Egyik activityben megkaptam a kérdést, mi a kedvenc napom. Hát a hétfő, vágtam rá. Mindenki bámult rám hitetlenkedve, míg egyik barátunknak leesett:
– Hát persze, te vagy az, aki szeret nekifogni, tolni ezerrel! A hétfőember...
Egy időben nagy lendülettel segítettem pakolni barátaimnak, ha kértek belőle. Mikor eljött a minden költöző életében beálló pillanat, és ők reményvesztetten, zsibbadtan ültek a felszámolásra váró lakás romjain, dobozhegyek közepette, megjöttem én, a Jani, elő az üres dobozokkal, felszámolni ezt a sarkot, amazt, csillárokat leszerelni, vállfán lógó ruhákat bálává kötözni, szekrényeket kisöpörni, lomtárakat felszámolni, fürdőszobát kirámolni, étkészletet csomagolni. Pikk és pakk, megy ez, kérem szépen, csak nyomni kell. Ahogy a csövön kifér!
Nem állítom, hogy a nagy hevületben sosem került rossz helyre egy váza, egy sapka, egy plüss, egy bili vagy más létfontosságú dolog. De persze akkor én már nem voltam ott, újabb hétfők felé robogtam. És hozzátartozik a dologhoz, hogy a saját költözéseink alkalmával bekövetkező zsibbadt helyzetekből időnként elmenekültem, nem bírtam a feszültséget. Muszáj volt valahol máshol dolgoznom, hétfőemberkednem.
A helyemre kellett volna egy másik hétfőember, így viszont feleségem, gyerekeim voltak kénytelenek tovább gördíteni a félúton megrekedt költözési folyamatokat. Hétfőember hamarabb elért a határaihoz, mintsem gondolta volna.
Tartósan azért nem jött zavarba, nekivágott, cipelt, pakolt, bútorokat készített, dobozokat töltött meg vagy számolt fel, polcokat szerelt fel vagy le…
Szerettem azzal hitegetni magamat, hogy erőforrásaim gyakorlatilag kiapadhatatlanok. Tudtam persze, hogy ez nem igaz, egyetlen nyavalyás vírus (és hol volt akkor még a korona!) napokra harcképtelenné lett, de nem voltam különösebben beteges, pár nap pihenés után erőre kaptam, és robogtam tovább. Cikáztam folyvást, akár a sarlósfecske, melynek csökevényesek a lábai, ezért mindig a levegőbe kell emelkednie, képtelen túl sokat gubbasztani egy helyben. Aránytalanul nagy családot kellett eltartani egy aránytalanul rosszul fizetett szakmából, így aztán lőttem, akár az oroszok Sztálingrádnál, sosem töltöttem. A többi (a java) meg a Jóistenre volt bízva, hiszen a küldetés emberileg lehetetlen. Márpedig a Legfőbb Főnökség terepe éppen a lehetetlenben kezdődik, ott érzi magát igazán elemében.
Igen, hétfőembernek is vannak határai. Már hogyne lennének! Kedves, rokokó lelkületű kolléganőmmel egy közös köteten dolgoztunk, s míg egyikünk a számítógépen az anyagot nyüstölte, a másik munkátlan maradt. A drága hölgy, hogy addig is elfoglaljam magam, s a családnak is vigyek illatos vásárfiát, kezembe nyomott egy kiskosarat. Szedjek magunknak hársvirágot a kertjében álló gyönyörű, habosan burjánzó fáról.
Szeretek teázni, a hársfavirág ízébe-illatába is mindig örömmel ugrom fejest. Álltam hát a napfényben, és csippentgettem a semmi kis vackokat türelmesem a babakosárkába. Egy, kettő, sok, végtelen sok, még húsz, még száz, még ezer, még ötmillió darab. Megráztam a kosárkát, alig zizegett az alján valami.
Sziszifusz hozzám képest az értelmes munka hőse.
Minden apró bokrétával nőtt bennem az idegesség, legszívesebben öntöttvas üllőket hajigáltam volna a levegőbe idomtalan dühömben. Súlytalanul lebegtem, mint egy űrhajós, hiába fejtettem ki a lehető legnagyobb erőt, az eredmény még mindig nullához konvergált. Ellenben igen fontos dolgot tanultam magamról. Az ilyen munkákhoz több alázat kell, ha nem akarok azonnal beleőrülni.
Sokat jártunk a Kalákával Franciaországban. Koncertjüket kommentátorként tálaltam az ottani közönségnek, és afféle stand upos stílusban sebtében bevezetést kínáltam nekik a magyar irodalom és történelem alapjaiba. Hiszen nekik ez pont olyan egzotikus dolog, mintha nekünk az albán alkotmányról vagy Mozambik klímájáról tartana előadást valaki.
Clunyi koncertünk után Gryllus Vili, aki nagy kerékpáros, szerzett két öreg biciklit valahonnan, és megkérdezett engem, mint sportembert, nem tartanék-e vele egy körre. Örömmel mondtam igent, nem is gyanítva, mekkora lelki maflásba szaladok bele önként, dalolva. Semmi gond nem volt, míg vízszintesen suhantunk patakok mentén, alagutakon átkelve, teli torokból magyar népdalokat énekelve. Ám amikor egy kis hegyi falu irányába fordultunk, s megkezdődött a hegymenet, Vili, akinek a váltója elromlott, ráadásul tizenöt évvel idősebb is nálam, úgy otthagyott, mint eb a Szaharát.
Fújtatva, szenvedve, görcsbe rándult izmokkal szitkozódva idéztem fel, mennyire utáltam mindig is lejtőn felfelé biciklizni.
Szégyenszemre toltam végül a kerékpárt, és a pipától még a gyönyörű kilátást sem tudtam élvezni. Vili őszintén sajnálkozva várt be, álmában nem gondolta, hogy ennyire nem szenvedhetem a műfajt. Bizony, elérkeztem határaimhoz, s akármennyire is szeretek súlyzózni, labda után szaladni, emberekkel birkózni, ez a típusú kitartó erőfeszítés mindig kifogott rajtam.
A hegyi faluban aztán hiába kérdezgettük, mindenki azt mondta, sajnos nem lehet enni sehol se. Végül egy bisztróhoz jutottunk, ahol a pult mögül csábító pástétom kukucskált. Kérdeztem, hát az nem eladó-e… Mondták, ja, de, pástétom van, ennivaló viszont nincs. Rájöttünk, ők csak az éttermileg elkészített fogásokat fogták fel valódi evésnek. Úgyhogy borozgattunk, baguette-eztünk, salátáztunk vígan, s mellé szeleteltük a fűszeres pástétomot. Sajátos szokás szerint a tálat lemérték előtte-utána, mi pedig az elfogyasztott súlykülönbséget fizettük. A bringás leckét viszont megjegyeztem.
Egyetemista koromban nagyon szerettük Szepessy Tibor antikirodalom-kurzusait, melyeken tanár úr halk, bensőséges és szuggesztív módon ragasztotta ránk a jó görögök iránti olthatatlan szenvedélyét. Annyira odavoltunk a jelenségért, a balassis, középhosszú ősz hajjal keretezett nemes arcélért, a pantomimos kézmozdulatokért, s mindenekelőtt az időutazós varázslatért, hogy addig nyúztuk, míg sikerült kikövetelnünk, hogy tartson speckollt a húsz-harminc legvérmesebb rajongónak.
Péntek délután akadt szabad időpont, s bár olyankor rendes bölcsész (azok voltunk, talpig rendesek!) már arccal a buli felé néz, lelkesen végigültük a pazar kurzusokat, nem igazán volt jellemző a hiányzás. A félévet lezáró vizsgára el kellett olvasni a három nagy görög tragédiaíró összes drámáját. Én meg, aki egyetemi polgárként finoman szólva nem voltam a lelkiismeretesség szobra, bőszen nekiláttam, s egyetlen Aiszkhülosz-darab kivételével becsülettel végigdöngettem, plusz kijegyzeteltem a szövegeket.
Önbizalomtól hízva libegtem be a kollokviumra, szomorú szemű mentorunk pedig rezzenetlen arccal dobta nekem oda a harmincból az egyetlen nem olvasott drámát. Lezsibbadtam, bűntudattól emésztve összevissza hadováltam mindenfélét, mint egy vérbeli linkelő. Mentorunk tekintete még szomorúbbra váltott, egy bántalmazott kutya hozzá képest kimondottan jó kedélyű fickónak hatott volna.
Én pedig folyamatosan süllyedtem lefele, emeletről a földszintre, földszintről az alagsorba, alagsorból a légópincébe, tektonikus rétegeken át, egészen az izzó magmáig. Hétfőember képtelen volt átugrani önnön árnyékát.
Ma már tudom, pofonegyszerű bevallani, hogy tanár úr, bármit, csak ezt az egyet ne, az összes többi megvan ám! És igazat mondtam volna. Akkor, ott, annyira kamuszagú, valószínűtlen, szégyenletes mesének tűnt ez, hogy nem mertem vele előállni. Álmaimban még néha lefelelek abból a drámából, elolvastam és brillírozok. Vagy szenvedek vég nélkül, mert még mindig zokni vagyok belőle.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
