamhoz veszem a készüléket. Nyálcseppek lepik el a helyét.
– Nem kell… tedd má’ le a… a kurva telefont…
Nem teszem le. Nézem az omlatag testet.
A roham után kinyúl egy rongyért. Hosszúak és sárgák a körmei.
– Kérdezzé’, ha má’ itt vagyunk – mondja a textil alól.
– Ha rosszul érzi magát, felhívhatom valamelyik rokonát is.
Letörli az arcát, rám néz.
– Üljé’ má’ vissza… nincs senkim…
Zavaromban felveszem a padlóról a hátizsákom, leülök, és az ölembe rakom. A telefont nem engedem el.
– Háromszor vagy négyszer tör rám naponta – szólal meg. Elhajítja a rongyot, foltokat hagyott rajta az arca. – Az orvosok szerint a tüdőmmel van baj, meg a légcsövemmel. Meg a gyomrommal... Má’ minden tropa bennem. – Remegő kézzel a csikkekre mutat. – El kéne felejteni a cigit. Napközben kibírom, de reggel meg este muszáj elszívni néhányat. ’17-ben volt egy infarktusom. Pontosan itt… itt ültem… mint most… szorítani kezdett… azt hittem… meghalok. Négy eret cseréltek ki a szívemben. Azóta két kisebb infarktusom volt. Köhögés közben mindkettő. Mégsem hívtam mentőt…
Úgy mondja, mintha a szememre hányná.
– Akkor hogyan jutott segítséghez?
– A saját lábamon mentem kórházba.
– Mindhárom alkalommal?
– Egyszer blicceltem, mer’ nem volt pénzem.
– Miért nem hívott mentőt? Nem volt telefonja?
Lesüti a szemét.
– Elveszett a papír, amire a címemet írtam. Mit mondtam volna a mentőknek… Itt alig vannak házszámok és utcanevek… Csak helyrajzi számok vannak. Azok meg hosszúk, nem lehet megjegyezni őket. Mire megtaláltak volna, eláshattam volna magamat a picsába. Ha valami bajod van, súlyos bajod, itt fogsz megdögölni… az kurva hétszents…
Odakap a szájához.
– Má’ veszed? – A telefonra mered.
Bólintok.
– Sajnálom.
– Mit sajnál?
– Hogy így beszélek.
– Azt nem kell sajnálnia. Beszéljen, ahogy csak szeretne.
Bányászként dolgozott a ’90-es években, és vállalta, hogy „magnóra mondja” az élettörténetét. A térképen megjelöltem a helyet, hogy visszataláljak. Ma délutánra tűztük ki a találkozót. Ahogy megérkeztem, elindítottam a hangfelvételt. Elhelyeztem az asztalon a telefont, majd leültem. A térképet a hátizsákba gyűrtem, a notesz és a toll mellé. A hátizsákot leraktam a padlóra. Akkor tört rá a roham.
– A köhögést is felvetted?
– Igen.
– Biztos kellemes lesz majd visszahallgatni. – Még mindig a telefonra mered. – De most már rendesen fogok beszélni.
– Kikapcsolom, ha szeretné. Majd jegyzetelek. – Előveszem a noteszt és a tollat.
– Hagyjad, nem fontos. Csak legyen meg.
Hallgatunk.
A koszt figyelem, amely elválaszt bennünket. Észreveszek egy csöppnyi szabad helyet a tányérok takarásában. Ott rejtem el a telefont.
Elkapom a kezemet. A köpetszerű anyag rákenődött a mutatóujjamra. A hátizsákba törlöm. Nézem a szennyeződést a szöveten. A ruhásszekrényt, a komódot. A falvédőt az ablak alatt, az alóla kifutó repedéseket. A vetetlen ágy és a rozoga kályha mögé bújnak. A padlón az edényeket. Az üres ballonokat az ajtónál. A fény négyzetrácsát.
A legközelebbi közkút a főút mellett áll, egy kilométerre innen.
– Volt már ma vízért?
– Még nem.
Én sem hoztam magammal. Gyűröm a hátizsák pántjait. Szótlanul figyel. Aztán odanéz, ahol a telefont sejti. A tányérokra.
– A felvétel kedvéért elmondaná még egyszer a nevét?
– Gerendás Vencel.
Előrehajol.
– Inkább ne írd le – mondja. – Ha ebből csinálsz egy cikket, ne mellékeljed hozzá, hogy ki vagyok.
Végignézi, ahogy áthúzom. Összekenem magam a nevével.
– Mikor született?
– Hatvankét éves vagyok.
Tintafolt a mutatóujjamon. Nem nagyobb egy szemölcsnél.
– Itt született, Miskolcon?
– Mezőkövesden. Katonának jöttem Miskolcra. – Jobb karjához nyúl, megvakarja a pulóveren át. – Úgy esett meg az ideköltözésem, hogy a katonaság alatt megismertem az exasszonyt. Ahogy leszereltem, feleségül vettem. A családjánál helyezkedtem el, Perecesen. Úgy értem, vőként hozzájuk költöztem. – Hiába dörzsölöm a hátizsákhoz, nem jön le a folt. – Aztán átmentünk albérletbe. Három gyermekünk volt. Az első halva született. Az fiú volt, Krisztián. Rá négy évre jött Rita, a lány. Aztán még egy fiú, akit Kristófnak kereszteltünk. A lánynak van két kislánya. A fiú, úgy tudom, még nem vállalt gyereket.
– Akkor miért mondta, hogy nincs senkije?
Eltorzul az arca, köhint néhányat. Mintha újabb rohamra készülődne. Nyál fröccsen a remegő ajakra. Friss nyálcseppek a tányérokon. Felveszi a rongyot, megtörli a száját, visszadobja. Széttárja a karjait. Ösztönösen hátrébb húzódok. Már nem látja a lapjaimat.
– Attól még, hogy évente egyszer eljönnek hozzám, nem leszünk rokonok.
– Mikor költözött Lyukóvölgybe?
– Az meg úgy történt, hogy annak idején itt, Lyukóban dolgoztak a perecesi bányászok is. Amikor munkanélküli lettem, mondták a szomszédok, jöjjek velük, mert a bánya ad helyet a szállón. Jöttem, mert nem voltunk jóban már az exasszonnyal. Akkor még Lyukóvölgyi Kft.-nek hívták a céget. Úgy spóroltam össze a pénzt erre a házra.
Elhallgat. Megint a karjához nyúl. Vakarja.
Madárkarmok.
– Mit körmölsz? – fészkelődik. – A bánya nevét írtad le?
Bólintok.
– Azt is húzd ki inkább. Lehet, hogy hülyeséget mondtam, nem emlékszem már pontosan. – Aláhúzom a szót, ettől megnyugszik. – Egyébként 1991. április 10-vel kezdtem dolgozni. És 2001. április 9-én küldtek el. Mondtam is a főnöknek, hogy egy nap kellene a kerek évfordulóhoz. Kérdeztem, nem lehetne-e várni. Csak egy napot kértem, bassza meg a kur…
Elfedi a száját. A tányérokat vizslatja.
A gyűrűs- és a hüvelykujjamon is észreveszek foltokat.
– Semmi baj – mondom –, majd kiveszem ezeket a szavakat. – A szarkalábait figyelem. A szemöldök felett összetorlódott bőrbarázdákat. – Meséljen a bányáról!
– A bányáról? Mit meséljek róla?
– Hogy milyen volt az első munkanapja.
– Hát, mit mondjak, nem is tudom. Egy kicsit azért megijedtem. – Leengedi a kezét, elhallgat.
Számolom a csikkeket, hemzsegni kezdenek az asztalon.
Ránézek. A mosatlanon tartja a szemét.
– Miért?
– Hát, a kas miatt. Egy hagyományos lifthez hasonlítva ugyanis kétszer olyan gyorsan megy lefelé. De hamar meg lehet szokni. Talán az lehet érdekes az életemben neked, hogy széncsapoló voltam. – Szorongatom a pántokat. – A csapolt szenet rá kellett tennem a gurítóra, ami egy szalag volt. A vágatban nem lehetett elférni, csak oldalazva haladhattál, a szalag és a fal között, úgy meg nem lehetett dolgozni. Ezért a bányászok között az volt a szokás, hogy szalagon utaztak. Már az első nap megmutatták, hogyan kell csinálni. Ezt egyébként szigorúan tiltották a bányában, mert veszélyes volt. Egyszer későn kaptam észhez, ezért csak a nagy begyűjtő előtt tudtam leugrani. Ha nem kapcsolok, begurulok, aztán rám csapolják a szenet. És akkor meghaltam volna. De így sem úsztam meg épp bőrrel.
Felhúzza a pulóver ujját.
– Ahogy leugrottam, megsértettem a karomat, és elfertőződött a seb.
A hámló paca a jobb alkarján véraláfutásra hasonlít.
– Senki nem érti, miért nem múlt el teljesen. Még az orvosok sem.
A szénnek van ilyen színe. A tintának.
– Néha pokolian viszket.
A kezemet bámulom.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
