Vass Norbert: Begipszelt polipkarok

2021. augusztus 21. – 17:02

frissítve

Vass Norbert: Begipszelt polipkarok
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Ott ült a Zsolti az ágyamon. Fürdőköpeny volt rajta, napszemüveg, a kezében világított az Alcatele, és szipogott. A With or Without You szólt a kontakthibás hangfalaiból. Először azt hittem, álmodom, csakhogy nemigen álmodtam azelőtt U2-számokat. Gyanakodni kezdtem, hogy mégis fent vagyok.

‒ Hány óra? ‒ ásítottam, de a Zsolti nem válaszolt. A combján dobolt, és komorabbnak tűnt, mint a klipben a zenekar tagjai összesen. Amikor hallotta, hogy a Tomi vagy a Dani is mocorog, fölbátorodott, a refrént ismételgette, a többi résznél meg mormogott és halandzsázgatott. Legalább elnyomta a hangja a U2-t valamennyire. Alig ért véget a zene, fölkelt, a köpenye zsebébe csúsztatta a telefont, a homlokára tolta a napszemüveget, megnyomott egy gombot a discmanen, és jött a billentyű meg a basszgitár megint. A With or Without You első pár taktusa.

A Zsolti a szekrényhez sétált komótosan, kinyitotta az ajtaját, töltött a fogmosó poharába egy korty curaçaót, visszaült az ágyamra, visszavette a napszemüveget, elnézett az ablak fele, sóhajtott, előkotorta az Alcatelt, pötyögött rajta valamit, és újból szipogott. Amikor harmadszor csinálta meg a kört, biztosak voltunk benne már, hogy baj lehet.

Negyedszer edzőtáboroztunk Siófokon, és negyedszer kapta a 204-es szobát az Aranypart koliban a négyszer százasunk. A Zsolti volt a leggyorsabb közülünk, és ő aludt el mindig leghamarabb. Azt mondogatta, ha egyszer a váltóban ő a kezdőemberünk, a szunyálást is neki kell kezdeni, és olyan mélyen aludt, hogy a Flörtből jövő progresszív house sem ébresztette föl soha. Most meg úgy festett a szakadt köntösében, mint valami holdkóros, kopaszra nyírt Bono Vox-druida.

‒ Jól vagy, Zsola? ‒ kérdezte a Dani, és akkor a Zsolti ránk nézett a napszemüvege mögül, ingatni kezdte a fejét, és úgy mondta, kissé bizonytalanul, hogy nem annyira. Kiderült, hogy az Annamari sms-e ébresztette föl, aki annyit írt hajnali fél háromkor neki, hogy vége van.

‒ Vége? Azt sem tudtam, hogy jártatok, Zsola! ‒ kerekedett el a Tomi szeme, de csodálkoztunk mi is, mert a Zsolti gyakran hencegett a hódításaival edzések után, az uszodából hazafele. Az Annamariról meg ezek szerint nem szólt senkinek.

‒ Ez más volt ‒ szipogta. ‒ Szerelem. Erről nem lehetett. És akkor tizenhét nap után ennyi? Négy betű? ‒ tárta a karjait a Zsolti az ég felé.

Abból a tizenhétből négyet az edzőtáborban töltöttünk ugyan, de bólogattunk, hogy hát ez tényleg nem lehet igaz. Jobban örültünk volna, azt hiszem, mindannyian, ha reggel küldi csak az Annamari azt az üzenetet. Aludhattunk volna még egy keveset. Most meg, hogy hallottam a Flörtből a diszkóütemet, az ablakból láttam a Balaton hullámait, és már hetedjére indult el a szobánkban a U2-ballada, kiment a szememből az álom teljesen.

‒ Feküdj vissza, Zsola! ‒ próbálkozott a Tomi. ‒ Megbeszéljük reggel, edzés előtt! ‒ De a Zsolti most akart elmesélni nekünk minden részletet. Levette a napszemüveget, hogy lássuk, elszánt a tekintete, és azt mondta, ha tényleg vége van, akkor ő addig gázol a Balatonba ma éjszaka, míg elmerül. Lesz, ami lesz. Ambiciózus terv volt, hiszen ez mégiscsak a déli part, ráadásul a Péter bácsi szerint a korosztályunkból az egyik legjobb vízfekvése van a Zsoltinak. Mondtam neki, hogy mehet, ha akar, de azt ugye tudja jól, hogy ha ő nincs, akkor lőttek a váltónak, fújhatjuk a vidékbajnoki érmeket, úgyhogy inkább vele megyünk, ha benne van. Benne voltak a többiek is.

Volt még pár korty curaçao, amit a vörösborral és a kólával együtt az éjjel-nappaliból csempésztünk a koliba. Eredetileg utolsó este ittuk volna meg, de világos volt, hogy megmásította a terveket az Annamari üzenete.

Kiöblítettük a fogmosó poharakat, és kitöltöttük a mosogatószer-kék italt. Hűtlennek mondtuk az Annamarit, nem valónak a Zsoltihoz. Sértőket feltételeztünk szegényről, és rosszakat kívántunk neki, aztán koccintottunk a Zsoltira.

És miután sokadszorra is elkápráztattak minket Adam Clayton groove-jai, felhajtottuk a rossz likőrt, és a csapba dobtuk a négy színes műanyag poharat. Felvettük a nyirkos fecskét, a kinyúlt egyesületi köpenyeket, felmarkoltuk a bort, a kólát, némi ásványvizet, azután indulás.

Mezítláb surrantunk el a Péter bácsi ajtaja előtt, de feleslegesen voltunk óvatosak. Addigra tudta az egész emelet, hogy a Zsoltinak szerelmi bánata van. Az volt a szerencsénk, hogy a Péter bácsi aznap a Flörtben ragadt.

Telepisált díszbokrok meg fakult kerítéslécek mellett vitt az utunk, és a partig az Annamarit hallgattuk a Zsoltitól. Alig vett levegőt. Mire a strandra értünk, tudtuk, mik a kedvenc filmjei, ismertük a színét a topjainak, a vezetékes számukon az üzenetrögzítő szövegét és azt is, hogy édes tölcsérbe szereti kérni a fagyit. Megbizonyosodtunk róla, hogy értékes ez a lány, és hogy érthető a Zsolti szándéka is. Egymásra dobáltuk a klórszagú köpenyeket egy fűzfa alatt, befűztük a fecskénk pertlijét, és indultunk volna tovább, de a Tomi megállított. A köntöse zsebében volt a napteje. Azt mondta, egy Attenborough-filmben látta, hogy a bennszülöttek különböző mintákat rajzolnak magukra vadászat előtt, hogy szerencsét hozzon nekik. Úgyhogy kenne ránk naptejcsíkokat meg -pöttyöket, meg ami sikerül. Mondtuk, hogy kenje csak. Mire végzett, szigorúbbnak éreztük magunk, mint bármelyik bennszülött törzs tagjai. Fogtuk a boros-, a kólás- és az ásványvizes üveget, tudtuk, hogy ez most nem lesz rövid.

Feketén hullámzott alattunk a víz, és lötyögött a gyomrunkban némi kék curaçao. Slattyogtunk az északi part fele, kortyolgattuk és adogattuk egymásnak a bort, a kólát meg az ásványvizet. Vadász-hosszúlépésezett a négyszer százasunk a szabadstrandon, éjszaka.

Távolodtunk hajthatatlanul, de nem mélyült a tó. Csönd vett bennünket körül, elhallgatott a Zsolti is, elmesélte addigra a titkolt szerelmük összes részletét. Caplattunk befele. Cuppogott a buggyant iszapban a bokánk, a vádlink időnként nyálkás hínárba akadt. Alattunk körömnyi kagylók, zöld üvegcserép, kilyukadt gumilabdák csonkjai, alattunk aprópénz, ballagási láncok, kerek szemű, riadt halak. Alattunk víz volt, sötét víztömeg, de olyan sekélyen terült el a siófoki strand vize, hogy a térdünket érte csak. Továbbadtam a kólásüveget a Tominak, elvettem a Danitól a vörösborosat, és visszanéztem a part fele.

A nádasnál pár hattyú pihent, és begipszelt polipkarokként tapadtak az égre a diszkók fényei. Szél támadt, fakó naptejpöttyök voltak fölöttünk a messzi csillagok. Milliárd kölyökcsapat igyekezett más naprendszerekben is a sekélyből a mély fele. A bőrük kék, a bőrük lila, bágyadt az akárhány pár szemük, a fejükben valami szirupos dal szól szüntelen. Naptejpöttyös az arcuk, a mellkasuk, kezükben egy üveg erjesztett valami, a testük fáradt, és tanácstalanok, mert az egyikükkel most szakított sms-ben a csaja. Nem tudják, mit mondjanak neki, úgyhogy mennek csak vele. Némán, állhatatosan.

Lépdeltünk csöndben a Zsoltival mi is. Elkerültük a horgászstégeket, a messzeségbe vesztek a delfinorrú vízibicajok, és távolabbról kóstolgatta már a gyomrunkat a Flört basszusa. Végtelen morzekódként villantak a túlparton a viharjelző reflektorok, és nem tudtunk mit mondani.

Bejöttünk rendesen, és ahogy kiitta a bort a Tomi, elhajította az üveget a hold fele. A Dani a kólást küldte utána, én az ásványvizeset. A Zsolti meg, aki rendületlenül bámulta addig a sekély, szomorú, végtelen vizet, hogy mélyüljön, hogy jó hideg legyen, hogy rosszulessen neki, hogy lepje végre el, hogy valami, most rohanni kezdett hirtelen és üvölteni. Ordítottunk és egyre beljebb gázoltunk vele mi is, úgy éreztük, mintha futnánk a vízen, mikor meg már a combunkig ért, ugrálni kezdtünk, mint a delfinek. Iszapfelhőket kavartak a csobbanásaink, és iszappal ment tele a fecskénk meg a szemünk.

A víznek édestölcsér-íze volt, a Balaton kék volt és lila. Begipszelt polipkarok nyúltak értünk az égből, nádsusogás hallatszott, és a fülünkben vert a pulzusunk, mint valami őrült, néma diszkózene.

Megvakultunk átmenetileg, és elvesztettük az irányokat. Nem éreztünk mást, csak egymás karcsapásait és a másik lábtempói keltette hullámokat.

Azt álmodtuk, átlátszók vagyunk, és hasztalan kerestük a három üveget. Elnyelte őket a Balaton, mint a világháborúban a repülőgéproncsokat, a zsebben feledett papír kétszázasokat, az aranyláncokat, a rengeteg kidurrant gumimatracot, a léket kapott csillagokat, mint a szívverésünket, ami gyorsabb volt, mint a Flörtben a zene, a kipirult arcunk melegét meg a Zsolti bánatát és a dühét.

Leáztak a homlokunkról a Tomi naptejpöttyei és leáztak az égről a fakó csillagok. És mikor Aligánál kikukkantott a dombok közül a lomha nap, elcsodálkozott talán rajtunk kicsit. Üresek voltunk. Üresek és megingathatatlanok. Kész volt a négyszer százasunk. Vidékbajnoknak éreztük magunk, és az se rontott a kedvünkön sokat, hogy leért a partra a Péter bácsi is. A sípjába fújt, felénk integetett, és fejcsóválva várta meg, hogy kiszédelgünk a kövekig. Közölte, hogy hülyék vagyunk, és hogy kezdhetjük is a békaügetést.

Olyan volt pont, mint az Annamari. Nem volt szíve neki se.

Telextárcák

A Telex tárcarovata egy küldetés. Küldetés, hogy a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból jórészt kikopott, az online médiában pedig meg sem honosodott tárcanovella műfaját új életre keltsük. Célunk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasóhoz, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem a lehető legszélesebb körben: olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas – ahogyan az 1900-as évek első felében még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.