Cserna-Szabó András: Fél évszázada padlón (Születésnap a Vörös Oroszlánban)

Születésnap a Vörös Oroszlánban

(Daily Worker, 1933. március 9.)

Lapunk munkatársa egy tőrőlmetszett munkásasszonnyal készített riportot a híres Vörös Oroszlán Pubban, a londoni munkásosztály egyik kedvelt szórakozóhelyén. Az egyszerű, tanulatlan, de becsületben megőszült özvegyet (aki takarító- és mosónőként robotol egy előkelő háznál) az életéről, a munkásmozgalmi múltról, a „régi szép időkről” kérdezte, és arról, hogy mit gondol a jelen politikai helyzetről. A hetvenedik születésnapját ünneplő Mabel Wheeler a maga módján, őszintén és szókimondóan válaszolt riporterünk kérdéseire. Mrs. Wheeler üzent a Daily Worker olvasóinak, sőt, még egy hamisítatlan brit receptet is megosztott velünk.

„Mindig mondta az öregem, hogy ha a Jóisten nem akarta volna, hogy alkoholisták legyünk, nem teremtette volna meg a malátát. És ő aztán tudta, annyi barna ale-t vedelt hosszú élete során, hogy azzal tóvá lehetne árasztani a Hyde Parkot. Tavaly adta be a kulcsot, 97 éves volt, de soha egy percet sem dolgozott. Erre igen büszke volt. Azt mondogatta mindig, ide figyeljé, kicsi Mabel, van Mennyország, csak nem az égben, hanem itt a földön: lejönni ide, a Vörös Oroszlánba, inni egy jó adag ale-t, és akkor elönt lassan az a kellemes melegség belülről. Persze lehet, hogy a végén valaki hazacipel, de hát mit számít az? És legtöbbször ki cipelte haza? Hát én! A saját hátamon, pedig majdnem kétszázötven fontot nyomott az a nyomorult szeszkazán.

Fiatalkorában meg egymást cipelték haza a cimborájával, az atyai jóbarátjával, a mesterével, azzal a pinabubus, gintemető némettel, a Tőkés Charlie-val, akarom mondani, a Mr. Marxszal… Ide jártak ők is, a Vörös Oroszlánba. Mér, mit gondol, mér vörös? Az összes megveszekedett komcsinak mindig is ez volt a törzshelye. Az öregem meg Mr. Marx megváltották a világot a pultnak támaszkodva minden áldott este, persze jól beszlopáltak közben, aztán hajnaltájt hazatámogatták egymást.

Az az iszákos német sokáig itt lakott a Sohóban, ha jól emlékszem, éppen a szomszéd utcában, a Dean Streeten. Volt egy rahedli gyereke meg valami bárónő neje, de olyan csórók voltak, hogy ahhoz képest a templom egere lordmajor. Teletömte az öregem fejét mindenféle bolond gondolattal, hogy a munkások fogják uralni a világot, meg hogy minden közös lesz, nem lesz gazdag meg szegény, de hát mentségére legyen mondva, olyan részeg volt az mindig, hogy fogalma sem volt, mit hadovál összevissza. Ott voltam a temetésén az öregemmel, a Highgate-ben kaparták el, a temető szélén, szinte a kerítés mellett, mer nemcsak komcsi volt, de még zsidó is az istenadta. 1883-ban történt, pontosan emlékszem, mer húszéves voltam, abban az évben esküdtünk az öregemmel, akkor se voltunk éppen krőzusok, az esküvőnkön csak egy kis kolbász volt, meg húsos és sonkás pite, de a tetejéről elcsórták a keménytojást.

Szóval legyen neki könnyű a föld! Mármint annak a Mr. Marxnak. Nem lehet ám leányálom idegen földben nyugodni, annyi szent. Azt mesélte az öregem, hogy ez a Mr. Marx elcsábította a bejárónőjüket, mer a bárónő már nem akart vele hálni, amin őszintén szólva nem is csodálkozom, mer ez a fricc egy ilyen mosdatlan, piszkos, szeszszagú hájpacni volt, egy valóságos vörös oroszlán: a feje vörös mindig a gintől, a szakálla meg az ale-től barna, mint egy valóságos sörény. Őszintén szólva én se kívántam volna, hogy rám másszon azzal a rettentő hasával.

Azt ugyan ha felakasztanak, se tudnám megmondani, hogy miből tellett ezeknek a koldusoknak bejárónőre, de az tény, hogy ez a Lenchen, mer így hívták, igen, Zömök Lenchennek, szóval ez a szerencsétlen némber hagyta, hogy cicázzon vele az a lókötő Mr. Marx, aki filozófusnak nevezte magát. Született is ebből a kis kalandból egy fattyú, az öregem legalábbis így mesélte nekem, a kis Freddy, akit meg a nevére vett a Mr. Marx német gyáros cimborája, a Mr. Engels, aki pénzelte őtet meg az egész díszes kompániát. Barátságból, vagyis inkább imádatból, mer ezt a Mr. Marxot úgy ajnározta mindenki, mintha ő lett volna maga a Mindenható, de legalábbis a Szent Jézus.

Az öregem fejét is teletömte mindenféle idióta maszlaggal, hogy a proletariátus a Paradicsomba megy, hogy nem lesznek társadalmi osztályok, hogy megszűnik a kizsákmányolás, meg hogy a gazdagok dolgozni fognak. Hát szeretném én látni, mikor fog a Lord Meldrum vizes ronggyal padlót sikálni hárompennys órabérért. Sohanapján, kiskedden! Majd ha ír gyerekek potyognak az égből!

Nem mondom, volt a Meldrum-ház életében egy-két nehéz esztendő, úgy a húszas évek végén, de aztán helyrekalapálták magukat, fogalmam sincs, hogyan. Biztos a kapcsolataik révén. Kéz kezet mos, így van ez az arisztokratáknál is, maga is tudja. De amikor le voltak égve, akkor se a Lord sikálta ám azt az átkozott követ, hát persze hogy nem, hanem én. Az egész személyzetet kirúgták, csak az inas, a kicsi Henry maradt, meg hát én. Hat ember helyett dolgoztunk, reggeltől éjfélig. A bérünk persze nem lett több. Aztán helyrerázódtak lassan a Meldrumék dolgai, és mindenkit visszavettek.

Szóval az öregem bevette ennek a holdkóros Mr. Marxnak az összes zagyva sületlenségét, pedig Mr. Michael Wheeler, az én hites uram nem volt ám ostoba ember, jó családból jött az, még egyetemre is járt, igaz, eltanácsolták korhelykedés címén. Szóval az öregem vakon hitt ennek a németnek, úgy itta a szavait, mintha égi mannából főzött mézédes ale-t vedelt volna. Nagy bolond volt ám az én öregem, de én szerettem. Nem mondom, hogy nem csaltam meg soha, mer volt úgy, hogy csókot lopott tőlem valami szabadságos katona, de elhagyni soha nem tudtam volna. Pedig nem volt jó ember. Amíg én Lord Meldruméknál nyaltam a padlót négykézláb, a lepedőt csavartam meg mosogattam vég nélkül, ő itt piált naphosszat a Vörös Oroszlánban. Mindenkinek azt hazudtam, hogy otthon fekszik, azért nem dolgozik, mer beteg, a kezét se tudja mozgatni, pedig itt hörpölt, és elpiálta még azt a kevés pénzecskénket is, amit én megkerestem.

Ötvenhárom esztendeje padlón vagyok, azt sikálom minden reggel.

És ha az a rohadt busz késett, mondjuk, mer megdöglött egy gebe az út közepén, akkor azt a késést bizony az a népnyúzó lakáj, a Mr. Twelvetrees (akit a franciák biztosan lefejeztek volna már) levonta a fizetésemből. Ebben biztos lehet. Ahogy abban is, hogy az öregem a vedelésben nem ismert tréfát, olykor még a lakbért is elitta. Meg a bútorokat. Zálogba tette az ágyneműt. Volt úgy, hogy kis híján az utcára kerültünk!

Mikor végeztem a munkával, itt várt, hogy elszedje a napi béremet, és felzabálja, amit a szakácsnő, a Mrs. Lipton (vagyis most már Mrs. Wilsonnak hívják őtet, mióta feleségül ment ahhoz a potyaleső fakabáthoz) kegyesen nekem ajándékozott: a füstölt hal bőrét és fejét, hideg májat vagy rizsfelfújtat, tápiókapudingot vagy a penészes sajtot. A kezem rákvörös lett a forró víztől, öt órát ázott mosogatás közben. Ő meg fűvel-fával leállt cefrézni, a kabátjának könyöke folyton lukas volt, mer, láthassa is, a Vörös Oroszlán pultja nagyon rücskös, és miközben itt a pultot támasztotta, az öregem hintette mindenkinek az igét, betéve tudott bekezdéseket, sőt oldalakat a büdös szakállú Marx könyveiből, és csak mondta, mondta, minél többet ivott, annál hosszabban és hangosabban: a történelem a bíró, a proletariátus meg az ítélet-végrehajtó, a kapitalizmus hamarosan megszűnik és megítéltetik, a munkásoknak nincs hazájuk, a proletárok a harcban csak a láncaikat veszíthetik, cserébe viszont egy egész világot nyerhetnek, a világ proletárjainak egyesülnie kell végre…

Nekem is folyton prédikált, például arról, hogy milyen lesz a proletárdiktatúra, de én mindig csak legyintettem, hogy Ó, az finom lesz! Nem vitatkoztam vele, nem akartam kiábrándítani, pedig igazán felvilágosíthattam volna, hogy az emberi szív lényege, hogy kizsákmányoljon, az emberi lélek nincs meg anélkül, hogy bele ne rúgjon a nála alacsonyabban lévőbe, és ne csókolgassa a nála egy lépcsővel feljebb álló mancsát. Hát, öregem, gondoltam magamban, ez a te marxizmusod az emberi természettel teljesen szembemegy, mer az ember, amióta ember, attól ember, hogy belemar a másik emberbe, rátapos és elnyomja, Istene a pénz, az arany, a hatalom, természete a gonoszság, a kapzsiság, az önzés. És aki az egyik zsákba születik, nem fog keveredni azzal, aki a másik zsákban jött a világra. Ez így volt, és így is marad. Mindörökkön örökké. Hát ha a Szent Jézus nem tudta megváltani ezt a szörnyű emberiséget, akkor majd pont ez a ginszagú német fogja?

Ó, ne gondolja, hogy ateista volnék! Régebben sokat könyörögtem, de rám se köpött az Isten, hát, gondoltam, kis pihenőt adok neki, és majd később próbálkozom újra. Mikor majd közeleg az órám. Szóval csak hagytam az öregemet, szónokoljon, ha úgy tetszik neki. Néha még a zsernyákok is bevitték, államellenes megnyilatkozások és munkakerülés címén. De aztán mindig elengedték. Kellett a hely a kóterben a rablóknak meg a gyilkosoknak. Az öregem meg minden hónap első hétfőjén kiment a Highgate-be a messiásához, vitt magával egy üveg jóféle itókát, és elbeszélgettek a világ állásáról. Mindig elmesélte Mr. Marxnak, mit ír az újság, és azt állította, hogy a halott cimborája minden alkalommal válaszol is neki. Mint egy kísértet. A kommunizmus kísértete, röhögtem, és azt a tanácsot adtam az öregemnek, hogy kevesebb ír viszkit töltsön magába, mer már rémeket lát.

Így ment ez majdnem ötven évig. Ezek ott kint a temetőben iszogattak, cseverésztek minden hónap első hétfőjén. Egészen tavalyig. Akkor meghótt az én öregem, kilehelte dühös lelkét, nem vedel már többet a Vörös Oroszlánban. Itt dobta fel a talpát, éppen ennél az asztalnál, azt mondja a csapos, Mr. Lennon, hogy délig 12 pint ale-t szürcsölt fel, amíg én Lord Meldruméknál sikáltam a padlót, meg kékítővel mostam a szennyest.

Hát felvettem a kölcsönt a szakszervezettől, aztán gyönyörű temetést csaptam neki, úgy festett a koporsója, mint egy fellobogózott anyahajó! A kölcsönből persze nem tellett halottaskocsira, úgyhogy egy zöldségeskocsira raktuk, és mikor a koporsót a templomba vittük, káposztalevelek lógtak az alján. Ott lépdelt némán és lehajtott fejjel a koporsó mögött a Vörös Oroszlán összes törzsvendége, néhányan a szakszervezettől meg a kommunista pártból, a fattyú Freddy is ott lépdelt volna, akiből géplakatos lett, és persze ő is ide járt, a Vörös Oroszlánba, de pár éve már ő is alulról szagolja az ibolyát.

Az öregemet a messiása mellé temettük a Highgate-ben, hadd beszélgessenek kedvükre. Kimegyek hozzá minden hónap első hétfőjén, elmondom neki, mit ír az újság. Én nem tudok olvasni, de Ivy, a szobalány, aki titokban a komornyik lánya egyben, szóval Ivy mindig felolvassa nekem a fontosabb cikkeket a Timesból, hogy tudjam vinni a híreket a temetőbe az öregemnek. Ez az Ivy egy áldott jó lélek, nekem elhiheti. Egy földre szállt angyal.

Szóval minden hónap első hétfőjén kimegyek az öregemhez a Highgate-be. Elmondom neki, mit ír a Times. De nekem nem válaszol az öregem. Hallgat, mint a sír. Lehet, hogy nem szeretett, és örül, hogy megszabadult tőlem. De az is lehet, hogy nem tetszenek neki a hírek. Mer nincsenek manapság jó hírek, ez szentigaz. Hogy mást ne mondjak, egy ugribugri kefebajszos fickó lett a főnök a németeknél, valami Mr. Hitler, akiről Mr. Stokes, a komornyik (na az is megéri a pénzét, gyakran megfordul ő is itt, a Vörös Oroszlánban, és van huzata, nekem elhiheti, mellesleg jó nagy vörös az is, évek óta azt szajkózza nekünk a konyhában, hogy ha így mennek tovább a dolgok, akkor az forradalomhoz fog vezetni, a munkások kénytelenek lesznek kimenni az utcára és küzdeni a jogaikért, persze a forradalom nagy ívben tesz a Mr. Stokesra, mer csak nem méltóztatik kitörni), szóval Mr. Stokes azt mesélte nekem, hogy szerinte ez a kefebajszos német ugribugri porig fogja égetni Európát. És ebben lehet is valami, mer pár napra rá ez a Mr. Hitler felgyújtotta a cimboráival a német parlamentet, azóta Mrs. Lipton (akarom mondani, a kapitányné) mindig azt mondja az inasnak: Henry, gyújtsd be a kemencét, de lángoljon ám, mint a Reichstag!

És Mr. Stokes még azt is mondta egy üveg Château Lafite benyakalása után (mer folyton lopja ám a bort a Lord pincéjéből), hogy ilyen németeket, mint ez a Mr. Hitler, ő tucatjával puffantott le Somme-nál (mer Mr. Twelvetrees és Mr. Stokes négy évig együtt csücsültek a lövészárokban, csoda, hogy ott nem hagyták a fogukat), és Mr. Stokes bizony már nagyon sajnálja, hogy pont ezt a Mr. Hitlert nem sikerült fejbe durrantania, mer ez a kis kefebajszos német is jelen volt ám a Nagy Háborúban, mégpedig őrvezetői rangban. Én nem tudom, de nekem nagyon gyanús, hogy mindig ezek a németek csinálják a cirkuszt. Az a szeszkazán Mr. Marx is fricc volt. Meg persze zsidó, mint a Szent Jézus.

Hogy mit szeretnék még hetvenévesen az élettől? Nem sokat. Igazán. Minden este néhány pint barna ale-t meginni itt, a Vörös Oroszlánban, hogy ne fájjon ilyen kegyetlenül a térdem, meg hogy egyszer jól telerakhassam a bendőmet Wellington bélszínnel. Tudja, hogy Mrs. Lipton (vagy Mrs. Wilson, ha így jobban tetszik) hogyan készíti? Köztünk maradjon, ez a hájas nőszemély egy gonosz dög, de szakácsnőnek kitűnő, el vagyok tőle bűvölve! Na ide hallgasson! Vesz egy szép darab vesepecsenyét, a bőnyeget levagdossa róla, átforgatja jó forró zsírban, hogy ki ne száradjon, vajas tésztába burkolja, azzal be a sütőbe. Nem süti sokáig, mer a férje, az utóbbi években kötözött sonkává hízott Wilson kapitány kissé véresen szereti a marhát. Van, aki megtölti, de Mrs. Lipton (vagyis Mrs. Wilson) nem, mer az ő drágalátos kapitányának gyenge a gyomra. Mikor Mr. Stokes felvágja, csak úgy folyik belőle az a finom szaft. Mustár kell hozzá, semmi más.

Mit üzenek a Daily Worker olvasóinak? Hát azt, hogy ha majd az a beképzelt szakácsnő meg az a felfuvalkodott bájgúnár, a Mr. Twelvetrees megkínálnak engem Wellington bélszínnel (ők maguk gyakran zabálják), na akkor majd talán elhiszem a szőrös gineshordónak, annak a Mr. Marxnak, az öregem szesztestvérének, hogy a munkásosztály a Paradicsomba megy. Addig nem. Na, eleget szájaltam, kiszáradt a torkom, dobok egy kortyot a konty alá, különben is, az ember lánya nem mindennap hetvenéves, szóval cheers, riporterkém!”