Szendi Nóra: Ha nem volnál itt

Oh, it’s such a perfect day
I’m glad I spent it with you
Oh, such a perfect day
You just keep me hanging on
You just keep me hanging on
(Lou Reed)

Föl kéne kelni. Úgy volt, hogy kirándulni megyünk. Hat óra. Eső kopog az ablakpárkányon. Azt mondták, ha nagyon szakadna, elnapoljuk a túrát. Ha csak csöpörög, azért elmegyünk. Alig aludtam valamit, folyton azon recsegtem az esőt hallgatva, hogy most megyünk, vagy nem.

Kotorászom a sötétben a telefonom után. Nem kéne az ágy mellett tartani a telefont. Ha az ágy mellett van, ránézek a Messengerre lefekvés előtt. Bekapcsolom a kékfény-szűrőt, hogy ne álljon le a melatonintermelés az agyamban. Nem értem, hogy vagy képes elaludni két zombis epizód után, ráadásul kékfény-szűrő nélkül. Nekem néha a kékfény-szűrővel tompított Messenger is sok. Ír, mondjuk, az egyik szingli barátom, hogy programot akar szervezni hétvégére, paintballozni vagy szabadulószobázni vagy felnőtt trambulinpályán ugrabugrálni, mint valami multis csapatépítő ökörség. Még épp nincs dolgom a felvetett időpontban, de azt mégsem mondhatom, hogy bocs, szeretnék itthon dögleni veled meg a kutyával. Miért ne mondhatnád, kérdeznéd, ha élő egyenesben közvetíteném a tipródásom. Igazad lenne, bármit mondhatok, csak emlékszem, milyen volt szinglinek lenni, arra gondolni, amikor a párkapcsolatos arcok utaltak rá, hogy a párjukkal töltenének időt, hogy a fasznak kell egymás seggébe szomorodva végigkispolgároskodni a hétvégéket is, amikor alapjáraton együtt laknak. Igazából nyilván irigykedtem, és szánalmas nyomorultnak éreztem magam, amiért nem kellek senkinek. Bűntudatosan olvasatlannak jelölöm a levelet, és a párnámra hanyatlok.

Elemet kéne cserélni az ébresztőórában az éjjeliszekrényen, akkor megoldódna a telefonprobléma. Azt hiszem, van is elemünk ebbe az órába, ott van az elektronikai cuccok fiókjában. Egy hete tervezem, hogy kihúzom azt a fiókot, de nincs kedvem szembesülni a fiókban tekergő, egymásba gabalyodó kábelek reménytelen káoszával. Ki kéne ganajozni, és kideríteni végre, hol lehet leadni az elektronikai hulladékot. Néha elkap az érzés, hogy kibaszom az egészet a kukába, égessék el a szeméttelepen, miért nekem kell mindennek utánajárni, ha felelős állampolgár akarok lenni.

Bambán görgetem a hírfolyamot. A kirándulás íventjében semmi. Negyed hét. Föl kéne kelni, lehet, hogy bepisilt a kutya. Horkantasz, átfordulsz. Jó a paplan alatt átforrósodott hátadhoz tapadni egy percre, jó lenne itt maradni még, még, sokáig.

A kutya nem pisilt be, öltözködöm, hogy leugorjak vele egy körre. Kidugja az orrát az esőre, hunyorogva vizel, aztán kérdőn rám pislog, hogy nem mehetnénk-e most azonnal vissza. Nem mehetnénk, legalább a sarokig jussunk el. Megtesszük a szokásos körünket, pár helyen kicsit vontatni kell, de szerintem ez csak puncogás, igazából élvezi. Nekem amúgy tököm kivan az esővel, átázik a cipőm, különben is gusztustalan ilyenkor ez a környék, de a kutya kedvéért sok mindenre hajlandó vagyok. Különlegesen intelligens kutya, az már most látszik, igyekszem hetente legalább öt új vezényszóra megtanítani.

Háromnegyed hét, a kirándulás íventjében még mindig semmi. Alszol. Én is írhatnék amúgy az íventbe, hogy bocs, ilyen időben mi szkippelnénk a túrát, de vasárnap van, és ezen a héten még egyáltalán nem voltunk a természetben. Azt beszéltük meg, vagyis hát én találtam ki, de úgy látom, támogatod, és eddig egész jól tartottuk magunkat hozzá, hogy minden héten legalább egyszer kimegyünk a természetbe. Valamivel muszáj töltődni az egész hetes városi darálás közben vagy után. A kutyának is kell az erdő, nem akarom, hogy egy béna, elpuhult városi kutya legyen.

Csinálok egy kávét, és amíg felforr, iszom egy pohár vizet. Kimértem, ez a pohár fél liternek felel meg. Naponta minimum három litert kell meginni. Pár hete használom ezt a kalóriaszámláló appot, van benne vízkövető is. Elég nyomorúságos különben, ennyire csököttnek lenni, észre se venni a saját szükségleteidet, de hát ez van, hanyatlik az emberiség. Felhörpintem a vizet, bejegyzem az első fél litert. Kávészámláló nincs az appban (napi három bögre, de teljesen le kéne jönni róla, gondolom, így is erdőnyi az ökológiai lábnyomom), úgyhogy a kávékat a tavalyelőttről fenn maradt falinaptárban strigulázom.

Hét óra, a hálóból madártrillával kombinált műzongora-prüntyögés. Nyilván rányomsz a szundira, átfordulsz, lustálkodsz. Be kéne nézni hozzád, kicsit odabújni, hét közben úgyis mindig kipattanok az ágyból reggelente, kellenek az intim pillanatok, de ha kirándulni megyünk, nyolcig össze kéne kapni magam, és addig jó lenne megcsinálni a reggeli tornámat is, el vagyok macskásodva. Ismét a madártrilla, jóleső nyöszörgés. Az is lehet, hogy közben felkeltél, csak a telefonodon kockulsz a paplan alatt.

Lemondták, dunnyogod álmosan a hálóból, miközben a fejemet billegetem előre-hátra.

Komolyan? Abbahagyom a billegetést. Ó, baszki. Pedig annyira jó lett volna kimenni az erdőbe, nyekergem némileg túljátszott csalódottsággal. Óvatosat rikkant bennem a megkönnyebbülés, de a bűntudat azonnal leteríti. Mintha miattam szakadt volna le az ég. Tegnap sütött a nap, de én magam előtt is titkon annak szurkoltam, hogy ma essen az eső, mondják le a túrát, és lehessen csak úgy itthon dögleni veled meg a kutyával. Nem mintha napsütésben és annak tudatában, hogy a csapat többi tagja túrázni megy, ne lehetne ugyanezt csinálni, de akkor képtelen volnék átadni magam a pillanatnak. Folyamatosan azon kattognék, hogy ki kéne menni a szabadba, feltöltődni a nap sugaraival, szívni a friss levegőt, és kiélvezni a szabadságot, ami, ha csak néhány órára is, a természetben eltölti az embert.

Az esős idő legimitálja a döglést. Vissza kéne feküdni az ágyba, összebújni, de már elkezdtem a reggeli tornámat. Ez csak ilyen kis lájtos hétvégi átmozgatás, hogy jól induljon a nap. Szerinted azért fáj a hátam és a derekam, mert túl sokat edzek. Szerintem azért, mert a laptopozás meg a sok ülés nem embernek való, és muszáj edzéssel kompenzálni. De abban igazad van, és a szakirodalom is ezt támasztja alá, hogy a regeneráció elengedhetetlen a jó közérzethez, és legalább két napot ki kell hagyni a héten. Hétvégén tehát nem edzek, ez csak ilyen kis lájtos átmozgatás, bár szerinted a lájtostól azért távol áll. Mondjuk, szerinted milyen mozgás nem áll távol a lájtostól. Mindegy. Már bánom, hogy utaltam a hát- és derékfájásomra, annyira azért nem vészes.

Meztelenül kitántorogsz a hálóból, próbálod dögönyözéssel leszerelni a péniszhegyed felé nyaldosó kutyát, lehajolsz, és puszit nyomsz a fejbúbomra, miközben tartom a planket. Készített nekem valaki reggeli kávét?, érdeklődsz. Nagyon cukin csinálod, álomittas, jámbor fejjel, kicsit mégis irritál. Tudhatnád, hogy számolom a lélegzetem, feszítem a törzsem, és ilyenkor nem tudok válaszolni. Illetve persze tudok, válaszolok is, barátságtalan dolog nem válaszolni, ráadásul pont egy esős, összebújós hétvégén, csak erre azért igazán odafigyelhetnél.

Egy pokróc alatt melegszel a kutyával a kanapén, kortyolod a felforralt víz maradékából készített kávéd. Mindjárt végzek, szólok ki egy asztalpózból. Bosszant, hogy érzem: elsietem a statikus tartásokat. Csináld csak, nyúlsz a telefonodért. Felcsendül az Egyenes beszéd szignálja. Erre gyógyulsz rá reggelente, mumifikálódott szocialisták meg affektált divatbalos juppie-k mozgatják a szájukat hiábavalóan, nem lehet veled normálisan kommunikálni.

Nyolcra végzek a tornával. Közétek fúrom magam, kérdezem, hogy mi legyen a mai program.

Lustizás, vágod rá elégedetten, fél szemmel a telefonodra tapadva.

És mi van, ha később kisüt a nap?

Sétálhatunk itt a környéken is, elmegyünk a Pennybe, letudjuk a bevásárlást, aztán összebújunk, és nézünk valami romcsis baromságot. Jó?

Jó.

Azt hiszem, tényleg jó. Azt hiszem, tényleg ezt szeretném én is, mintha mégis koszfolt szennyezné be közös terveinket. Felkelek ledörgölni. Tegnap este úgy hagytunk mindent, be sem áztattuk az edényeket. Takarítani sem ártana. Rendesen kitakarítani ezt a lakást. Ha rendet rakok, rend lesz a fejemben is.

Takarításhoz keresek magamnak valami hasznos podcastet. Mostanában az ilyen modern háziasszonyos témázásokra kaptam rá, befőzés, ökotisztítószerek, ilyesmi, csak a megvalósítással vagyok elmaradva, és ez bánt. Bekapcsolom a bluetootht, de az ujjam öntudatlanul is a Messenger ikonjára siklik. Ledermedek, felgyorsul a szívverésem. Az egyik szingli barátom írt nyolc ötvenhatkor egy közös csetcsoportba, hogy végül van-e kedvünk ma délután társasozni. Ez totál kiment a fejemből. Sajnos többen is lemondták (jellemzően a nem szinglik), de ha véletlenül mégsem túrázunk, vár minket szeretettel.

Az eső rendületlenül szakad, gondolom, ezt a szingli barátom is észrevette. Már nem is tudom, hány éve szingli, és teljesen rá van feszülve, hogy lassan az összes barátja megházasodik, meg gyereket vár, vagy legalábbis kutyázik, ami, mint tudjuk, a gyerekvállalás előszobája. Hazudhatnám, hogy túrázunk, de ilyen időben átlátszó lenne, és utána hetekig a lebukástól rettegnék. Inkább visszacsomagolom a levelet, remélve, hogy nem látta, hogy láttam. Majd túl későn veszem észre. Gyűlnek, egymásra rétegződnek, egymást tolják egyre lejjebb a visszacsomagolt, olvasatlannak jelölt levelek emberektől, akik akarnak tőlem valamit, akiktől én akartam valamit, mielőtt megbántam volna, vagy akiktől úgy éreztem, hogy kéne már akarni valamit, mielőtt idő hiányában végképp elhal a kapcsolatunk, de miután visszaírnak, hogy szuper, ráérnek ekkor és ekkor, megrettenve csomagolom vissza a levelet, hogy miért kell nekem minden áldott napomat teletábláznom programokkal, amikor így is alig jut időm rád meg a kutyára.

Takarítás közben nem bírok a podcastre figyelni. Szövegelsz valamit, nem hallom a podcasttől. Idegesen félrehúzom a fülest, mi van már. Csak azt akartad kérdezni, hogy ne segíts-e valamit. Nem, nem kell, gyorsan összeporszívózok, aztán befejezem. Ebben meg is nyugszol, gondolom, ezt a választ vártad. Amúgy fasza lenne, ha egyszer csak úgy magadtól észrevennéd a vizeletpöttyeid a vécédeszkán vagy a fogkrémpermetet a fürdőszobatükrön, és kérdezés nélkül nekiállnál suvickolni, de annyira azért nem vágysz segíteni.

Kikapcsolom a podcastet, zenét rakok be. A szingli barátom jár a fejemben, hogy nyilván megbántódna, ha azt mondanám, hogy mi most mégis inkább itthon maradnánk. Nyomná a passzív-agresszív mártírdumáját arról, hogy mennyire semmi gond, és mennyire megérti, és mennyire nincs sértődés, de akkor ő ezennel felhagy a szervezkedéssel. Ami egyébként remek ötlet volna. Faszért kell állandóan szervezkedni, miért nem bír megülni a seggén, agyamra megy ez a mániás kajtatás az újabb és újabb elfoglaltságok meg az ellenkező nem képviselői után kizárólag azért, hogy ne kelljen kettesben maradnia magával.

A kutya árnyékként követ. Nem fogja fel, hogy most épp semmilyen feladatot nem kell végrehajtania. A mosdóban suvickolom a tükröt, leül az ajtóban, ül, aztán lefekszik, megint felül, helyezkedik, körbefordul a saját tengelye körül, egy-egy nyüsszentéssel igyekezve felhívni rá a figyelmet, hogy épp bemutatót tart a héten tanultakból, és honoráriumot vár érte cserébe. Menj már innen, nincs itt semmi dolgod, ripakodok rá. Az a dolgod, hogy lazítsál! Szomorúan elkotródik, de amint helyszínt váltok, ismét próbálkozik. Térdepelek a vécé előtt, konokul nem fordulok meg, de érzem a tekintetét a hátamon. Folyton kétségek gyötörnek, hogy még többet kéne vele foglalkoznom.

Takarítás után berakok egy jógás videót, elcsendesíteni az elmém. Mihelyt lehunyom a szemem az oktató zsongító hangjára, nekiállsz gajdolni a zuhany alatt. Akármibe fogok, mindenhol ott vagytok. A konyhapultot tisztítom: megjelensz, és burgonyát kezdesz pucolni rajta az ebédhez. Olyan gondosan készíted a rakott krumplit, hogy nem szólhatok érte. Hálásnak kéne lennem. Ebéd után leviszem a kutyát. Gyakorolni kéne a helyben maradást, de megbolondul az esőtől, mintha mindent elfelejtett volna, amit a héten tanultunk. Azt mondtam, hogy ül!, rivallok rá, miközben a földhöz nyomom a fenekét. Meghúzza magát, pár pillanatig úgy marad, aztán heves csóválással felpattan, puncsol, nem érti, mi a bajom. Szégyenkezem, nem kéne ennyire türelmetlennek lennem. Össze kell szednem magam. Muszáj leeresztenem. Énidő. Hazaérünk, könyvet veszek elő. Azzal jössz, hogy rakjuk össze a bevásárlólistát. Most rögtön? Nem olvashatnék még egy fél órát nyugalomban? Nem igaz, hogy nem tudok fél órát olvasni vasárnap. Egész hétvégén nem olvastam. Persze innentől fogva képtelen vagyok rá, folyton a bevásárlólistán menetel az agyam. Nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg olvasni akartam, vagy csak úgy érzem, hogy kéne. Legalábbis illene. Valami értelmeset az énidő alatt is kell csinálni. Ha nem teszem, valahol modortalanul ásító hiány keletkezik, valahol újabb strigula kerül a nevem mellé, valahol valakik összenéznek, és a fejüket csóválják.

Pisilni kell, megroppan a gerincem, összerándulok, kikódorgok a konyhába. Fáj a derekam, feszül. A hűtőbe kukkantok, semmi. A konyhaszekrényt nyitogatom, semmi. Székre állok, a felső polcon kotorászom, hátha maradt valami finomság, amit rejtegetsz előlem. Sehol semmi. Egyszerre rajtam üt a sóvárgás alaktalan dühe. Állok a konyhapult előtt, és egy kést bámulok, recéin kolbászmaradványok. Tágul bennem, belülről rág, nagy darabokat mar ki belőlem a sötét, végtelen, vad üresség.

Ha nem volnál itt, nem volna franciaágy, ahová nem volna kérdés, hogy visszabújjak-e reggel, nem volna fiók az elektronikai cuccoknak, nem hallgatnék fél füllel idegesítő ATV-s videókat, nem volna telehugyozva a vécédeszka, nem volna kutya, akinek nem volnának hozzám hasonlóan rosszabb napjai, és nem volna ez a lakás, a közös lakásunk. Nem kellene hálásnak lennem mindezért, és nem kellene bűntudatot éreznem, amiért nem vagyok állandóan hálás.

Ha nem volnál itt, azt tehetnék, amit akarok.

Mit piszmogsz ott, nyanyus?, szólsz ki a konyhába.

Nem felelek. Tartok tőle, mit fogok mondani. Kiszámíthatatlan vagyok.

Gyanús vagy nekem.

Hallom, hogy tápászkodsz a kanapéról. Megjelensz. Míg be nem melegszik, kicsit húzod a bal lábad.

Látom, még mindig sántikálsz, jegyzem meg némi éllel. Én mondtam, hogy mit kéne vele csinálni, de, gondolom, meg akarod várni a magyar egészségügyet, csak megmozdulni ne kelljen.

Neked meg mi bajod már megint?

Semmi.

Duzzogok. Nem szeretek senkit, utálom magam.

Összefonod a karod, derekad a konyhapultnak döntöd, megfuttatod a pillantásod a plafon felé. Mondjad, ne kímélj.

Nem tudom, nyöszörgöm kínlódva. Minden hétvégén ugyanez. Csak döglünk itthon, max Penny. Az a program, hogy kaját veszünk. Nem nézek rád, gépiesen kinyitom ismét a hűtőt, becsukom. Írt a Lötyő, hogy menjünk át társasozni. Te szeretnél?

Sóhajtasz. Átmehetünk, ha ehhez van kedved.

Át kéne. Nem? Te mit csinálnál?

Én veled lennék.

Néha kurva nehéz a szeretet. Fárasztó. Olyan fáradt vagyok, jobb is, hogy nem mentünk túrázni, a Pennyig alig bírom elvonszolni magam. Süt a nap, sár van. Kézen fogva battyogunk. Azon tanakszunk, milyen filmet nézzünk a vacsorához. Eszembe jut a Saul fia, valahogy kimaradt, pedig annyira alap, illene bepótolni, aztán inkább azt mondom, hogy nekem mindegy, nézzünk valami romcsis baromságot, amit te szeretnél.