Totth Benedek: Adipocere

Egy kislányt keresünk. Tíz év körüli, átlagos magasságú, szőke hajú, hadarja az ügyeletes, mintha ennek az információnak bármi haszna lenne a zavaros vízben. Ez az utolsó merülésem. Tapogatózva kutatom át a kijelölt területet. Megfogadtam, ha megtalálom, abbahagyom, és elmegyek cápát etetni valamelyik ócenáriumba.

Hat órája merült el, messze a parttól. Semmi esély, hogy élve előkerül, ha előkerül egyáltalán. A holttestek bármeddig kibírják levegő nélkül a víz alatt. A szülei a mobiljukkal szarakodtak a parton, későn vették észre, hogy a kislány meg a bátyja kisodródott a nyílt vízre a gumimatracon. Tényleg elég messzire kerültek a parttól, ekkora távolságra még viharban is vagy öt perc kisodródni, és ott már nagyon mély a víz. A kislány nem tudott úszni. Már nem is fog megtanulni soha. Sokan sosem tanulnak meg úszni. Vagyis elfelejtenek.

Nyaralni jött a család. Eggyel kevesebben mennek haza. A fiú tizenegy. Ő életben maradt, az arca viaszfehér, mint egy hulláé. Sokkot kapott. Alig tudták kihallgatni a rendőrök. Azt mondta, a húga előtte ült a matracon, a szüleiknek akartak integetni, amikor belecsúszott a vízbe. Hiába kapott utána, nem érte el. Először azt hitte, hogy hülyéskedik, de hogy egyre nyúltak a percek, és a tesója még mindig nem bukkant fel a víz alól, kezdett bepánikolni. Ezt már zokogva mesélte a rendőröknek. A szülei is sírtak. Talán tényleg így történt. A szülők azt mondták a tévének, hogy Stefike nagyon vidám kislány volt. Sokat nevetett, szeretett pancsolni. Most már biztosan nem mosolyog. Az utolsó pillanatokban levegő után kapkodott, az arca eltorzult, a szeme elkerekedett a rémülettől. A tudata felfogta, hogy ennyi volt, aztán leálltak az életfunkciói, és lassan lesüllyedt a tófenékre, egyre távolabb a rózsaszínű gumimatractól.

Semmit sem látok, a vihar felkavarta az iszapot. Ha nem szart volna be a kurva szonár, most nem lenne szükség rám, és valószínűleg otthon ülnék, és a Mandaloriant nézném. Már csak egy rész van az évadból. Nem szeretek lejárni a tóhoz, bárhová nézek, mindenhol holttesteket látok. Nem konkrét hullákat, persze, csak lassan nincs már olyan partszakasz, ahonnan az évek során nem szedtünk ki valakit.

Kinyújtott karral, széles, integető mozdulatokkal haladok előre. A kezem beleakad a hínárba. Hátamon sűrített levegős palack, a számban reduktor. Ez a készülék halkan adagolja a levegőt, nem úgy, mint a régebbi modellek. Olyannal csinálták meg Darth Vader hangját a Csillagok háborújában, azt a reszelős szuszogást, amitől libabőrös lett az ember. Ez a modern reduktor már kétlépcsős konstrukció. Kompakt, könnyű, és minimális a légzési ellenállása, szélsőséges körülmények között is biztosítja a könnyű és hatékony légzést. Szükségem van erre a nyugalomra idelenn, a nyirkos csendben.

Lassan tíz éve csinálom. Tíz éve keresem a hullákat a zavaros vízben. Magam sem tudom, miért. A legtöbben egy szezon után kiszállnak. Nem csodálom, hogy feladják. Aki egyszer eltűnik, az holtan kerül elő, ha előkerül egyáltalán. Ebben a szakmában ez az egy szabály létezik. Tíz év alatt egyetlen eset volt, amikor nem találtam meg egy eltűntnek hitt személyt, de róla kiderült, hogy a halashoz ment, csak elfelejtett szólni a barátainak, azok meg azt hitték, bement fürdeni a tóba, és kihívták a rendőrséget. A haverjai nagyon dühösek voltak, hogy a srác így rájuk ijesztett. Én viszont hálás voltam neki, hogy nem kell megkeresnem a vízben.

Az emberek többsége rosszullét vagy fulladás miatt veszíti életét a tóban. A vízben bekövetkező halálesetek leggyakoribb oka a szívinfarktus vagy valamilyen eszméletvesztéssel járó epizód, mint például az epilepsziás roham vagy az agyvérzés. Az utóbbi időben egyre gyakrabban szorít a mellkasom. Az orvos szerint a stressz miatt, de nem kell aggódnom, a sportolók szíve jobban bírja a terhelést. Nincs erőm rákérdezni a hirtelen szívleállásra. Az a fontos, hogy odafigyeljek az étrendemre, magyarázza, semmi zsíros, semmi fűszeres, sok hal és zöldség, illetve a rendszeres séta is sokat segít a bajok megelőzésében. Nem eszem halat, mert tudom, hogy mit esznek.

Mostanában egyre többször ébredek fel az éjszaka közepén verítékben fürödve, mintha víz alól bukkannék fel, levegő után kapkodok. Az álmaimra sosem emlékszem, de ha tippelnem kéne, azt mondanám, halottakkal úszom. Hogy enyhítsem a feszültséget, elkezdtem meditálni, és néhányszor lementem egy közeli terembe jógázni. Randira hívtam az oktatót, de sajnos nem alakultak jól a dolgok. Valószínűleg akkor mentek félre a dolgok, amikor a munkámról kérdezett. Hiába mondtam, hogy erről nem szeretnék mesélni, kár lenne elrontani ezt a szép estét, addig nyaggatott, hogy végül mesélni kezdtem.

Eleinte érdeklődve figyelt, én pedig valamiféle megkönnyebbülést éreztem, enyhült a szorítás a mellkasomon, és ettől fellelkesülve egyre jobban belementem a részletekbe, neki meg egyre jobban elkerekedett a szeme. Végül, azt hiszem, megundorodott tőlem. Gondolom, nem akarta, hogy az arcát ugyanaz a kéz simogassa, amelyik ennyi hullához hozzáért. Valahol megértem az embereket, hogy nem szeretnek hullákkal érintkezni. Még így közvetve sem. Egy-egy mentés után, amikor a kezemben maradnak a foszló bőrdarabok, pedig mindig van rajtam kesztyű.

Egyszer előadást kellett tartanom az újonc vízimentőknek. Elmagyaráztam nekik, hogy a hullamerevség kialakulása nagyban függ attól, hogy rosszullét vagy vízbefúlás volt-e a halál oka, de fontos tényező a víz hőmérséklete is. A hullafoltokat a test mélyebben lévő részein felgyülemlő vér okozza, ez szimpla fizika: a gravitáció miatt oda csorognak le a testnedvek. Attól függően, hogy a test mennyi ideig van a vízben, kialakulhatnak úgynevezett „késői hullajelenségek”, mint a rothadás, a felázás, valamint a hullaviaszos átalakulás. Ezeket a folyamatokat alapvetően az határozza meg, hogy a holttest érintkezik-e levegővel, vagy sem. A szervezet légtartó üregeiben megrekedő levegő felgyorsítja a rothadást. A levegőmennyiség fogyatkozásával felerősödnek az anaerob folyamatok, fokozódik a felázás és az izomszövetek szétesése. Az emberi testnek nagyjából a háromnegyede víz, ezt még egy gyerek is tudja. Ez a mennyiség elég a rothadás megindulásához, feltéve, hogy nem párolog el. A magasabb nedvességtartalmú, ödémás hullák gyorsabban bomlanak, ha levegővel érintkeznek. Ezekben az esetekben a rothadási folyamat erősen felgyorsul. Viszont ha a holttest a víztükör alatt marad, vagyis nem érintkezik közvetlenül a levegővel, akkor a bűzös rothadás helyett a víz áztató hatása érvényesül. Először a hám válik le a fedetlen részeken, majd pár héten belül az egész test megtáskásodik, és körülbelül három-négy hét múlva leválik a haj, leválnak a körmök, majd kisebb-nagyobb darabokban a bőr. A víz alatti holttestek esetében a vérpír kimosódik, és a rothadási elszíneződések sem jelentkeznek. A lágyrészek sokáig olyan állapotban maradnak, hogy ránézésre leginkább egy friss halottra emlékeztetnek. A vízben lévő holttestek macerálódnak, vagyis feláznak. Ugyanez történik a magzattal is a magzatvízzel teli anyaméhben.

A maceratiót követően a holttesteknél általában a hullaviaszosság jelentkezik. A hullaviasz színre és állagra olyan, mint a szappan, csak nem habzik. A tetemek lágyrészei kemények, de könnyen vághatók, kenőcsszerű, fehéres, avas sajtszagú, zsírnemű anyaggá alakulnak. Az adipocere, vagyis a hullaviasz kialakulása hosszabb időt vesz igénybe, optimális körülmények között nagyjából hat-nyolc hetet, de fél év alatt akár az egész test átalakulhat, és ezt követően már gyakorlatilag évtizedekig változatlan állapotban maradhat. Mint egy puha szobor. A hullaviasz képződése során a testben lévő kalcium- és magnézium-ionok reakcióba lépnek a környezettel, és kialakul a testet körülvevő adiposus páncél. A zsírsavas ammónia és mész kristályos állapotban marad, vizet és meszet köt meg, ez az oka a zsírszaporodásnak. Vízben fekvő hullánál a bőr elrothad, majd elmossa a víz, ezután az izmok is szétbomlanak. Gyakran csecsemők és fiatal gyerekek hullája sok esetben szintén adipocerásan alakul át, mert sokkal tömörebb bennük a zsír, de az alkoholisták teteme is könnyen hullaviaszosodik, mivel az alkohol hatására a zsír tömörebbé és keményebbá válik. És természetesen a túlsúlyos egyének tetemei is hullaviaszosak lesznek.

Én már mindenfélét találtam, mondom a leendő vízimentőknek. Aztán azzal folytatom, hogy a borzalmas látvány minden esetben szörnyű emberi tragédiákat rejt, ezért kell mindent megtennünk a vízi halál megelőzéséért. Sajnálatos módon azonban ezek az esetek, különösen a nyári kánikulában, mindennaposnak számítanak. Csak egyszer kellene az embereknek lebukniuk a víz alá, és megnézniük egy hullát. Be lehetne zárni a strandokat. De ez úgysem fog megtörténni soha, nem érdeke senkinek, főleg nem azoknak, akik ebből élnek.

Ráadásul, ha igaz, amit az interneten olvastam, évről évre egyre több kisgyerek fullad majd bele a folyókba, tavakba, úszómedencékbe, mert a szüleik a telefonjukkal szórakoznak. Fejlődik a technológia. Nem csak a mobiltelefonok. Egyre jobbak a halradarok, sőt, létezik már hőkamerás drón is. Egyszer láttam egy ilyen hőkamerás felvételt, az nem itthon készült, egy tömegszerencsétlenség után vették fel, ahogy a holttestek körbe-körbe táncoltak a mélyben, a hidegebb áramlatokban. Errefelé a hullák is magányosak.

Egy ideje tervezem már, hogy abbahagyom ezt az egészet. Hátha lesznek még nyugodt éjszakáim. Egy barátom elment egy akváriumba cápákat etetni, megkérdezem majd, hogy van-e náluk munka. Jó lenne egy akváriumban dolgozni, bár félek, hogy a hulláim oda is követnek majd. Hiába, ahogy öregszem, egyre nehezebben viselem a telet. Pár éve már télen is holttestekkel álmodom. A jég alól rám meredő, szemrehányó tekintetekkel. Nem így képzelték el az életüket. Én sem így képzeltem el a magamét. Amikor először álmodtam télen hullákkal, kitaláltam, hogy elutazom Thaiföldre, már a repjegyet is megvettem, amikor jött az a kibaszott cunami, és elpusztította Phuketet.

A barátom azt mondja, hogy odalenn, a cápák között mindig végtelen nyugalom szállja meg. Órákig tudná bámulni ezeket a fenséges lényeket, ahogy körbe-körbe úszkálnak, mert amíg őket nézi, úgy érzi, örökké fog élni. Éjjel-nappal köröznek az akváriumban, és akkor sem fulladnak bele a vízbe, ha elalszanak.

Megfogom a kislány kezét, és kiemelem a testet a vízből.