Ez az óra tényleg elpusztíthatatlan, de nem az anyaga miatt

Ma már teljesen természetesnek vesszük, hogy egy karóra kibírja a hétköznapi életből adódó váratlan erőhatásokat és változatos megpróbáltatásokat, de amikor Ibe Kikuo a nyolcvanas évek elején előállt a G-Shock ötletével, az órákra még alapvetően érzékeny precíziós műszerként tekintettek, ami, ha leejti az ember, többnyire összetörik. Persze léteztek már ütésálló, úgynevezett sokkrezisztens órák, a gyártók már jó ideje dolgoztak azon, hogy egyre ellenállóbb karórákat készítsenek. Az viszont merőben új megközelítés volt, hogy ne csak valamennyire ütésálló legyen egy óra, hanem egészen brutális erőhatásokat is képes legyen túlélni. Az akkori közfelfogás része volt, hogy egy óra bizony eltörik, ha leejtik.

Ibe ötlete pont egy ilyen balesetből született: leejtette az apjától kapott óráját, ami darabokra tört. Nemcsak a veszteség maradt meg benne, hanem maga a látvány is: lám, milyen könnyen szétesik egy ilyen finom szerkezet. Ebből született meg az a szokatlanul egyszerű javaslat, amit később a Casiónál beadott: olyan órát akar készíteni, ami akkor sem törik el, ha leejtik. Nem mellékelt hozzá részletes műszaki terveket, az ötlet lényegében egyetlen mondatból állt. A Casio mégis rábólintott, 1981-ben pedig három emberrel létrejött a Project Team Tough.

Innen kezdődik a G-Shock történetének legtöbbször elmesélt, mégis legjobb része. Ibéék nem nagyon tudtak korábbi megoldásokhoz nyúlni, ezért kísérletezni kezdtek. Az egyik első elképzelés az volt, hogy egyre több puha anyaggal veszik körbe az órát, ami majd elnyeli az ütések erejét. Ez működött is valamennyire, csak közben az óra egyre nagyobb lett, az egyik prototípus már körülbelül baseball-labda méretű volt. A teszteléshez pedig kellett egy hely, ahonnan újra és újra le lehetett ejteni az órákat. Ibe ezt a Casio kutatás-fejlesztési központjának harmadik emeleti mosdójában találta meg. Ennek ablaka nagyjából tíz méterre volt a földtől, így a fejlesztés egy idő után abból állt, hogy Ibe kidobott egy prototípust a mosdó ablakán, lement érte, megnézte, mi tört el benne, megerősítette azt az alkatrészt, majd kezdte az egészet elölről.

Ha az egyik alkatrész már kibírta az esést, eltört helyette egy másik. Két év alatt több mint kétszáz prototípus készült. Volt olyan pont, amikor Ibe már azon gondolkodott, hogy ha nem talál megoldást, talán a céget is ott kell hagynia. Az áttörés aztán nem a laborban vagy a mosdóban jött, hanem egy parkban, ahol gyerekeket látott gumilabdával játszani. Ekkor jutott eszébe, hogy nem feltétlenül magát az órát kell egyre vastagabb rétegekkel megvédeni: a szerkezet lényegében „lebeghetne” egy külső burkolat belsejében, ahogy egy tárgyat is megvédhetne az őt körülvevő gumilabda.

Így alakult ki az üreges tok és a belül felfüggesztett modul elve, ami a G-Shock konstrukciójának alapja lett. 1983-ban ebből született meg a DW-5000C, az első G-Shock. A robusztus, szögletes forma sem elsősorban dizájndöntés volt: nagyrészt annak következménye, hogy az órának túl kellett élnie az ütéseket. A Casio ezzel gyakorlatilag új kategóriát teremtett, egy olyan órát, aminél nem az volt a kérdés, mennyire kell vigyázni rá, hanem hogy vajon mit nem bír ki.

A mosdóablak, a több mint kétszáz prototípus, a parkban pattogó gumilabda és az első DW-5000C történetét rengeteg interjúban, videóban és márkatörténeti anyagban feldolgozták már. Mégis más volt úgy hallgatni, hogy néhány méterre tőlünk állt és beszélt az az ember, aki az egészet végigcsinálta. Ibe 74 évesen egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akit különösebben fárasztana, hogy több mint négy évtizede ugyanarról az óráról kérdezik. Energikusan mozgott a színpadon, folyamatosan viccelődött, végig mosolygott, és láthatóan élvezte, hogy olyan emberek veszik körül, akiknek fontos az, amit egykor létrehozott. Az előadás után kérdésekre válaszolt, majd egy órán keresztül dedikálta a rajongók óráit, dobozait és emléktárgyait. Amikor az utolsók is sorra kerültek, akkor is ugyanazzal a türelemmel állt oda a közös fotókhoz.

És tulajdonképpen itt vált érdekesebbé az egész esemény magánál a G-Shock eredettörténeténél. Az óragyűjtés ugyanis furcsa hobbi. Egy közösségben fér meg egymás mellett a néhány tízezer forintos kvarcóra és a több tízmilliós svájci mechanikus óra, közben pedig az egész közeget keresztül-kasul szabdalják a láthatatlan határok. Mechanikus vagy kvarc, japán vagy svájci, tömegtermék vagy manufaktúra, vintage vagy modern, olcsó vagy luxus: az órák szeretete közös, de az órás világ az elitizmust sem nélkülözi. A G-Shock valahogy mégis képes ezeken a határokon átjárni. Ez már a Prágába tartó magyar társaságon is látszott. A Casio magyarországi disztribútora, a Fast Hungary szervezői újságírókat, cégvezetőket, influenszereket és egyszerű civil órarajongókat is meghívtak az eseményre.

Voltak, akik általában az órák iránt érdeklődtek, és voltak olyan G-Shock-rajongók, akiknek elég volt ránézniük egy modellre, hogy fejből mondják a referenciaszámát. Egészen eltérő háttérből és pénztárcával érkeztek, de Ibe előadásán már mindenki ugyanarra volt kíváncsi. Ez tulajdonképpen magának a G-Shocknak a történetében is benne van. Ibe a prágai kérdezz-feleleken azt mondta, hogy eredetileg kemény fizikai munkát végző emberekre, például útépítőkre gondoltak potenciális vásárlókként. A kilencvenes években aztán azt látta, hogy egyre több fiatal kezdi hordani az órákat, és ekkor vált számára világossá, hogy a strapabíróság időközben önálló esztétikai értékké is vált.

A G-Shock így lassan levált arról a feladatról, amire eredetileg megszületett. A munkaórából utcai viselet, divatkiegészítő, gyűjtői tárgy, majd bizonyos modelleknél luxuscikk lett. Ma ugyanazon a néven lehet néhány tízezer forintos műanyag órát és több ezer eurós MR-G-t venni. Ibe ebben nem lát identitásválságot: Prágában azt mondta, szerinte a koncepció gyakorlatilag korlátlanul bővíthető, a „Tough & Luxury”, vagyis a strapabíróság és a luxus összekapcsolása pedig új értéket hozhat létre. Még egy mechanikus G-Shock gondolatát sem utasítja el. Amikor erről kérdezték, azt mondta, a mechanikus szerkezetet nagy múltú és nagyszerű órás hagyománynak tartja, és izgalmas lenne egyszer G-Shockban is megvalósítani.

Ez elsőre már szinte az eredeti koncepció ellentétének tűnhet. Egy olcsó, kvarcszerkezetes, elpusztíthatatlan munkaórától eljutni egy drága mechanikus luxusóráig elég nagy út. Közben azonban a G-Shock alapötlete nem sokat változott: Ibe számára a brand láthatóan nem egy konkrét szerkezetet vagy árszintet jelent, hanem azt, hogy mindig megpróbálnak valami olyat csinálni, amit korábban senki. Ezért nem húzna határt az okosfunkcióknál sem. A pulzusméréstől a Bluetooth-kapcsolatig egyre több technológia került a G-Shockokba, Ibe szerint azonban nincs olyan pont, ahol ki kellene mondani, hogy ennél tovább már nem szabad menni. A márkának folyamatosan fejlődnie kell és új dolgokkal próbálkozni. A mesterséges intelligencia használatát is támogatja: szerinte ha az MI-vel hatékonyabbá válik a munka, az így felszabaduló időben az emberek új ötleteken gondolkodhatnak.

A következő nagy ötlete a Space-G. Olyan G-Shockot szeretne, ami a világűr szélsőséges hidegét és melegét is kibírja. Ehhez szerinte olyan technológiára lenne szükség, ami extrém hidegben felmelegíti, durva hőségben pedig lehűti az alkatrészeket. Amikor megkérdezték tőle, milyen órát készítene, ha most lenne harmincéves, és semmilyen korlát nem kötné, egy olyan modellt talált ki, ami nyáron hűti, télen pedig melegíti az ember csuklóját. Arra pedig, hogy mit gondol a teljesen összekarcolt G-Shockokról, azt válaszolta, kifejezetten örül nekik: azt szeretné, ha az emberek annyit használnák az óráikat, hogy az meglátsszon rajtuk.

Talán ez az egyszerű hozzáállás az egyik oka annak is, hogy a G-Shock nem nagyon kérdezi meg a tulajdonosáról, hogy kicsoda. Lehet belőle az első óra, amit valaki a saját pénzéből vesz, lehet munka közben összevert használati tárgy, lehet divatkiegészítő, megszállottan gyűjtött ritkaság vagy több ezer eurós luxusmodell. Egy olyan közegben, ahol az óra gyakran státuszszimbólum, a G-Shock különös módon úgy tud az lenni, hogy sok esetben egyáltalán nem az. Ibe mintha pontosan ugyanezzel a természetességgel viszonyulna azokhoz, akik hordják.

Amikor megkérdezték tőle, mi motiválja több mint negyven év után, nem technológiát vagy újabb rekordokat említett, hanem a világ minden részén élő G-Shock-rajongókat. Azt mondta, azt szeretné, ha az óra egyfajta társsá válna, ami már azzal erőt és energiát ad az embernek, hogy felveszi a csuklójára. Ez önmagában könnyen hangozhatna egy márka szokásos érzelmes üzeneteként. Prágában viszont nehéz volt annak látni. Ibe órákon át állt a rajongók előtt, dedikált, kezet fogott és fotózkodott, és nem igazán számított, hogy valaki egy alap-G-Shockot vagy egy annak sokszorosába kerülő limitált modellt tett elé az asztalra. A sorban ugyanúgy ott álltak a megszállott gyűjtők, az alkalmi Casio-tulajdonosok és azok, akik egyszerűen csak találkozni akartak az emberrel, aki több mint negyven éve úgy döntött, hogy egy karórának nem kell feltétlenül eltörnie, ha leejtik.

Ibe Prágában sem árult el olyan titkot az első modell születéséről, ami alapjaiban írná át azt, amit eddig tudtunk róla. A jelenléte mégis sokat adott a százszor elmesélt történethez. 74 évesen, mosolyogva, túláradó lelkesedéssel mesélt ugyanarról az ötletről, majd hosszú órán át találkozott azokkal, akiknek az életében valamilyen formában helyet kapott az órája. A harmadik emeleti mosdóablakból kidobált prototípusoktól talán ez volt a legnagyobb út: az egykor furcsának számító mérnöki ötletből olyan óra lett, ami ugyanúgy ott lehet egy útépítő munkás, egy divatrajongó, egy órarajongó vagy egy cégvezető csuklóján. És miközben az órás világ továbbra is szeret azon vitatkozni, mi számít értékesnek, komolynak vagy egyáltalán igazi órának, egy G-Shockkal kapcsolatban meglepően ritkán kell magyarázkodni.