Lackfi János: Fú, amikor bezuhant a kirakatba!

2021. szeptember 25. – 15:06

Lackfi János: Fú, amikor bezuhant a kirakatba!
Illusztráció: FIllér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Mikor lettem író?

Emlékszem, hogyan kezdődött. Úgy, hogy nem nézhettük a Starsky és Hutchot, sem a San Francisco utcáin-t, mert a krimikben sok az erőszak. Nevelésileg nem nézhettük. Korábban ugyanígy maradtam le a Sólyomszem című folytatásos jugoszláv örökzöldről. Még fekete-fehér volt a tévé, és a gyerekmatiné után Gojko Mitic, a legjobb jugó indián egy kenuban evezett iszonyú átható tekintettel. De tényleg, az acélt is átolvasztotta volna. Rögtön izgultam és borzongtam és minden. Aztán bejött anyám, egy szürke villanás a képernyőn, és kikapcsolta az indiánt. Anyám erősebb volt, mint Sólyomszem. Mert Sólyomszem sose tudta volna kikapcsolni anyámat.

No de vissza a krimikhez! Mivel nem nézhettem, sose tudtam, miről szólt a tegnapi krimi. Akkoriban még csak egyetlen tévécsatorna volt, és mindenki ugyanazt a filmet nézte. Ugye, milyen fura? És amikor bementem a suliba, a fiúk egymás szavába vágva mesélték az izgalmasabbnál izgalmasabb sztorikat. Fú, és amikor a Strasky rálőtt arra a csávóra, dum, dum, és az belezuhant a kirakatba… Fú, és amikor azt mondta, helló, bébi, és lesmárolta a nőt, vaaa… Fú, és amikor a kanyarban az autó elszállt, és kigyulladt, zshóóó… Fú, és amikor bemosott a hatalmas fickónak, bam, de az meg se mozdult… Fú, és amikor lehajtotta az egész pohár whiskyt, letörte az üveg nyakát, és azzal bunyózott…

És én ehhez egy árva szót sem tudtam hozzátenni. Illetve dehogynem. Itt lépett be a képbe akkor még kiskorú írói énem. Az első csoportban ugyanis, amelyik a filmről beszélgetett és licitált, hogy fú meg fú meg fú… szóval, csak úgy szívtam magamba a fontos infókat. És mikor a következő társaság rákezdte, hogy: fú, és azt láttad, mikor a mólóról a motoros dzsááng, bele a vízbe, akkor én se voltam rest, és megvillantottam frissen szerzett tudásomat: fú, és amikor azt mondta, helló, bébi, és lesmárolta a nőt, vaaa… Soha nem buktam le, hiszen ebben a játékban egy-két mondatnál több szerep aligha jutott egy embernek. És megtanultam, ha egy sztorit elkezdek tovább mesélni, máris az enyém az egész. Valami ilyesmit csinálok most is, mikor a Volánbuszon kihallgatom a mások életét, és megírom a bogyiszlói paprikát termesztő asszony történetét, akinek a lánya agydaganatos, agyában úgy sorakoznak a tumorok, mint megannyi mérges bogyiszlói paprikaszem.

Persze gyerekként folytatásos indiánregényt is meséltem lefekvés után, a sötétben, öcsémnek és húgomnak, úgy emlékszem, sikere volt.

Persze huszáros és törökös képregényeket rajzoltam nagy lelkesedéssel, kezdetleges rajztudással.

Persze hosszú leíró prózában, aprólékosan feltérképeztem franciatanár nénim, Lüszi néni szalonját, könyvekkel, antik hamutartókkal, bútorokkal együtt.

Persze naplót írtam a nyaralásainkról, ma szép idő volt, háromszor fürödtünk, és kaptunk fagyit: pisztácia, ittunk üdítőt: baracklé.

Persze az innen-onnan hallott pletykákból megpróbáltam kitalálni a szomszédok élettörténetét, tudva, hogy az autószerelőt csalja a monokiniben napozó felesége.

És hogy a törékeny tanárnő férje, aki egy kétajtós szekrény, börtönbe került, mert túl erős volt, és valami gyönge pacák beleszaladt az öklébe, és nem élte túl. És hogy Pali bácsi, aki folyton hegesztett, egyszer beleesett egy üvegablakba, és azóta kicsit kevesebb ujja van neki a tíznél. Sose tud egy kézzel öt sört kérni.

Minden tele volt sztorikkal, amerre néztem.

Persze a családtörténet is. Nagyapám átbiciklizett a még alig befagyott Dunán, hogy el ne késsen a gyárból, recsegett háta mögött a beszakadó jég, de átért a túlsó partra. Nagynénikém hiába várta haza a háborúból a férjét, hetente átgyalogolt több falun szemlézni az érkező halottakat, de az egyiknek úgy ki volt fordulva a szeme, hogy Ilonka néni sírva futott hazáig. Nagyanyám kétkerekű szekéren vontatta el gyermekeit az ostromlott várból menekülő németeket röppentyűző oroszok bombái elől. Üknagyapám a játszótéren sétálgató unokája iskolatáskájába rejtette az általa igazgatott bank papírjait a Tanácsköztársaság mohó katonái elől.

Mindezzel szorosan összefügg, hogy hogyan lettem olvasó. Hiszen ha körülöttünk minden sztori, ha minden jel, ha minden továbbszőhető, továbbgondolható, akkor olvasónak lenni pont akkora izgalom, kaland és kihívás, mint írónak lenni.

Akkor a kettő nagyjából ugyanaz. Hiszen olvasóként én olvasom életté azt, amit az író könyvbe zsúfolt. Vagyis én írom újra a könyvet. Senki másnak nem jelenti pont ugyanazt, mint nekem. Íróként meg csak azt tudom újraalkotni, amit összeolvasok más könyvekből, a világból, a saját fejemből, a mások tekintetéből.

Látom gyerek-magamat fa alatt heverni, ágyamon elnyújtózni, székeken, padokon, könyvtárakban, strandon, kipirult arccal, őrült figyelemmel csüngeni kitalált sorsokon, váratlan fordulatokon, bámulatra méltó hősiességeken, borzongató rejtélyeken, embertelen aljasságokon, emberi nemeslelkűségen, várostromokon, esküvőkön, szerelmi bonyodalmakon, birkanyájterelésen, sarkköri vándorláson, mélytengeri búvárkodáson, afrikai szafarizáson.

Mi is voltaképp az irodalom?

Sűrítő anyag?

Hiszen egy mondatban repülhetünk vele húsz évet: a csecsemő felserdül máris.

Hiszen pár szónyira összenyom egy elefántot vagy egy repülőgép-anyahajót, metaforányira egy bonyolult érzelmi hullámot.

Vagy oldószer?

Hiszen egy festékszemcsét rögtön tengerré változtat, egy homokszemet pedig zegzugos várkastéllyá. Három tehénről tízoldalas novellát lehet írni, pedig három tehén, az csak három tehén, se több, se kevesebb.

Vagy kulcs?

Hiszen bezár a szöveg rabságába élő-eleven embereket, jeleneteket, tájakat, ahogy az üledékes mészkő őrzi anyagában a csigaházat. Raszkolnyikov sohasem távozhat óvadék ellenében, sorsa kétszáz éve a Bűn és bűnhődés.

Vagy kilincs?

Hiszen kitár egy síkot, és rögtön beleveszünk a terek egymásutánjába, száz éveket vagy ezer kilométereket utazunk általa. Macondo nincs is, mi mégis ott bolyongunk dzsungelében. És már van is, mert Márquez faluját átkeresztelték tiszteletből Macondo névre.

Vagy robbanótöltet?

Hiszen szétbombázza létezésünket, és egészen másféle módon rendezi el a valóság elemeit. Gregor Samsa nem ember többé, hanem bogár, és Lilliputban is csupa miniatűr fickó éli az életét. Gond egy szál se…

Vagy kapocs?

Hiszen összefogja az életet, amely amúgy elmúlik, széthull, elpereg, tünékeny és megfoghatatlan. Proust addig nyomoz az eltűnt idő után, míg a hetedik kötet végére meg nem találja.

Találhatunk ezer hasonlatot, egyik se lesz teljesen pontos, mégis mindegyik tartalmaz valami résztudást az irodalomról.

Maradjunk abban, hogy napi többször, bő vízzel.

Hogy csipet fűszerrel megbolondítjuk.

Hogy lőtt, szúrt, vágott lelki sebre rátapasztva.

Hogy társ a bajban.

Hogy a nehéz napokon is.

Hogy most és mindörökké.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók.

Lepj meg minket karácsonyra!

Legyél a rendszeres támogatónk!

A Telex csak tőled függ.

Támogatom