Tóth Krisztina: Én csak egy nyugdíjas tanár vagyok

2023. május 13. – 17:50

Tóth Krisztina: Én csak egy nyugdíjas tanár vagyok
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva



Négy évvel ezelőtt kezdődött az egész. A Nagy Lajos király úti postán ültem. Ott mindig nagy a tömeg, teljesen mindegy, milyen napszakban érkezik az ember. Az unokámnak akartam feladni húsvétra egy mesekönyvet, és már negyedórája bámultam a kijelzőt. Akkor döbbentem rá, hogy a sorszámom a Nyugatrómai Birodalom bukása. Amikor végre sorra kerültem, megkérdeztem a hölgyet az ablaknál, hogy megtarthatom-e a cédulát. Elég udvariatlanul válaszolt, pontosan emlékszem. Azt felelte az üveg mögül, miközben megvonta vállát, hogy felőle aztán meg. Többször megfigyeltem már, hogy a műkörmös nők valahogy türelmetlenebbek, mint a nem műkörmösek, de most nem erről akarok beszélni. Azóta ugyanezen a postán beszereztem a honfoglalást és Nagy Károly császárrá koronázását is.

Sok postai sorszámom van egyébként. A Pragmatica Sanctio, vagyis 1723 kétszer is megvan Magyar Posta felirattal, de van egy laboros változat is a Terézvárosi Egészségügyi Szolgálattól, meg egy a János kórházból. Külön szerencse, hogy ennyiszer összejött! A kiegyezés dátumát egy kormányablaknál sikerült beszereznem. Nincs viszont még Mohácsom és nándorfehérvári diadalom. Négy év alatt egyszer se jött össze, pedig a laborokban többnyire ezer fölött futnak a számok.

A múltkor direkt megkértem a háziorvosomat, a doktor Fehért, hogy küldjön már el kontrollra, hátha rendetlenkedik a cukrom. Elég korán odaértem a rendelőintézetbe, és az előcsarnokban letéptem a laboros sorszámot. Láttam, hogy mindössze két számjegy választ el a konstanzi zsinattól, úgyhogy leszakítottam még kettőt. Az előzőeket nem dobtam el, szó sincs róla. Lecövekeltem az automata mellett, és udvariasan felajánlottam az utánam érkezőknek. Nem fogadták el. Bizalmatlanok ám az emberek! Gyanakodva nézegették, mintha nem is igazi sorszám volna, mintha be akarnám őket csapni. Mindenki siet, de ha véletlenül előreengedsz valakit, akkor úgy bámul rád az illető, mintha legalábbis elmebajos lennél, vagy még rosszabb, bűnöző! Az egyik addig kötözködött, míg végül a biztonsági őr is előjött a büféből, ahol addig a pultos kislánnyal trécselt, és megkérdezte, hogy maga meg mit zsugázik itt a cédulákkal, papa. Nem mentem bele semmiféle vitába, és nem hoztam fel neki a konstanzi zsinatot. Nem olyan világot élünk, na. Fent a labor várójában aztán eszembe jutott, hogy hát a használt sorszámok között lehet olyan, ami nekem értékes, de a pedálos szemetesben csak véres vattapamacsokat meg vizeletes műanyag poharakat láttam.

Volt olyan dátum, amelyet egészen meglepő helyen sikerült beszereznem. A szatmári békére akkor tettem szert, amikor a cukorbetegeknek kedvezményesen járó, vényköteles gyógycipőt csináltattam, az Aranybulla pedig egy bevásárlóközpont patikájában várt rám, ráadásul egy megerőltető és nehéz nap után. Azt viszont, hogy a kardiológián a numerus clausus számával kellett üldögélnem, kifejezetten baljós előjelnek tekintettem, hiába erősködött később a kis doktornő, hogy a szívemmel minden rendben. Már akkor elfogott valami rossz érzés, amikor letéptem, de olyan sokan voltak, hogy nem volt lelkierőm újabb számot szakítani. Később meg ki kellett volna dobnom, de én a kabátzsebemben felejtettem. Napokig ott hordoztam, és ez hibának bizonyult. Nem minden évszám öröm ám, sőt! Ki kellett volna hajítanom a papír zsebkendőkkel együtt.

A jelekre igenis hallgatni kell. A numerus clausus mégiscsak bajt jelzett. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen egész jól megúsztam. Szinte szerencsésnek mondhatom magam, hogy azok a brigantik, akik áprilisban bejöttek hozzám, nem ütöttek le és nem tették tönkre a gyűjteményemet. Csak kifosztottak. Amúgy elég nagy felfordulást csináltak.

Azzal csöngettek be, hogy éves gázóra-leolvasást végeznek. Még valami igazolvány is fityegett a nyakukban. Normális fiatalembereknek tűntek, úgyhogy kinyitottam nekik az ajtót. Na, akkor benyomultak a szobába, és kezdték mondani, hogy adjam oda nekik a pénzt. Mondtam nekik, hogy összesen huszonötezer van itthon, és hogy agyon is üthetnek, én csak egy nyugdíjas történelemtanár vagyok. Erre átmentek a hálóba, kihúzogatták a fiókokat, és lesöpörték az asztalról a gondosan elrendezett gyűjteményemet is.

– Hát ez meg mi a szar? – mutatott a magasabbik a szétszóródott fecnikre.

Néztem rá, és mérlegeltem, mondjak-e egyáltalán valamit. Nem veszett ki még teljesen belőlem a tanár. Nekifoghattam volna elmagyarázni annak a pofátlan gyereknek, hogy én gyűjtöm a dátumokat, de inkább hallgattam. Figyeltem, ahogy ott áll terpeszben a kapucnis, fekete pulóverében, és az jutott eszembe, hogy kiskorában talán még tanítottam is, ha ide járt a kerületbe.

Nincs több pénz itthon, tata?

Az volt ráírva arra a kapucnis pulóverére, hogy 1969. A szemébe néztem, és csak annyit válaszoltam: „Ember a Holdon”.

Elmentek, csak a pénzt vitték el. Most aztán járhatok a rendőrségre: a héten már másodszorra megyek. Órákig váratják az embert a folyosón, azokon a kényelmetlen fémpadokon. Huzat van, felesleges az egész cécó, és még sorszámot se adnak.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!