Kovács Eszter Málna: Hosszúkaraj

Mondd meg neki, menjen el a sarokig, ott kanyarodjon be a virágos néni mellett, de előbb dobjon be egy kis aprót az üres konzervdobozba, válassza ki azt a csokrot, ami a legkevésbé kelleti magát, aztán határozottan menjen át a zöld lámpán, de úgy, hogy közben tartsa a szemkontaktust a balról kanyarodó autók sofőrjeivel, mert ott már engem is elütöttek, föl is repültem a motorháztetőre, onnan gördültem le a betonra, fejsérülésem lett, de még összevarrni sem kellett a sebet, csak a púpot kellett finoman ellenőrizni, nem lett-e nagyobb, nem lett-e benne folyadék, aztán a kék háznál egyenesen menjen előre, kerülje ki a szemeteskukában keresgélő dolmányos varjakat, őrület, ha meglátom őket, folyton találgatom, ugyanazok lehetnek-e, amik az első randitokon öreg, beteg jószágnak vélték és meg akarták támadni a palotapincsijét, eszembe jut, mikor mesélted, hogy ezek a tollas jószágok mindenhová követtek titeket, amíg a kutyát nem kaptad a hónod alá, és nem szaladtál vele végig a Tóth Árpád sétányon, megijesztve a házi kedvencet inkább babakocsiban tologató kínai turistákat, aztán majd csak a kukák után forduljon balra, és onnan már nincs messze a hentesbolt bejárata, de ne időzzön sokat a fagyiskocsinál, az új Bagamérinél, mert az mindenkit nagyon gyanúsan méreget, és csak azt firtatja, hogy kire szavazott az ember, vagy hogy a szeme festett fekete-e, vagy természetes,

és mivel a Bagaméri kocsijától csak pár méterre van, kedves tőle, hogy a mi kettőnk barátságára tekintettel felajánlotta, hogy elhozza az öltönyömet a tisztítóból, de mégsem kell útba ejtenie a kedvemért, mert a főnököm most mondta, hogy nem lesz szüksége rám a konferencián – még úgy sem, hogy egyedül én dolgoztam a kutatásban –, úgyis csak az lett volna a dolgom, hogy az előadás vége előtt öt perccel a terem végében állva fölemelem a tenyeremet jó magasra, és jelzek neki, hogy még öt perce van befejezni a prezentációt,

fontos, hogy amikor már biztos az időpont, és mindenki elfogadta a meghívást, számoljátok ki, hogy hány kiló hosszúkarajra van szükség, és talán fontosabb, hogy a húst szeletelve kérje, hát mégse neki kelljen otthon vacakolnia vele, tudom, hogy már így is rengeteg energiát elvett a lakásfelújítás és az azzal járó mocsok, a festők cementes cipője, a cigarettacsikkek a virágcserépben, a malter a kilincseken, a poshadt vízzel teli műanyag palack a sarokban, és én sem tudom, és te se mondd neki, fogalmunk sincs, ki fogja ezt majd kitakarítani, a tapétát kiválasztani, a hitelt törleszteni, a biztosítást másik csomagba átváltani, a mosogató alatti szekrényben a kiálló szögeket visszacsavarni a fába,

és ne feledd, hogy a sarki étteremből nem szabad köretet rendelni a lisztérzékeny barátotoknak, mert az nem megbízható hely, és hiba volna még egyszer hinni a bejáratra kifüggesztett reklámszövegnek, miszerint náluk minden gluténmentes, és tudom, mert nekem már említetted, hogy a sütőt nem tudtad megjavíttatni, és csak azért mondtad neki, hogy most működni fog, mert látni akartad az arcát, amikor meghallja; hallani akartad, ahogy felsikít, aztán felugrik örömében, és elhatározza, hogy sült húst csinál és vacsorát ad a közös barátoknak a felújítás örömére, és hiába tudod, hogy már nem is lesz jobb, mert a javításra szánt összeget is arra a kísérleti kezelésre költötted, amiről még az egykori csoporttársad, a ma már onkológus barátod is azt mondta, muszáj megpróbálnod, aki aztán azt is mondta, hogy a kísérleti kezelés ellenére legfeljebb három heted maradt, és most hívj meg mindenkit, akitől el akarsz búcsúzni, és hiába tudjuk mi mindketten, hogy ebben a régi, elhasználódott és megöregedett sütőben vagy megég a hosszúkaraj, vagy nem sül át rendesen, ha ezt is mind elárulnád neki, azzal tönkretennéd az egészet.