Szeifert Natália: Simítás

2022. augusztus 06. – 14:30

Szeifert Natália: Simítás
Illusztráció: Fillér Máté /Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Még kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet. A könyvben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak, 23 író 28 novellája, köztük korábban nem publikált írások.

Kazuar Apter belemelegedett a munkába, jól ment, a homloka üdítően gyöngyözött, a lapockái között már hízott az izzadságcsöpp, ami mindjárt elindul lefelé a gerince vonalán. A tavasz első igazán meleg napja volt, minden klappolt, a glett sima volt, a szoba jól szellőzött, örömmel gondolt a hideg sörre, amit este megiszik majd, csak azt a jó kis régi glettvasat sajnálta, hogy az nincs már meg. Az, amelyikkel az apja kicsapta a Marusa szemét.

Kazuar azzal a kellemesen nehéz vassal tanulta meg a simítás csínját-bínját, olyan éle volt, mint egy japán kardnak, és attól még, hogy később nem lett kőműves, mint az apja, se szobafestő-mázoló, mint a Marusa bácsi, úgy tekintett arra a glettvasra, mint zenészek szoktak a legkedvesebb hangszerükre. Most ki tudja, hol van, ha van még valahol. Talán egy raktárban lapul, egy koszlott pincében, nejlonba bugyolálva mint tárgyi bizonyíték.

A massza a fangliban tökéletesen sima, úgy fogja eltüntetni a fal minden repedését, mintha azok sosem lettek volna, gondolja Kazuar Apter. Nézi a saját kezét, ahogy simít, a hüvelyujja bütyke éppen úgy kiáll, mint az apjáé. Azzal a bütyökkel tudott akkorát sózni a feje búbjára, hogy egy pillanatra elsötétült a világ. Kazuar gyerekkorában azt hitte, hogy az ütésektől lett olyan bütykös az apja keze. Ő sosem ütött sehova, mégis ugyanolyan bütyke van.

Amióta Ari elköltözött, hiányzott valami, most jött rá, hogy ez, hogy tegyen valamit. Elköltözött, kis túlzás, be sem költöztek rendesen, fél év alatt nem sikerült, csak letették a dobozokat a falak mellé, összeszereltek egy szekrényt, Ari belepakolta a ruháit a kék vászon utazóbőröndből, aztán egy nap, amikor eldugult a vécé, és ő elrohant, hogy szerezzen egy csőgörényt, Ari visszarakta a ruháit a szekrényből a bőröndbe, és elment. Ez hiányzott, munka a falakkal, hogy ez a kis lakás a tűzfalra néző ablakaival, a sötét előszobájával, hideg fürdőszobájával valamiképpen mégis az övé legyen. Olyan ez, mondta az apja, amikor a szegélyi házukat renoválta, mint ahogy az oroszlán is körbehugyozza a területét. Ilyen filozofikus mondatokat büffentett föl néha, egy-egy adag falra csapott malter után. Körbevakolta a területét.

Minden órában kongat a Jézus Szíve odalenn, a téren. Ari azt mondta, ezt nem lehet ép ésszel kibírni. Kazuar úgy tervezi, hogy az esti misére hívó hosszú harangozáskor fogja letenni a spaklit, elmosni a szerszámokat, aztán lemegy a szuterénkocsma teraszára, hogy megigya azt az egy (vagy két, netán több) sört, amivel pontot tesz a nap végére.

Van egy hosszú repedés a falon, végigfut a felső saroktól majdnem az ajtótokig. Ez is szépen meglapult a fűrészporos tapéta alatt, talán az előző tulajdonos sem látta soha. Csak kente az újabb és újabb festékrétegeket a tapétára, halványsárgát, halványkéket, rózsaszínt, végül szürkét, habár lehet, hogy azt is valamiféle kéknek szánták. Mind előkerült, amikor leszedte a tapétát, a széleken elváltak egymástól a rétegek. Majdnem egy hetébe telt, mire bevagdosta, föláztatta, leszedte, ahol nem jött, spaklival kaparta, hogy aztán ott álljon előtte pőrén a valóság, a százéves fal minden ráncával.

Beletörölte a kezét a nadrágja szárába, és a mutatóujjával óvatosan simított egyet a laptop érintőpadján, hogy életre keljen a kijelző, elindította a rádióstreamet. Lagymatag zene szólt dobozos hangon, éppen a szám végét csípte el, hírek következtek. A háborúval kezdték, a háború várható hatásaival folytatták, aztán röviden belpolitikáról is ejtettek néhány szót, valamint közölték, hogy marad a jó idő. Újabb álmosító zene után elemzőműsor kezdődött, amelyben két mély és egy nyöszörgő férfihang a háborúról beszélt. A közös képviselő már harmadszor rakott ki a lépcsőházba egy nyomtatványt, amely szerint szirénapróba lesz valamelyik hétköznap délelőtt tizenegykor, nem kell megijedni, nem kell menni sehova, ez csak próba. Ő olyankor nincs itthon, még sosem hallotta.

Nyolcadikos volt, amikor a nyár felét először végigdolgozta az apja meg Marusa mellett, és minden hajnalban azt hallgatta az apjától, hogy nem hittem, hogy föl bírsz kelni, még a végén lesz belőled valami, te gyerek, az anyád szemit, aztán bevágódtak a Barkasba, és indultak valamelyik szomszéd faluba, vagy a kertvárosba, felhúzni egy falat, vakolni, glettelni, festeni. Arany keze van magának, mondták az apjának a házak tulajdonosai, asszonyok, nénik, finomkezű férfiak, és úgy tettek, mintha semmit sem éreznének a leheletén a napközben elfogyasztott sörökből, sem a kora reggeli pálinkából. Felest, azt mindig csak egyet, hogy el tudjon indulni a nap, munka közbe’ soha – oktatta az apja a következő nyáron, Marusa bólogatott és káromkodott. Legközelebb majd csak este, ha végeztünk – tanítgatta apa a fiát. Először és utoljára mondott mindent, annál többet, fontosabbat és őszintébbet talán sosem szólt hozzá, mint ezeken a nyári munkás napokon. Marusa tovább dörmögött a háttérben.

A duruzsoló rádióműsorból alig jutott el valami Kazuar Apter füléig, az agyáig még kevesebb, két szó cikázott: infláció, szankció. Ó, mondta, ció, akáció, vakáció. Már majdnem a teljes hasadék eltűnt a glett alatt, most szürkésfehér, kanyargó folt jelezte a helyét. A fölső sarokban nagyobb hiányosságokat kellett pótolni, aztán szemügyre vette az összes hajszálrepedést, és mire a Jézus Szíve kongatni kezdett, már két teljes fallal elkészült. Holnap hétfő, pedig jó lenne befejezni. Elpakolt, és lement a kocsmába a jól megérdemelt sörért. A másodiknál eltöprengett, nem kéne-e szabadságot kivennie, aztán a harmadiknál úgy döntött, fölösleges erre elpazarolni. Csinálgatja munka után meg hétvégén, ahogy eddig.

Ötödévre készült a technikumban, nyári szünetben szokás szerint az apja mellett dolgozott, nem is rossz zsebpénzért, amit aztán augusztusban két hét alatt vert el a Balatonon, mielőtt visszament a kollégiumba. Addigra már rég minden pofont, bütyökkel fejbekólintást és minden életbölcsességet megkapott útravalóul az apjától, és mintha újabb űr keletkezett volna köztük, a tisztelet távoli rokona, munka előtt felessel kínálta, munka közben adott neki egy-egy sört. Mint egy gép, gondolta a fiatal Kazuar Apter, ha az apjára nézett, de ritkán nézett rá. Marusa dünnyögött, szidta a kurva anyját mindenkinek, aki eszébe jutott. Kazuar úgy unta ezt az embert, ahogy kevés dolgot unt addigi életében, pedig kamaszként sok mindent megtudott az unalomról a téli szünetekben, amikor rájuk szakadt a hó, az egész falu elrekedt a hegyen, és ő a kisszobában hallgatta rongyosra a másolt kazettákról a zenéket, vágyakozva vissza a kollégiumba.

Görbedt háttal a kocsma teraszán ülve, bütykös kezeit ölébe ejtve mégis úgy döntött, hogy holnap szabadságot kér, keddtől péntekig, és megcsinálja az egész szobát, csiszolással, festéssel, talán az előszobára meg a konyhára is lesz még ideje. Kedden aztán korábban ébredt, mint amikor munkába készül, már hatkor talpon volt, kávét ivott, és nekifogott a glettelésnek. Létrára fel, létráról le, hát, azért az a kétágú falétra is hiányzott otthonról, meg kellett szokni ezt a fémet, amit költözéskor kért kölcsön a főnökétől, és mert Pavel azt mondta, hogy neki semmi szüksége nincs rá, tulajdonképpen a sajátjának tekintett.

Százéves falak, gondolta, a rádió hangjait hallgatta, de nem értette a szavakat, nem állította hangosra hajnalban, azóta meg is feledkezett róla. Százvalahány éve épült a ház, mi minden volt itt azóta, gondolta még, aztán váratlanul az apja hangján hallotta, hogy minden mozog. Úgy értette, hogy mozognak a házak falai, alattuk a föld, megvetemednek az ajtótokok, mégis valahogy egyben marad az egész, főleg, ha azt a falat én raktam, azt legföljebb lerobbantani lehet, tette hozzá az apja hangja.

Az ötödév előtti nyáron Marusa mogorvább lett, nagyobb lendülettel csapta a festékes vödröt a padlóra, lassabban járt, és nagyobbakat, sűrűbbeket köpött, mint korábban. A kantáros nadrágja elülső zsebébe laposüveget rendszeresített, és egyre gyérebb variációkban szidta mindenkinek az anyját. Kazuarnak felállt a hátán a szőr, amikor valamire utasította. Marusa nem díjazta a flegma lassúságot, amivel reagált az utasításaira, és a kistrenki faluház bővítésének harmadik napján kiejtette a végzetes mondatot, amelybe Kazuar Apter édesanyját is belefoglalta.

Erre az apja minden előjel nélkül hátralendült, és a kezében lévő glettvassal a Marusa feje felé suhintott, közben azt sziszegte, hogy hogy beszélsz te az én fiammal. Kazuar két dolgot hallott, az egyik a glettvas sarkának becsapódása a szemüregbe, a másik egy szó, fiammal, nem emlékezett, hogy az apja valaha így szólította volna. A gyerek, jön a gyerek nyáron dolgozni, fel bír-e kelni hajnalban a gyerek, adjunk a gyereknek egy felest, már megérett rá, te, gyerek, ugorj már el a Tüzép-telepre mészért. Aztán hallotta még a puffanásokat, és látta a padlóra terített újságpapíron összefolyni a festéket a vérrel és valami más, valószínűleg emberi eredetű anyaggal, aztán már csak arra emlékszik, hogy megjöttek a rendőrök, mindjárt két Zsiguli, nagy hanggal, de nem túlzott sietséggel.

Hogy mi a fenéért jut most mindez eszembe, gondolkodott Kazuar Apter, de abban a pillanatban megszólalt egy elnyújtott, velőig hatoló, berregő szirénahang. Aha, tizenegy óra van, gondolta. Aztán azt, hogy ez csak próba, és tenyerével végigsimította a frissen csiszolt falat.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .