Légrádi Gergely: Óhatatlanul – ha elindulok, gyilkos vagyok

Ha maradok, meghalok. Ha elindulok, gyilkos vagyok.

Csak jöttek és jöttek. Számolatlanul. Mintha a városban mindenki erre a napra várt volna, megállás nélkül gyűlt a tömeg. Ha tudtam volna, hogy ennyien zsúfolódunk össze, otthon maradok. A szűk utcák egyre csak nyelték el az embereket. Elhitették, van még itt hely. Egészen addig, amíg az utcák egymást keresztezték, egymásba fordultak, aztán megteltek. Se ki, se be. Álltunk egymáshoz nyomódva, és vártuk, hogy elkezdődjön, amiért jöttünk.

Nem sokkal később történt. Valaki rosszul lett. Rosszul lett és elájult. Eldőlt, és óhatatlanul meglökte a mellette állókat. De az is lehet, hogy nem tudott eldőlni, mert még annyi hely sem volt, hogy eldőljön, így megtartották a mellette állók. Akinek épp a vállára esett a rosszul lett testhez tartozó fej, megijedt. És akaratlanul is ellépett. Nagy lendülettel, szinte szökkenve, a vállára zuhant eszméletlen test kemény és súlyos fájdalmától. Azaz megpróbált ellépni, mert szorosan be volt zárva más testek közé, így óhatatlanul meglökte a mellette állókat. Bár meglehet, hogy az ellépést nem ijedelem és a fájdalom okozta, hanem éppen ellenkezőleg, az akarat, hogy segítsen. Hogy segítséget hívjon. Esetleg éppen úgy, hogy átkarolta és magával rántotta a tónustalan testet. És így már ketten feszültek a mellettük állóknak, óhatatlanul megtaszítva őket. De az is lehet, hogy nem lett rosszul senki, egyszerűen valakinek elege lett, és úgy döntött, ideje hazamenni. Nagydarab volt, akaratos és erős, és megindult. Én bizony most kimegyek innen, gondolta magában, és jókorát lökött a mellette állón, aki azért nem ment arrébb a nagydarab noszogatására, mert nem tudott. A test, amelyet két kézzel lökött el a nagydarab, a mellette állókra nehezedett, hiába is próbálta csillapítani a lökés erejét. De az sem kizárt, hogy mégsem így történt. Valaki, aki vicces kedvében volt, belekiabált a tömeg feletti térbe, mondván, hogy bomba van nálam, és felrobbantok mindenkit. Aztán jót röhögve figyelte a hatást. De az is lehet, hogy kiabálás helyett egy tűt vett elő a zsebéből, és néhány jól irányzott mozdulattal a mellette állók combjába szúrta, akik egyszerre jajdultak fel és ugrottak meg a fájdalomtól, és ezzel óhatatlanul arrébb lökték a mellettük állókat. Az sem elképzelhetetlen, hogy az egyik lakó, akinek hálószobája az utcára nézett, pihenni szeretett volna. De nem tudott, mert a tömeg hangosan érezte jól magát. Miután néhányszor és hasztalan kiordított, hogy halkabban, kiöntött némi vizet az ablaka alatt állókra. Az utolsó öntés után a kancsót is kihajította, végső elkeseredésében. A kancsó becsapódásának helyén düh és koordinálatlan mozgolódás támadt, ami óhatatlanul arrébb taszította a becsapódás peremén állókat.

Akárhogy is történt, a tömeg megindult. A dőlés irányába. A dőlésektől elfelé tartó irányba. Minden irányba. Senki nem tudta, miért. Én sem. Az utcára néző házak ablakaiból bizonyára csak annyit lehetett látni, hogy a tömeg hullámzani kezd, a dőléstől nézve minden irányba. Hullámzik és furcsa masszává válik. És a massza folyik, hömpölyög minden irányba. Akár fal van arra, akár utca. Akár bejárat, akár csatorna. Akár kapualj, akár lámpavas. Akár pad, akár járdaszegély. A massza mozgása és hangja eggyé vált. Ahogy eggyé vált velem is. Arra még emlékszem, hogy utoljára az jutott eszembe, ha maradok, meghalok, ha elindulok, gyilkos vagyok. Átgondolni a helyzetemet és dönteni azonban már nem tudtam. Elnyelt a massza, a hang és mozgás megállíthatatlan áradata, és én óhatatlanul hömpölyögtem vele, a hullám hol felemelt, hol lenyomott, a lábam érte is a földet meg nem is, az utca kövezetén mindent, amit a hullám alám sodort, hömpölyögtem a masszával, amerre épp tartott, falnak, csatornának, kapualjnak, padnak, járdaszegélynek, lámpavasnak, és végül, úgy emlékszem, egy bejáratnak.