Szendi Nóra: Valami eksön

Kocsisorok, tolongó emberek. Zokogó fiatalasszony botorkál át a színen. A tenyerébe temeti az arcát. Mellette egy idősebb nő visszafogottan szipog, a könnyeit nyeli. A fiatalasszony a karjába kapaszkodik. Balra el.

Nem gáz, ha itt zabálok?

A háttér jobb sarkából egy füles sapkás férfi gyanakvó, megrovó tekintettel pillant a kamerába.

Nekem nem. Toljad.

Pufikabátos, tüsi hajú, kivörösödött arcú nő ad át csomagokat a sorban állóknak. Egy kisgyerek méla tekintettel nyammog egy zsemlén.

Kurva jó cucc. Renáta letör egy darabot a muffinból, és eltünteti a szájában. Visszahelyezi a muffint a zsírfoltos papírzacskóra. Tekintete a képernyőre tapad, majd ismét a muffinra vándorol. Felemeli, letör egy darabot, eltüntetni a szájában. Biztos nem kérsz?

Nem, kösz, affektálja fátyolosan Virág. Feláll, kilibeg. Renáta szemöldökét ráncolva utánapillant. Kinyitja a száját, aztán inkább betömi egy újabb muffindarabbal. Virág kis bőrtokkal tér vissza. Flegmán himbálja botsáskavégtagjait. Egészen lecsúszik a kanapén, lábait felhúzza, a térdei közül pislant a képernyő felé. Nekiáll reszelni a körmét. Renáta, mikor ezt nézi, ezeket a hosszú, téglalapforma, gyöngyházfényű körmöket nézi, mikor ezt az aprómunkát figyeli ezeken a hosszú, téglalapforma, gyöngyházfényű körmökön, kellemes, tarkótájról induló zsibongást érez. Tekintete a képernyő, Virág körömreszelése és a zsírfoltos papírzacskón heverő muffintorzó közt ugrál.

Pince. Betonfalak, földre terített pokrócok, hálózsákok. Egy huszonéves lány a telefonját nyomkodja. Egy másik, hasonló korú lány szoptat. A mellette ülő, kezét a térdén nyugtató fiú a semmibe réved. Idős, takarókba burkolózó, kötött sapkás pár gubbaszt a sarokban, vén, fázós, felborzolt tollú galambok.

Renáta fészkelődik, idegesen a muffinért nyúlt. Nem gáz, hogy nézzük ezeket a dolgokat, és közben zabálok?

Virág megfújkodja, egymáson pattogtatja a körmeit. Miért, nekik jobb lesz, ha nem zabálsz?, érdeklődik vontatottan.

Nem tehetek róla, hogy a kocka Peti megdobott egy rakat ilyen starbucksos szeméttel, nyűglődik Renáta. Bűntudatos daccal a szájába tuszkolja a muffin maradékát. Kivagyok attól a helytől, de kurva jó ez a cucc.

Mit varrtál neki?

Ilyen Marvel-univerzumos témát. Teljes hát. Ma lett kész.

Nem raktad fel sztoriba?

Abba voltam, hogy ezek után, biccent fejével a képernyő felé Renáta, sztorikat kirakni ilyen felszínes csicskaság. Vagy nem tudom. Most azt se lehet, hogy ha ez az egész hónapokig megy, akkor hónapokig nem rakok ki sztorikat. Vagy hát lehet, csak érted.

Vágom. Azért kár. Megnéztem volna, biggyeszti az ajkát Virág. Gépiesen a telefonjáért nyúl. Ujjbegyeivel simogatja, körmei finoman hozzá-hozzákoccannak a képernyőhöz. Renáta oldalra sandítva figyeli. Érzi, hogy nem lesz nyugta, míg be nem termelte az összes muffint.

Kiégett, fekete panelablakok. A házak tövében épületelemek, törmelék, kidőlt fák. Oldalára fordult, elszenesedett csúszda. A kép előterében két katona ácsorog.

Renáta a zsírfoltos papírzacskóra halmozza az utolsó három muffint. Térdére támaszkodva előregörnyed, összevont szemöldökkel, feszülten tapad a képernyőre. Tömi a fejét. Minden harapással mélyül a szorongása, hogy mi lesz a muffinok elfogyasztása után.

Tizenévesek Molotov-koktélokat készítenek egy elhagyatott gyárépületben. Lányok ülnek egymás mellett fémhordókon, akár egy hímzőkör tagjai. Anyagdarabokat tömnek az előttük sorakozó sörösüvegekbe. Egy vörös hajú fiú a falhoz vágja a kezében szorongatott üveget.

Lol, siratsz, nyeheg fel fáradtan Virág felhúzott térdei közül. Ukrán dzsipók lenyúltak egy orosz tankot.

Renátából élesen, pillanatnyi megkönnyebbüléssel pattan ki egy kacaj. Ne oltsál, komolyan? Az szép. Klasszik Káeurópa.

Lángoló erdő madártávlatból. Lángoló erdő közelebbről. Klímahírek, jelenik meg a felirat a képernyő alján. Sárga védőruhás férfi, kezében koalával. Az utolsó muffin nyomtalan eltűnése.

Na jó, elég. Renáta idegesen csap le a távirányítóra. Faszom kivan ennyi szartól. Ezért nem tudok normálisan aludni. Meg a kurva kék fénytől. Nem igaz, hogy ezen a képernyőn nem lehet beállítani a szűrőt.

A képernyő elsötétül. A távirányító piros gombja enyhén fénylik a muffinzsírtól.

Én még néztem volna valami ledzsalós faszságot, nyefegi kissé csalódottan Virág. Valami tress hülyeséget. Vagy mesét.

Lehet azt kéne, mormogja maga elé Renáta. Azon legalább tudok bőgni.

Ja, én is. A csajok bent mondták, hogy meglátják ezeket a kisgyerekeket, és bőgniük kell. Ez is annyira cink volt, mondtam, hogy ja, nekem is, de amúgy nem volt igaz. Így agyban felfogom, meg minden, vágod, de érzésben kajak nincs meg.

Ja. Renáta gépiesen a telefonjáért nyúl. Te nem parázol?

Virág a körmeit pattogtatja. Nemtom, vágod, én nem parázok, én szorongok, de úgy alapba.

Ja. Én is.

Hallgatnak. A telefonjukat matatják. Virág körmei finoman hozzá-hozzákoccannak a képernyőhöz.

Nemtom, vágod, szólal meg, igaziból olyanokat érzek, amik így gecire nem okésak.

Miket?, pillant fel Renáta.

Így kajak ezt a tehetetlenséget élem, vágod, hogy most akkor sajnálni kell őket, és addig nekem nem lehetnek problémáim. Mint amikor gyerekkoromban mondták, hogy edd meg, mert Afrikában éheznek. Nagyanyám egyszer felpofozott, mert azt mondtam, hogy és akkor mi van. Azért, mert nekik szar, vágod, én ugyanúgy evészavaros vagyok, meg ugyanúgy full kattos vagyok, az ettől nem fog elmúlni.

Ja. Renáta tekintete valami távoli, a szobán kívül eső enyészpont felé imbolyog.

Meg így az van, hogy mindenki azon par, hogy nehogy mi is belekeveredjünk, én meg kajak azt várom, hogy valami történjen már itt is. Valami eksön, vágod. Nekem ez a komfortzónám, hogy megy valami dráma. És mindig ez a legszarabb, vágod, ez a feszkó, mikor azt várod, hogy üssön már be a tré, mert azt legalább ismered. Tudom, hogy gyász, utálom magam érte, de ez van.

Renáta a gangon dohányzik. Körben villódzó ablakok. Renáta a pufikabátos, tüsi hajú, kivörösödött arcú, csomagokat osztó nőre gondol, a pufikabát formátlanul elálló aljára. Hogy miért van az, hogy az igazán jó emberek mindig ilyen elbaszottan néznek ki.