Harag Anita: Clean desk policy

Nem öleltem meg Orsit. Másfél éve ült mellettem, ő az ablak, én a folyosó mellett, szemben Kata. Katának királykékre volt festve a körme, csak akkor láttam, ha megigazította a copfját a feje tetején, vagy ha az arcához nyúlt, akkor nem, ha a laptopján gépelt, a két asztal közötti fal eltakarta, privátszféra, mondják, az asztalokat minden este le kell takarítani, a bögrém sem maradhat rajta, clean desk policy.

Kata asztalát precíznek képzeltem, tollak a helyükön a fém tolltartóban, a táskája felakasztva vagy eltéve a szekrényben, a telefonon egyetlen porszem sincs, és aztán mindig meglepődtem, hogy Kata asztalán szanaszét hevernek a zsebkendők és a tollak, a táskájából kilóg egy csomag felbontott rágó. Orsi asztaláról nem képzelődtem, Orsi asztalát láttam, a mobilját is láttam, amin néha felvillant a fény, hogy üzenete érkezett, akkoriban azonnal megnézte, válaszolt valamit, utána visszatette a helyére, sokáig igazítgatta, hogy ugyanott legyen, ahonnan elvette, addig mozgatta milliméterről milliméterre, hogy újra felvillant a fény, és újra megnézte, és újra válaszolt valamit, és újra visszatette a helyére. A papír zsebkendőt is láttam a telefonja mellett, és a virágot az ablakban, a kaspóján szívecskék, egy férfitől kapta, akiről azt állította, nem szerelmes belé, és a szívecskék semmit nem jelentenek. Orsi laptopja mögött csillag vezet egy autót, a keresztlánya rajzolta neki, és ráírta a nevét fordított R betűvel, hogy ő a csillag a kocsiban, mellette kép a keresztlányáról, mellette kép az anyjáról, és még egy csomó férfiról és nőről, akikről nem tudom, kicsodák, mert sosem kérdeztem, a keresztanyjáról is kint lehetett egy kép, de nem tudtam, melyik lehet a sok hasonló arcú nő közül.

Clean desk policy, mondják, de az asztalokat elválasztó fal nem tartozik az asztalhoz, azon bármi lehet. Az én laptopom mögötti falon pici kártya van, boldog nőnapot, a managerünktől kaptuk egy szál virággal.

Nem értettem, miért sír Orsi, vagyis nem értettem, miért sír ennyire, vagyis nem értettem, miért sír most, itt, előttem, ki vagyok én, hogy előttem sírjon. Nem szoktak előttem sírni. És egyébként is csak a keresztanyja halt meg, a keresztanya az nem anya, nagymama, vagy testvér, legjobb barátnő esetleg. Persze rögtön könnyes lett a szemem, mert ha valakit sírni látok, én is sírni kezdek, és megértettem, nem a keresztanyát, a sírást. És aztán már a keresztanyát is értettem, mert Orsi beszélt közben, halkan, a keresztanyjáról, hogy hogyan halt meg, tudták, hogy meg fog halni, és el kellett tőle búcsúzni, gondolkodnia kellett azon, mit fog a keresztanyjának utoljára mondani, és elmondta nekem is, mit mondott, de nem hallottam, és nem akartam visszakérdezni.

Meg akartam ölelni, ezen gondolkodtam, hogy megöleljem-e, kezdtem elképzelni a mozdulatsort, hogy felállok, a helyére kattan a szék háttámlája, eltörött, mindig kicserélem egy másikra a szomszédos asztaltól, és valaki mindig visszacseréli, két lépés Orsi széke, lehajolok, átölelem. Nem keltem fel, csak néztem, ahogy beszél és sír, próbáltam úgy sírni, hogy lássa, csak egy kicsit, együttérzésből, aztán Kata megszólalt, úristen, nem láttam, hogy sírsz, felállt, megkerülte az asztalt, és megölelte Orsit, mire Orsi még jobban elkezdett sírni, de nekem azonnal elmúlt a késztetés, hogy sírjak.

Kata megöleli Orsit, és Orsi örül, hogy Kata megöleli, bár éppen sír, és nem látványos az öröme, én viszont nem ölelem meg sem Orsit, sem Katát, és azt hittem, örülni fogok neki, de nem örülök. Meg kellett volna ölelnem Orsit, mert Orsi sírt, Orsi azt várta, hogy megöleli valaki, én voltam mellette, azt hitte, majd megölelem, én leszek az a valaki, érezni fogja a karomat a vállán, kezemet a hátán, hajamat az arcán. Nem lapogattam volna meg a hátát, azt utálom, amikor valaki úgy ölel, nem tud mit kezdeni a kezével, és lapogat, nem sokan tudnak jól ölelni. Néhányan csontosan ölelnek, erősen tartanak, mintha egy kézfogás lenne, ahol figyelni kell rá, hogy határozott legyen, erős szorítás, nem lógó, petyhüdt kéz, a petyhüdt kéz gyenge jellemre utal, biztos azt hiszik, a petyhüdt ölelés is gyenge jellemre utal. Közelről éreztem volna, milyen Orsi illata, közelről minden ember illata megváltozik, csak közelről lehet érezni a bőr igazi szagát, akkor is érzed, ha nem kifejezetten szagolod a nyakát ölelés közben, és talán a sírástól más is lett az a szag, feje a vállamon, fejem a vállán, sós-könnyes bőrszag.

És aztán Orsi nem ment haza, bent maradt fél hatig az irodában, egész délután a keresztanyjáról mesélt, de nem figyeltem rá, csak úgy csináltam, mintha figyelnék, a megfelelő helyen bólintottam, a megfelelő helyen szomorúan néztem vagy nevettem, nem bírtam odafigyelni a szavaira, védekezési mechanizmus, mondják, néha arra gondoltam, hogyan tudnám megnézni az emailjeimet, és tudtam, hogy Orsit egyáltalán nem érdeklik az emailek, mert nincsen az emaileknek értelme, nincs értelme emlékeztetőt küldeni a franciáknak, hogy még mindig nem válaszoltak a requestünkre, pedig már eltelt három nap, és két nap volt a határidő, a határidőnek sincs értelme, mit jelent az, hogy április huszonkettedikéig küldjenek választ, hogy ott lesz Orsi inboxában egy pár szavas válasz, hogy confirm, vagy can not commit, mindegy, hogy confirmed vagy not committed, mindegy, hogy ma vagy holnap, az április huszonkettő nem más, mint az április huszonegy vagy az április huszonhárom. Az evésnek sincs értelme, pedig az evés is eszembe jutott, hogy kezdek éhes lenni, de most nem számít az evés, vagy a happy hour a kávézóban, nincs értelme megkérdezni, nem akar-e enni egy sütit, a sütinek sincs értelme, még a banános-málnás fehércsokisnak sincs értelme, hogy maradt-e még, vagy mindet megették, és Orsi most éppen nem tudja elképzelni, hogy valaha is érdekelni fogja a süti, a levelek az inboxban, az, hogy nemsokára fél hat, és lehet hazamenni, lehet sietni, hogy elérje a harmincötös buszt haza, mindegy, ugyanaz az otthon, mint ez az open office.

Aztán Kata megkérdezte, beülünk-e valahova munka után, mit szeretne Orsi, Orsi szeretne menni, vagy inkább nem menni, bármit lehet, Orsi pedig azt mondta, szeretne beülni valahova, nem akar egyedül maradni, mert ha hazamegy, egyedül lesz, én pedig azt hittem, még mindig a barátjával lakik, de ha egyedül lenne, ha hazamenne, akkor már nem lakik a barátjával. Próbáltam rájönni, mikor szakíthattak, amiatt nem sírt előttem, amiatt lehet, hogy a vécében sírt a földszinten, oda járnak az emberek, ha megy a hasuk, mert oda szinte soha nem jár senki, túl messze van, el lehet oda vonulni, lehet, hogy ott sírt, amikor szakítottak a barátjával, elvonulva, diszkréten. Nem mondhattam, hogy nem megyek velük a Szódába, érzéketlen lett volna, hogy más programom van. Mi más program lehet fontosabb annál, minthogy Orsinak meghalt a keresztanyja, ilyenkor vele kell lenni, vigasztalni kell, hallgatni kell, meg kell ölelni. Kata is lemondta a kézilabdaedzést, előttünk telefonált, hogy ma mégsem tud menni, személyes okok miatt, de igen, igen, jól van, majd legközelebb már megy, csak ezt a mostanit kell kihagynia. Nekem nem volt programom, amit lemondhattam volna, úgy csináltam, mintha természetes lenne, hogy megyek, mintha eredetileg is ezt beszéltük volna meg, hogy ma munka után beülünk valahova.

Orsi a Szódában már nem sírt, és nem beszélt annyit a keresztanyjáról, aztán már keveset sem beszélt róla, és egyszer még fel is nevetett, odafordultak a szomszédos asztalnál ülők, hogy ki nevet ennyire, tudni akarták, mi olyan vicces, amin ekkorát nevet valaki, pedig igazából nem volt vicces, amin Orsi felnevetett, Kata meg is lepődött, és rám nézett, hogy ilyenkor mi van, én értettem a nevetést, ahogy értettem a sírást is, nem viszonoztam Kata pillantását, nem néztem vissza kérdőn, értetlenül, hanem elmosolyodtam én is, mert Orsi szépen tudott nevetni, vagyis biztosan még mindig szépen nevet, csak már évek óta nem láttam.