Tök nyugodt ez a környék, de komolyan, mondja az ismerősöm, és összehúzza a szemét, szóval nem is értem, mi volt ez az egész. Látom rajta, hogy el akarja mesélni mégis, idegesen mozog a kézfeje a farmernadrág zsebében. Hallom, ahogy a slusszkulcsot kattogtatja. Bicskakulcsnak hívják az ilyet, azt hiszem.
Szóval mi ez az egész, könyörülök meg rajta, mondja csak, ha ennyire nem bír vele mit kezdeni. Egyébként a bevásárlóközpontban futottunk össze a bankautomata előtt. Nem is igazi bevásárlóközpont ez, csak egy kis külvárosi üzletház. Kulcsmásolóval, élelmiszerbolttal, lottózóval. Még a plázakorszak előtti világból. Volt benne posta is sokáig, de az már nincs nyitva. Egyszerűen leeresztették a rácsot, és úgy hagyták. Néha benézek, ott lógnak a pecsétek, ott várakoznak a képeslapok, nem ürítették ki, annyit sem ért. Én a csomagautomata miatt vagyok itt, csak mellékesen jutott eszembe, hogy pénzt is kellene felvenni, mert a szerelőnek nem lehet utalni. Kiver a víz a bankautomatáktól, de mindegy.
Szóval, tudod, kezd bele az ismerősöm, amikor idejöttünk, minden szuper volt, sok a fa, a kertben is áll kettő, zöld minden, csicseregnek a szaros madarak, a babérmeggy fél métert nő egy év alatt, pont az, amit akartunk. A gyerekek imádják a kertet, be se lehet rángatni őket. A belváros után ez azért nagyon más színvonal, nem igaz? Nem tudom, hogy ezt valódi kérdésnek szánja-e, de azért rábólintok. Közel az iskola, óvoda, rendelő, folytatja, kocsival a belváros is csak huszonöt perc, vagy ha forgalom van, kicsit több. Na jó, ha forgalom van, az azért kibaszott idegesítő tud lenni, de úgyse nagyon járkálunk befelé már.
A hónom alatt egyre kényelmetlenebb a doboz, amit szorítok. Ezért jöttem ide a csomagautomatához. Online rendeltem egy spéci aksitöltőt, de ez nem tartozik a tárgyhoz. Hogy az ismerősöm mit keresett itt, fogalmam sincs, nem a bankautomatára várt, arra én vártam, ő meg oldalról egyszer csak megjelent, és már láttam is rajta, hogy akar valamit mondani.
Minden kurvára harmonikus volt, mondja, és közben az álla alatt vakarássza az őszes borostáját. Korán őszül, ez jut eszembe, de közben persze simán lehet, hogy pont időben. Na, és éppen ezért tűnt föl egyből, magyarázza, hogy az a vadbarom egyszer csak elkezdett pont a mi sarkunkon farolgatni. Első alkalommal, mikor hallottam, nem érdekelt különösebben, arra gondoltam, csak egy fasz, majd elmegy, és kész. De másnap megint jött. Érted, pontban este hatkor hallom a kerékcsikorgást, motorbőgést, rohanok a konyhaablakhoz, még épp látom foszladozni a füstöt az aszfalt felett. A következő nap már direkt rákészültem, hat előtt beálltam az ablakhoz, és jött is, baszd meg, tényleg ott volt. Egy piros BMW, de nem valami jó, vagy húszéves legalább, nem is ez a lényeg. Nyomja neki a sarkon, kipörög a hátsó kerék, finoman mozdul a kocsi vége, aztán kilő az utca másik vége felé. Mondom a feleségemnek, elegem van ebből, ő meg, hogy miből, észre se vette, hogy odakint mi megy.
Úgy meséli mindezt az ismerősöm, mintha direkt vele történt volna valami méltánytalanság. Jó, hát nem azért költözik az ember a kertvárosba, hogy farolgató BMW-seket hallgasson, de hát akkor is. Még ha mindennap egyszer ott túráztatja a motort egy ilyen alak, a belvároshoz képest az is semmi. Ezt amúgy nem mondom neki, csak úgy eszembe jut, miközben hallgatom, látom rajta, hogy megsértődne miatta.
A következő két estén nem voltam otthon, kezd bele újra, de utána megint hallottam. Épp a telefonomat nézegettem a nappaliban, mondom, ilyen nincs, kis híján a földhöz nem basztam azt a kurva mobilt. Most nem azért, teszi hozzá, de eladtunk két lakást, felvettünk egy csomó hitelt, gürcölök, mint az állat, hogy törlesszünk rendben, meg a rezsi is ki legyen fizetve, nyaralás is legyen, síelésre is maradjon, szóval, hogy minden klappoljon, és klappol is, erre idejön egy ilyen seggfej, és szétfarolgatja az estéinket. Úgy néz rám az ismerősöm, miközben ezt mondja, mintha valami bűnténynek lenne az áldozata.
Kezdem megsajnálni szinte, és most mi van, kérdezem, nagyon együttérző hangon. Most az van, mondja, hogy egy pár nappal ezelőtt betelt a pohár, elhatároztam, hogy ennek véget vetek, akárhogy is lesz. Összeszedtem magam, és hat előtt valamivel kimentem a kapu elé, és behúzódtam a csodasövény mögé. Ami amúgy turkesztáni szil, normálisan mondva, mondja, én ültettem, még nem is elég magas, muszáj volt leguggolnom. A piros BMW persze jött is, én meg egy vascsövet szorongattam a kezemben, jobbat nem találtam a garázsban. Tök normálisan gurult a kocsi, nyilván már készült rá, hogy majd a sarkon odalép neki. Csakhogy akkor előugrottam a csodasövény mögül, és a vascsővel hadonászva beálltam elé. Nagyot fékezett a sofőr, aztán csend lett, csak én ordítottam, mint egy vadállat.
Szinte zihált az ismerősöm, ahogy ezt magyarázta, még a kezét is felemelte, és mutatta, hogyan lóbálta azt a szaros vascsövet. Körülnéztem, de nem figyelt minket senki, hála istennek alig voltak emberek a bevásárlóközpont bankautomatája körül. Oké, mondtam neki, de végül mit csináltál, rávertél egyet? Á, dehogy, felelte az ismerősöm, pedig akartam, de a sofőr akkor leengedte az ablakot, és tök normálisan kiszólt. Tulajdonképpen bocsánatot kért, nyilván sejtette, hogy mi a bajom. Egy középkorú faszi volt, mondjuk mint mi, mondta az ismerősöm, esetleg egy kicsit fiatalabb, tette hozzá, sőt, biztosan fiatalabb, csak olyan fáradt arca volt, nem lehetett eldönteni hirtelen. Akkor odahajoltam hozzá, folytatta, és láttam, hogy nem egyedül van, az utasülésen egy fiú ült, de olyan csontsovány gyerek, amilyet te még nem láttál. Kopasz is meg minden, nyilván valami nagy baja volt, még ilyen oxigénes cső is volt az orra alá téve, ha jól láttam. Az apja meg, mert gondolom az apja lehetett, mondta az ismerősöm, arról kezdett beszélni, hogy ne haragudjak már, de a gyereknek ez a szórakozása, ez a farolgatás, és hogy nem nagyon tudnak máshová menni, a miénk itt a legjobb sarok, elmennének messzebbre, ha lehetne, de nem tudnak az állapota miatt, ez a napjának a fénypontja, magyarázta a fickó, mondta az ismerősöm. Baszd meg, erre mit mondhattam volna, nézett rám, fogalmam sem volt, hogy honnan jöttek, hová mentek, nem is kérdeztem semmit inkább, félreálltam, ők meg továbbgurultak, aztán a sarkon, ahogy addig is, kipörgették a kocsit.
Ennyi volt, kérdeztem végül, mert az ismerősöm itt elhallgatott. Ennyi volt, csak úgy hagytad őket elmenni? És mi van azóta? Az van, motyogta az ismerősöm, hogy még egy pár napig hallottam őket, de inkább úgy tettem, mintha nem hallanám. Összeszorítottam a fogam, és fel sem néztem a telefonomból. A feleségemnek ez magától is ment, nekem dolgoznom kellett rajta. Lehet, hogy meg is szoktam végül, tette még hozzá az ismerősöm, mert most már nem hallom. Már egyáltalán nem hallom. Arra gondoltam, ma megint kimegyek a sövényhez hatkor, de nem azért, hogy megállítsam, csak úgy, hallgatni. Nem tudom. Zavartan nézett rám, hogy értem-e, én meg erre is bólintottam, az a biztos, ha mindenre bólintok. És végül is tényleg értettem valahol. Aztán eszembe jutott az a hospice-ház, ott pár utcával feljebb, amiről egy időben a kerületi lap is írt többször. A megnyitása után, hogy a szülők meg a gyerekek ott lakhatnak együtt, ameddig, hát, ameddig lehet. Arra gondoltam, hogy talán onnan jött az az autó, de végül is ezt nem mondtam az ismerősömnek. Inkább csak bólogattam, hogy persze, menjen ki a bokor mögé, hátha. És ő is bólogatott, meg hozzátette még, hogy esetleg visz majd ki egy kis édességet vagy gyümölcsöt, hogy bocsánatot kérjen, amiért rájuk ijesztett. Én meg mondtam, hogy jó ötlet, és nem említettem neki csak azért sem a házat. Aztán elköszöntünk, de én még maradtam egy kicsit, mert még mindig nem vettem fel készpénzt a szerelőnek. Az ismerősöm meg elment, amerre jött, vagy amerre dolga volt, azóta sem láttam.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
