Tóth Krisztina: Szeretnék tőled kérni valamit

Van kulcsom a lakáshoz, de nem mentem fel oda azóta.

Másnak? Szerintem nincs. Kinek lehetne? Az anyja rég meghalt, az apjuk még kicsi gyerekkorukban elhagyta őket. Nem is tartják a kapcsolatot. Peti, a bátyja, Amerikában él. Nem is tudott hirtelen ideutazni a járvány miatt. Azt mondta, a temetésre hazajön valahogy, addig szervezzek meg mindent. Küldött megbízást a hamvasztáshoz. Utalni is akart, de megírtam neki, hogy nem szükséges, Gyuszi előre gondoskodott mindenről. Pontosan kiszámolta, mennyibe fog kerülni a hamvasztás, és mire kell majd még külön pénz. Ilyen volt. Itt van az egész pénz a számlámon.

A barátai egyfolytában hívogatnak, meg küldözgetik a részvétüzeneteket.

Mindenki úgy viselkedik velem, mintha az özvegye lennék, pedig soha nem is voltunk házasok.

Még csak össze se költöztünk a tizenkét év alatt. Korábban én is voltam férjnél, ő is volt nős, és egyikünk se akarta volna újrakezdeni az egész cirkuszt. Illetve… ez így nem is igaz. A legelején, a megismerkedésünk utáni évben én szerettem volna, ha közelebb lehetek hozzá. Amikor összekerültünk, minden nap akartam volna látni. Szerelmes voltam.

De ez jó régen volt, mondom. Akkor jöttem fel Pestre, és úgy képzeltem, lesz majd valami közös házunk, meg esetleg gyerekünk is. Akkor én még szülhettem volna, csak harmincnyolc éves voltam. Gyuszinak se született gyereke a feleségétől. Ha szóba hoztam, hogy megpróbálhatnánk, többnyire csak a vállát vonogatta, hogy így is jól elvagyunk, minek nekünk gyerek. Aztán valahogy eltelt az idő, és végül már nem is lehetett.

Tulajdonképpen nem bánom. Sokat vigyázok az unokahúgaimra, nyáron is velem vannak két-két hetet.

Almának és Rékának hívják őket. Két év korkülönbség van köztük, az egyik tizennégy, a másik tizenhat. Mostanában kezdtek komolyan kamaszodni, és jóval nehezebb velük, mint korábban volt. A nővérem örül, ha átjönnek hétvégére és egy kicsit egyedül lehet. Állandóan csak a telefonjukat nyomogatják, alig lehet őket rávenni, hogy legalább az ebédnél letegyék.

Gyuszi azért mindig rábeszélte őket, hogy biciklizzenek meg túrázzanak vele. Nekem még azt se sikerül elérnem, hogy a kertbe kimenjenek.

Kuksolnak bent a lesötétített szobában és egymásnak is csak telefonon üzengetnek. Hát normális dolog ez?

Gyuszi nem akart soha összeköltözni. Szerette, ha elmegyünk ide-oda, gyakran aludt nálam, de nem hozta át a holmiját. Csak egy pizsamát tartott ott, meg néhány pólót. A nagyobb ünnepeket együtt töltöttük, de néhány nap után mindig hazament. Azt mondta, hiányzik neki a saját ágya, meg hogy egyedüllétre van szüksége. Hogy ő egy magányos farkas, tartsam ezt tiszteletben. Az évek alatt aztán beletörődtem, hogy ez így megy: hogy ő ilyen. Magának való, szeret visszabújni a barlangjába. Néha hosszú hetekre elvonult. Telefonon azért beszéltünk, de nem jött. Ha viszont kértem tőle valamit, azt megcsinálta. Az ereszt, a mosdólefolyót, ilyeneket.

Jártam, a munkahelyén is. Egy hatalmas raktárrészleget vezetett valami telepen. Amikor kivitt kocsival, furcsa volt belegondolni, hogy évek óta ide jár ki minden áldott nap. Egy erdő mellett hajtottunk el, aztán a körforgalom után nagy, ipari csarnokok jöttek, a végén pedig, szinte már a semmi közepén, ott állt az a nagy, szürke hodály. Beparkoltunk, szitált az eső, nyomogatta egy faliszekrényben a riasztók gombjait. Óriási fémpolcok között jutottunk el az irodáig, csak úgy sütött a hideg a csupasz falakból. Amikor szóltam, hogy pisilni kell, elmagyarázta, melyik lépcsőn jutok fel az emeleti mosdóig. Alig találtam vissza.

Sehogy nem illett hozzá ez a kietlen iroda. Otthon, nála, minden olyan lakályos volt. Párnák, bőrkanapé, kislámpák. Ott meg? Csak egy asztal, számítógép. Még egy cserepes növényt se láttam.

Ez csak munka – vonogatta a vállát.

Olyan hirtelen jött ez a betegség.

Először csak azt hittük, megfázott. Mindig hideg volt abban a betonhodályban, karácsonyra is azért vettem neki egy ilyen kis, hordozható hősugárzót, hogy vigye oda be magával. Köhögött, fájlalta a derekát.

Szombaton még segített nekem a nagy bevásárlásban, aztán hazament, hogy lepihenjen. Este hívott, hogy magas láza van, tesztelni fogják. Nagyon megijedtem, és rögtön lelkiismeret furdalásom is támadt, hogy nem a lányoktól kapta-e el a betegséget, amikor előző héten együtt ebédeltünk. Figyeltem magam, hogy nincs-e nekem is valami tünetem, de nem volt. Szagolgattam a fűszereket, tisztán éreztem mindent.

Hétfőn már alig kapott levegőt. Kedden bevitték, én csomagoltam be később a váltópizsamát, tiszta törülközőt, evőeszközöket. Nem engedtek fel hozzá, a portán kellett hagyni mindent. Kedd este mondta neki az ügyeletes orvos, hogy ha nem javul az állapota, szerdán elaltatják és lélegeztetőgépre teszik. Akkor telefonált.

Nehéz erről beszélni.

De.

Arra kért, hogy vigyem haza a laptopját. Leküldte a portára egy szatyorban, törölközőbe csavarva. Szépen át is adták. Lediktálta a jelszót, aztán hosszan hallgatott.

Higgyem el, hogy ő nem csinált semmit, ezt ismételgette. Soha, semmit.

Arra kért, töröljem az összes képet. Ne nézegessem őket, csak töröljek ki mindent, amit csak találok. A lakásában van két pendrive, a bal oldali asztalfiókban. Töröljem azokat is, mindent.

Én vagyok az egyetlen ember, akit erre megkérhet.

Persze, hogy belenéztem.

Hogyne néztem volna bele.

Kislányok voltak a képeken, sok-sok meztelen kislány. Nem tudom, minden képet ő csinálta-e. Rengeteg fotó volt az unokahúgaimról is. Istenem. Réka ott állt az egyiken egy nagy fémpolc előtt, nem volt rajta felső, és nézett bele a kamerába fázós mellbimbókkal, csábosan, ahogy a magazinokban látta. Ki volt rúzsozva. Azt hiszem, ott készülhetett a kép abban a raktárban, de még évekkel ezelőtt.

Egészen kislány volt rajta, hetedikes vagy nyolcadikos lehetett. De voltak a fotókon idegen gyerekek is: strandon, játszótéren, fürdőkádban. Almáról is láttam több sorozatot, ahogy biciklizik, napozik, meg ahogy kendőben nekidől valami sziklának.

Igen, anyaszült meztelenül.

Nem tudom.

Letöröltem mindent, ahogy kérte, és sírtam. Nem csak a lányok miatt, őmiatta is.

Hogy elveszettem valakit, aki volt, és most egyedül maradtam ezzel a másikkal, akit itt hagyott nekem, és akit nem is ismertem.

Szerettem volna még elmondani neki, hogy megtettem, amit kért, és hallani akartam, hogy tényleg ez minden. Meg akartam esketni, hogy csak képeket csinált. Fontos lett volna, hogy ezt újra elmondja.

Nem ébredt fel többet. Ideadták a telefonját, azóta is hordom magammal. A lányokhoz most nem tudok elmenni, betegek. Rohantak bulizni, amikor kinyitották a teraszokat, és a múlt héten pozitív lett a tesztjük.

Nem, a telefonban nincsenek képek. Mindent kitörölt, igen.

Időnként felhívom, meghallgatom a hangját a rögzítőn, és elgondolkodom, hogy ki is volt ő.