Cserna-Szabó András: Barbárok

2021. május 29. – 10:05

frissítve

Cserna-Szabó András: Barbárok
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Az öreg meg a fiatal évek óta a városban volt közmunkás. Azelőtt nem ismerték egymást. Nem voltak rokonok, pedig mind a kettőt Juhásznak hívták. Jól kijöttek egymással, mert a fiatal felnézett az öregre, aki sokat tudott. A vörös arcú öreg meg szeretett beszélni, azt mondták, tanár volt, vagy az akart lenni, de valami közbejött. Valami csúnya ügybe keveredett. Hogy mibe, azt senki nem tudta. Illetve mindenki tudta, csak mindenki másképp tudta. A többiek csak úgy szólították őket: Kisjuhász meg Nagyjuhász. A főnöknő, ha lehetett, egymás mellé osztotta be őket. Szemetet szedtek, levelet gereblyéztek, zsákokba lapátolták a levelet meg a lenyírt füvet, gallyat szedtek, aztán felpakolták a kocsira. Bokrot nyírtak, árkot ástak, kapáltak, ilyesmi. Nem kellett napi nyolc óránál többet dolgozni. A pénz kevés volt, de nem hajtotta őket a tatár. Szépen, kényelmesen dolgoztak, hétvégén otthon voltak. Ha volt miből, ittak is. De nem munkaidőben.

Egy nap megállt mellettük egy fekete autó. Fekete öltönyös férfi szállt ki belőle. Sötét napszemüveget viselt, és úgy hívta magát: „Az intéző”. Azt mondta, két ilyen emberre lenne az uraságnak szüksége.

„De mit kéne csinálni?”, kérdezték a Juhászok.

„Ugyanezt, mint itt. Csak jóval több pénzért. Kurva nagy a kert, nem győzi már a személyzet.”

A két Juhász végül ráállt. Kétszer annyi pénzt kaptak, mint közmunkásként. A kert tényleg nagy volt, a kertész egyedül nem bírta a munkát. Neki kellett segíteni. Ő irányította a két Juhászt. Mindig megmondta, mit kell csinálni. Itt bokrot nyírni, ott füvet, amott meg metszeni. Gereblyézni, söpörni, kapálni, ásni, ilyesmi.

Nem volt sokkal több és nehezebb a munka, mint a városban.

Kaptak meleg ebédet mindennap. És egy-egy nagyon szép zöld kezeslábast, rajta az uraság címerével. Meg egy-egy sötétkék dzsekit, azon is volt címer, úgy festett, mint valami egyenruha. Néha, ha maradt étel a konyhán, abból is csomagoltak nekik, főleg pénteken. A kertész, a főnökük, jóságos ember volt, nem szívta a vérüket, tisztességesen bánt velük. Volánbusszal jártak ki reggelente a városból, délután ugyanígy mentek haza. Bérletük volt. Háromfalunyi távolság, negyven perc oda, negyven vissza. Péntekenként, mikor visszaértek a városba, beültek a buszpályaudvar mellett a Szélkakasba. Aztán jött a járvány, már csak a Szélkakas teraszára lehetett kiülni. Végül csak kiadták a piát „elvitelre” egy kisablakon.

Péntek volt, mikor a két Juhász ebéd után kapálni kezdett. De ez csak olyan pénteki délutáni kapálás volt. A kertész már hazament, csak az uradalom térfigyelő kamerái figyelték őket.

Aztán megunták a kapálást, nekidőltek a címeres téglából rakott kerítésnek.

Hirtelen kinyílt a kétszárnyas, kovácsoltvas kapu. A nagy fekete autó végighajtott a gömbölyűre nyírt díszcserjékkel szegélyezett úton egészen a házig. Ott kiugrott az intéző, csak a sofőr maradt a kocsiban. Sietve jöttek ki az uraságék. Ünneplőbe voltak öltözködve, az asszonyon bunda, a kisfiúkon csokornyakkendő. Beszálltak a hatajtós limuzinba, és már el is mentek.

Négy óra lett, de nem jött senki, hogy Juhászékat hazaengedje. Se a kertész, se az intéző, se az uraság. A két Juhász a házhoz osont. Kopogtattak ajtón-ablakon.

Semmi. Senki.

„Te! Ezek elmentek, minket meg itt felejtettek. Ki se tudunk menni. Csak távirányítóval nyílik a nagykapu”, mondja Kisjuhász.

Nagyjuhász a kvarcórájára néz, és azt mondja szomorúan: „Most ment el a 16:17-es volánbusz.”

„A kamera se működik”, szól Kisjuhász.

„Honnan veszed?”

„Értek hozzá valamicskét. Látod azt a gombot rajta? Na, annak pirosan kéne világítania, ha menne. De nem megy. Nincs piros. Eddig mindig égett a piros. Most egyiken se ég.”

Leülnek a ház elé a lépcsőre, tekernek néhány cigit, és cigiznek. Várnak. Hátha történik valami. De nem történik semmi.

„Jólesne most egy sör”, mondja az öreg. „Ilyenkor már a Szélkakas előtt szoktunk állni.”

„Kimásszunk a kerítésen?”, kérdezi a fiatal.

„Hogyne! Még meglátnának, és azt hinnék, hogy rablók vagyunk.”

Üldögélnek, cigiznek.

„Te, nézzük meg, nyitva hagyták-e az ajtót.”

„Nézzük”, bólint az öreg.

A ház ajtaja nyitva. A két földtúró csak ámul odabenn, micsoda fényűző a berendezés. Kristálycsillár, tigrismintás kanapék, a tévé pedig egy egész falat elfoglal, pedig nem kicsi az a fal.

Leveszik a cipőjüket, felsurrannak az emeletre. Megszámolják, éppen tizenhárom ajtó van. Az egyik szobába bekukucskálnak. Nincs más benne, csak egy franciaágy.

„Akkora, mint egy tengópálya”, ámuldozik a Kisjuhász.

„Hát ebben tízen is elférnek”, mosolyog Nagyjuhász.

Aztán benyitnak egy másik szobába is. Ott meg csak ruhák vannak.

„Gardrób”, magyarázza az öreg. „Ez a gazdánk ruhatára.”

Cipők, nadrágok, ingek, zakók, sálak, kalapok, öltönyök, kabátok, minden. Öltözködni kezdenek, közben dudorásznak, táncolnak. „Gedeon bácsi, a nők bálványa…” Vizsgálják magukat a tükörben, röhögnek.

„Idenézz, ez meg az Elvis öve!” – mutatja a Kisjuhász. Egy fehér, vastag bőröv, hatalmas rézcsattal elöl. A rézcsaton színes kövek. Felteszi Nagyjuhász derekára, aki egy hegyes orrú lakkcipőt mikrofonnak használva már énekli is Komár Laci búgó hangján: „Voltam rossz, volt is bűnöm sok, de engem már szerelmem kormányoz…”

„Oké, hogy nem megy a kamera, de mi van, ha hazajönnek?”, kérdezi hirtelen Kisjuhász.

Gyorsan levetkőznek, mindent a helyére tesznek. Becsukják az ajtókat, leszaladnak a lépcsőn.

Már mennének ki a házból, amikor Kisjuhásznak eszébe jut valami.

„Nem iszunk egy sört?”, kérdezi, a konyha felé mutat.

„Végül is, ilyenkor pénteken szoktunk kapni valamit…”, bólint az öreg.

Kisjuhász a konyhába megy, ahol talál egy óriási fémszínű hűtőt. Aztán két dobozos sörrel jelenik meg. Felpattintja az egyiket, belekortyol.

„Mi ez a fos? Ilyet iszik az uraság?”, kérdezi csalódottan. „A vécékagylója is aranyból van, és ilyet iszik? Nincs más a hűtőben, csak ez. Mondjuk ebből van neki vagy kétszáz doboz.”

„Ez egy méregdrága kézműves sör, te marha!”, világosítja fel Nagyjuhász.

Közben lehuppannak a tigrismintás kanapéra. Bekapcsolják a tévét. Valami focit bámulnak.

„Bazmeg, kifordul a belem ettől a sörtől. Mint az édes-savanyú hányás, olyan”, elégedetlenkedik Kisjuhász.

„Ne hisztizzél, igyál. Örüljél, hogy van mit. Ráadásul tele van alkohollal, 7,6 százalék, itt írja. Volt egy pedellus bácsi a gimiben, az mindig kétdekás sütőrumot szopogatott. Vettünk neki egy üveg viszkit ajándékba, hogy ne mindig azt a szart vedelje, de nem fogadta el. Azt mondta, neki a sütőrumja kell, mert ő nem az íze végett iszik.”

„Esküszöm, rókázni fogok. Mi van ebben a mocsokban?”

Nagyjuhász olvasni kezdi a dobozon az összetevők rovatot.

„Hát azt írja, hogy például tejsavbaktérium, laktóz, citromhéj és zabpehely.”

„Zabpehely? Mi a faszt keres a sörben a zabpehely? Tejbegríz meg sportszelet nincs benne?”

„Szerintem az is van”, kortyol nagyot Nagyjuhász.

„Régen legalább a söröknek söríze volt. Mi történt a világgal, bazmeg? Régen minden jobb volt.”

„Ne hidd, kispajtás, sok millió évig ivott az emberiség mézsört, az volt csak az igazán ramaty. Édes és büdös.”

Kisjuhász felpattan, kirohan a konyhába. Egy fél szülinapi tortával érkezik vissza, és két villával. Nekiállnak zabálni.

„Soha nem hallottam mézsörről. Mézes pálinkáról hallottam.”

„Ennek semmi köze a mézes pálinkához”, magyarázza Nagyjuhász teli szájjal. „Az egy átbaszás. A szar pálinkát felmézezik, hogy elvegye a kellemetlen ízét. A hülyék meg isszák, mert azt hiszik, ez valami előkelő dolog. A mézsör más. Hívják mézbornak is, bár se nem sör, se nem bor, de hát valahogy hívni kell. Sok millió évig ezt itta az emberiség, amíg meg nem tanult előbb bort, aztán sört, végül töményt készíteni. A bor, a sör és a pálinka előtt ez volt az alkohol. Ettől basztak be. Mert bebaszni mindig kellett. Minden barbár ezt itta. Még a görögök is, mielőtt bornéppé lettek volna. Mert minden nép volt egyszer barbár, van, amelyik még most is az. A bor csak pár ezer éves cucc. Kis túlzással úgy is fogalmazhatunk, hogy aki nem tud bort készíteni, az a barbár. A bor, ez választja el a vadembert a civilizációtól.

Nem véletlenül rögzítik a bor feltalálásának pillanatát minden mitológiában. Hahó, bort csinálunk, már nem vagyunk barbárok!

De egyúttal rögtön felhívják a figyelmet a túlzott alkoholfogyasztás káros hatásaira. A zsidók az Ószövetségben azt írják, Noé szőlőt telepített, bort ivott, bebaszott, aztán meztelenül fetrengett a sátrában. A görögök meg azt mesélik, hogy Dionüszosz adományozta Ikariosznak az első szőlőindát, aki azután úgy berúgatta borával a parasztokat, hogy azok bosszúból agyonverték. Az incidensből tanulva a görögök ezután borkeverő edényekben lögybölték a színbort vízzel. Két rész bor, három rész víz, viceházmester.”

Kisjuhász hoz még két dobozos sört, a tortából már alig maradt.

„Na de ha se nem sör, se nem bor, se nem tömény, akkor mi a fasz az a mézsör?”

„Nagyon egyszerű a receptje. Egy rész méz, három rész víz és egy nagy köpet nyál.”

„Micsoda?”, kérdezi Kisjuhász, és öklendezik.

„Frankón”, nevet Nagyjuhász. „Igen, bele kell csulázni. Kiteszed a napra, megerjed, kész. Induljon a banzáj, essen szét a jurta. Méz mindig is volt, csinálták a méhek. Víz és nyál szintén volt. Csak össze kellett mixelni a koktélt, és várni. Édes volt, langyos és erős, csúszott, mint a vébéká. Szerintem most már lépjünk olajra.”

A tortából alig maradt egy szeletnyi. Kisjuhász visszateszi a hűtőbe. Aztán lekapcsolják a tévét. Felveszik a cipőt. Becsukják maguk után az ajtót. Mintha itt se lettek volna. Átmásznak a kerítésen. A 18:17-es buszt érik el.

A volánbuszon Kisjuhász belenyúl a címeres dzsekije zsebébe.

„Hoztam még két dobozos fost. Csak hogy kihúzzuk a Szélkakasig”, mondja.

„Azt hittem, utálod”, röhög a másik.

„Kezd ízleni. Olyan szar, hogy az már jó. Kezdem érteni, miért issza az uraság.”

„Nem fogod elhinni, de a barbár germánok is imádtak a mézsört”, magyaráz újra Nagyjuhász. „Sőt, büszkék voltak rá. Ha nem így lett volna, nem tudnánk a mitológiájukból, hogyan találták fel. A Ván-háború végi béketárgyalásokon az ázok és a vánok addig köpködtek egy edénybe, amíg a nyálból megszületett maga Kvasir isten. Akit aztán két törpe, Fjalar és Galar megölt, a vérét felfogták három edénybe, a vért mézzel keverték, és mézsört erjesztettek belőle. Érted a mítosz nyelvét, ugye? Köpetisten véréből csinálják a mézsört. Az első edényben készült a költészet mézsöre, aki abból ivott, bölcs lett és költő. Aztán Suttung óriás ellopta az italt a törpéktől, az óriástól pedig maga Odin főisten vette el, mégpedig sas képében. Csak mondom, Odin a téboly és a költészet istene is. Végül is járt neki ez az isteni ital. Ezek után ugye világos, miért isznak a költők?”

Mikor a busz az esti félhomályban a második falun halad át, megpillantanak egy lepukkant sátortetős házat. Az ablakban kartonpapír, rajta kézzel írt betűkkel: „TERMELŐI MÉZ ELADÓ”.

Kisjuhász felpattan, és megnyomja a leszállásjelző gombot.

A buszsofőr csodálkozik, és annyit morog maga elé: „Ezek is folyton variálnak, nem is itt szoktak leszállni.”

Villámgyorsan lepattannak a buszról a templom előtt.

„Csinálunk?”, kérdezi Kisjuhász.

„Időnk van, tejünk van, mért ne szopjunk?”, kérdezi a másik, aztán becsönget.

Mire az idős, kendős néni a kapuig csoszog, Kisjuhász már nem tud megszólalni. Annyira röhög. Mert csak most vette észre, hogy Nagyjuhász a gardróbban elfelejtette levenni az Elvis-övet.

„Jó hogy végre mög tetszöttek gyünni, kéröm, én telefonáltam”, mondja a néni színtelen, monoton hangon, mintha valami templomi imát darálna. „A Coopba vótam, s mire hazaértem, a fiamat mög a kisonokámat valakik agyonütötték. Még meleg a vérük. Itten feküsznek az udvar kövin, gyüjjenek be, oszt nézzék mög! A birkák mög sehun.”

Telextárcák

A Telex tárcarovata egy küldetés. Küldetés, hogy a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból jórészt kikopott, az online médiában pedig meg sem honosodott tárcanovella műfaját új életre keltsük. Célunk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasóhoz, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem a lehető legszélesebb körben: olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas – ahogyan az 1900-as évek első felében még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.