Berta Ádám: Vacsora Murosban

A szobát úgy képzeld, hogy balról vannak az ablakok. Szemközt egy alacsonyabb ház, mögötte az öböl. A szemközti ház lapos tetején sirályok tanyáznak, naponta egyszer-kétszer kisebb bandaháború alakul ki köztük. A sikátor aljában étterem, bizonyos széljárásnál bejön a kajaszag.

Reggel menetrendszerűen kelünk, irány a beach, a hegyek vagy valami egyéb érdekesség, csak este érünk vissza a lakásba. Két hétre jöttünk, a helyiek röhögnek.

– Murosba? – kérdik. – Senki nem jön. Nem járnak ide turisták.

Reggeltől estig mászkálunk a környéken, strandolunk, túrázunk, napozunk, mégis úgy érzem, mintha egész idő alatt csak ebben az óriási, sötétbarna ágyban feküdnék. Néha átsandítok Kata oldalára. Nem dupla ágy, hanem két nagy szimpla, összetolva, a két matrac közt háromcentis rés. Valószínűleg azért tűnnek ilyen hosszúnak az éjszakák, mert szarul alszom.

Sirályvijjogás. Félálomban töprengek. Szakítani kellene, gondolom egy percig, aztán egy másik percig azt: talán mégse kellene, jól megvagyunk.

Mindkettő egyszerre igaz.

Kata nem mozdul, nem tudom, ébren van-e. Úszom ebben a nyúlós, testetlen töprengésben. Mintha nem múlna az idő, ez az illúzió, pedig nagyon is múlik, csak nem érzem. A sötétbarna bútorzat, a fehér fal, a csicsás, mégis fantáziátlan tárgyak mind valami statikus, visszavonhatatlan energiát sugároznak. Mintha mindig itt lettünk volna, és soha nem állnánk tovább. Akkor meg mit erőlködjek? Rám zárul az éjjel, néha felém libben az ételszag, egyik sirályvijjogás épp olyan, mint az előző vagy a következő. Néha a tudatomra tapad egy-egy értelmetlen mondat, aztán pár percig nem felejtem el. Hallott orvosról: jót vagy semmit. Vagy: Mit jelent, hogy a kígyó keresi a hozzá illő majmot? Vagy: Alaposan be vagyunk barlangvasutazva.

Az éjszakák melléktermékei. Álmomban több ilyen kergetőzik a fejemben, de minden ébredéskor csak egy jut ki. Valahogy úgy, mint állatkertben az oroszlán a többi állat között, egyetlen felidézhető mondat vagy félmondat uralkodik a többin. Keretbe fogja, ketrecbe zárja a tudat, a többi szabadon – trópusi madárrajként – elröppen.

Egyik reggel megnéztem az emailjeimet. A könyvelő Kafka-idézettel kívánt boldog születésnapot. Alatta egy levél Tamáséktól. Az utcánkban laknak, pár éve együtt jártunk teniszezni. Ők is Murosba jönnek nyaralni, de csak két nap átfedés van. Mi tizenhatodikán repülünk haza Madridból, Tamásék meg tizennegyedikén érkeznek, és Portóból jönnek Murosba. Reggeli után felhívom, Marcsi veszi fel, nevetünk.

– Mit kerestek itt? – kérdem. – Állítólag nulla turista jön.

Megbeszéltük, hogy tizenötödikén együtt vacsorázunk.

– Este nyolckor a kikötő melletti pizzériában – mondom.

Letesszük, aztán visszazuhanok a strand, napozás, túra létfeledtségébe, meg persze az éjszakai morfondírozásokba. Időről időre átsandítok Kata felé. Nem tudom megállapítani, ébren van-e, vagy álmában forgolódik. A sirályok tesznek egy kört, aztán visszaérkeznek.

Tizenötödikén este, amikor beléptünk a pizzériába, rögtön láttam, hogy valami gond van. Marcsi és Tamás már az asztalnál ültek.

Tamás észrevett, feltápászkodott, elénk jött.

– Szevasztok – mondta felhős képpel. – Sajnálom, de Marcsira rájött valami.

Miközben ezt mondta, Marcsi először nem nézett ránk, aztán hirtelen felénk kapta a pillantását, természetellenes arcot vágott és intett.

– Azt mondja, szeretne kettesben maradni. Sajnálom, hogy beígértük a közös vacsit. Légyszi, tegyük át máskorra.

Tamás bocsánatkérően nézett, aztán visszakullogott az asztalukhoz. Hozzám odalépett a pincér, köszönt.

– Ketten? – kérdezte, és egy másik asztalhoz vezetett bennünket.

Megvacsoráztunk, aztán hazamentünk.

Amíg ott ültünk, néha megfeledkeztem róla, hogy Tamásék ott vannak tőlünk pár méterre. Ha beszélgettek is, nem hallottam a hangjukat. Mi se sokat szóltunk, kiszívott bennünket a nap. Kata fésűkagylót evett, helyi fehér bort ivott hozzá.

– Finom? – kérdeztem.

Mosolygott és bólogatott. Miután fizettünk, kifelé menet hátrapillantottam, de Marcsiék asztalánál már nem ült senki. Nem vettem észre, mikor távoztak.