Megjelent és a Telexshopban megvásárolható a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet, amelyben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak: 23 író 28 novellája. Öt tárcanovella először a kötetben látott napvilágot, ezek egyikét olvashatják most online is.
Ott áll a nő a hűtőpolc előtt, mellette a gurulós bevásárlókosár. Nézegeti a fóliázott sonka lejárati dátumát. Kivesz egy másikat, megfordítja. Az előbbit visszateszi. Az újat bedobja a vécépapír, a hálós narancs, a joghurtok és a mosószer mellé.
Felismertem az előbb, amikor a lekvároknál válogatott. Ő az.
Nem ugrott be rögtön a neve, kellett hozzá idő. Akkor villant be, hogy hogy hívják, amikor leguggoltam az alsó polchoz az olívaolajért. Mindig saját márkást veszek, ugyanolyan jó. Még szerencse, mert guggolás közben jutott eszembe a neve, és az is, hogy orvos. Kutató.
A gyereke miatt ismertem fel. A fiú miatt, akit húsz évvel ezelőtt a fél világ keresett. Akkor ez a nő harmincöt volt, ezek szerint most már ötvenöt. Fiatalabbnak néztem volna, de biztos, hogy ő az. Emlékszem az arcára, még a hangjára is. Rengeteg interjút adott akkoriban, sok részletet elmesélt az esetről. Engem is teljesen beszippantott a sztori, folyton azon agyaltam, hogy mi történt. Olyan volt, mintha egy sorozatot néztem volna, újabb és újabb epizódok rajzolódtak ki a történetből, és az akkori munkahelyemen is mindenki erről beszélt. Izgatta az embereket, mint egy krimi.
Lestük a híradófelvételeket, követtük a keresést.
Volt, aki még irigyelte is őt, hogy simán eljutott egy ilyen távoli országba.
Valami kongresszusra utazott oda. A férjével már nem éltek együtt, de jóban voltak, az interjúkban legalábbis mindig ezt állította. Hiszem, ha akarom. Én is váltam már, tudom, milyen az.
Magával vitte az akkor tizennégy éves fiát. A reptérre taxi jött értük. Elhajtottak a szállodába, kipakolták a cuccaikat. Aznap csak a környéken sétálgattak, nem vágtak neki a belvárosnak, mert a programban szerepelt egy egész napos városnézés is.
Mindenre tisztán emlékszem. Forgattak vele a helyszínen is.
A szállodát tágas, magas kerítéssel körbevett park övezte. Pálmafák, szökőkút, tó is volt sétánnyal. A kamasz fiúnak nagyon tetszett, akkor látott először igazi pálmafát. Készült róluk egy fénykép a szökőkúttal a háttérben, ezt minden újság lehozta. A kongresszus többi résztvevője is ugyanott lakott, abban az épületszárnyban. Az L alakú épület oldalsó, földszinti nyúlványában helyezkedtek el a légkondicionált konferenciatermek, ahol ennek a nőnek is elő kellett adnia. A lapok még a szálloda alaprajzát is bemutatták. Az ő előadása másnap reggel volt, és harmadikként ment fel a pódiumra. Mindent fel tudok idézni, még a ruháját is. Régen élénkebb vörös volt a haja.
Ez az a nő, ott, a kosárral. Alig öregedett.
Miután lejött a színpadról, utána még hárman adtak elő, de a fiú őket már nem akarta végighallgatni, inkább kiment a teremből. Az anyja szerint jól értett angolul, de untatták a különböző sejtekről készült felvételek, szívesebben sétált kint.
Az anya a teremben maradt. Úgy egyeztek meg, hogy majd ebéd előtt találkoznak a szökőkútnál.
Fél egykor ott várta a fiát. Először leült egy padra, de a fém égette a combját, úgyhogy ide-oda sétált. Az egyik interjúban meg is mutatta, hogy mászkált fel-alá, a sétányon közeledőket fürkészve. A srác mobilja ki volt kapcsolva. Benézett az ebédlőbe, és mivel ott sem találta, felment a szobájukba, hátha a gyerek ott várja őt. Nem volt fent, de közben a takarítónők megigazították az ágyakat és széthúzták a függönyöket. Ő visszahúzta őket, aztán újra lement az ebédlőbe. A spanyol kollégák hívták az asztalukhoz, hogy üljön oda, de nem volt kedve enni. Visszasietett a szökőkúthoz. Megint felhívta a fiát, és közben eldöntötte, hogy bármilyen fogadalmat is tett az utazás előtt, bármennyire is elhatározta, hogy ez alatt az egy hét alatt nem veszekszik vele, abban a pillanatban mégis üvölteni lett volna kedve vele.
Amikor itt tartott, hogy üvölteni akart volna, akkor elsírta magát a BBC-interjúban.
Én is majdnem elsírtam magam, pedig nekem nincs gyerekem.
Három órakor kezdődött nekik a délutáni szekció. Nem ment be, a parkban futkosott, és most már kiabált is. A fia nevét kiáltozta. Négykor már vagy huszadszorra tette meg ugyanazt a kört a tavacska és a konferenciatermek között, és vagy huszadszorra kiabált bele a levegőbe egyre kétségbeesettebben.
Egyszer nekem is eltévedt az unokahúgom a cserkeszőlői termálfürdőben. Be kellett mondatni a nevét a hangosbemondóba, szóval tudom, hogy milyen érzés az, ha elveszik egy gyerek.
A biztonsági őr érdeklődött, keres-e valakit. Mondta, hogy a fiát. A férfi megkérdezte, hány éves. Azt válaszolta, tizennégy. Aztán hozzátette, hogy mindjárt tizenöt. A biztonsági őr erre finoman elmosolyodott, és azt felelte, hogy nézze meg a szobában.
Már megnézte.
Akkor biztosan betaxizott a városba, töprengett az őr.
Nem taxizott be, feleselt a nő.
A tévétársaságok meginterjúvolták azt a bizonyos őrt is. Izzadt, furán beszélt angolul, és csak a vállát vonogatta.
Hat óra volt már, mire a szállodavezetőségnek sikerült összeterelnie egy négyfős csapatot. Közben a nő újra felrohant a szobába, és az ajtón egy cédulát hagyott. Arra kérte a gyereket, hogy ha megjön, rögtön menjen le a szökőkúthoz.
A négyfős csapat átfésülte a kertet.
Az egyik fickó bambuszrúddal döfködte a tavat, a nő erre kiabált vele.
Az a férfi hozta oda a bambuszt, amelyiknek egy szalamandra volt a karjára tetoválva, mondta az interjúban. Átnézték a biztonsági kamerák felvételeit, hogy lássák, nem hagyta-e el a gyerek a parkot, de se a főbejáraton, se a gazdasági kapun nem ment ki. A szalamandrás férfi még a hulladéktárolókat is átvizsgálta.
Én értem, miért gyűlölte meg azt a tetovált pasast. Valakit mégiscsak kell. Olyan nincs, hogy senki se tehet semmiről, nem?
Hónapokig keresték a srácot. Az apja létrehozott egy alapítványt, a nemzetközi orvoskongresszusokon kirakták a plakátot a fényképével. Aztán pár év után elült a dolog, nem úgy, mint a szőke angol kislány sztorija. Egy pattanásos kamaszt sokkal hamarabb elfelejtenek, mint egy cuki, szőke háromévest.
Az anyja azt nyilatkozta nemrég, amikor a huszadik évforduló volt, hogy ő biztos benne, hogy a fia él. Ezt meg honnan tudja? Harmincnégy éves lenne. Egy vörös hajú, felnőtt férfi.
A nő kettővel előttem áll a sorban. Kipakolja a gumiszalagra a mosószert, a hálós narancsot, a joghurtokat. Látom, lekvárt is vett.
Enni persze muszáj. Mindenki eszik. Még az is, akinek meghalt a gyereke. Vagy nem halt meg, csak éppen nem tudják, mi lett vele. Az majdnem ugyanaz, nem? Valakire mégiscsak kell haragudni, értem én. Vagy az őrre, vagy valaki másra. Az a fickó se értett semmit, csak tette a dolgát. De miért tetováltat valaki az alkarjára egy ekkora nagy szalamandrát?
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
