Az atomkatasztrófát viszonylag könnyen megúsztuk, de a magyar társadalomban nyomot hagyott Csernobil

Napra pontosan 40 éve történt a csernobili atomerőmű katasztrófája, ami még ma is érezhető, mély nyomokat hagyott az érintett társadalmakban. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a mai napig ennyit beszélünk róla – hangzott el a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) közös, Csernobil 40 című konferenciáján. A négyórás eseményen leginkább a katasztrófa magyarokra vonatkozó hatásait vizsgálták, de kitértek arra is, hogy túl keveset foglalkozunk a baleset mentális következményeivel, amik sokkal jelentősebbek lehetnek, mint azt elsőre hitték.

Csernobil neve, illetve az ott történt katasztrófa története alighanem mindenkinek ismerős: 1986. április 26-án hajnalban az atomerőmű személyzete egy betervezett biztonsági kísérletet hajtott végre a 4-es blokkban, amikor az RBMK típusú reaktor teljesítménye instabillá vált. A kezelési hibák és a reaktor konstrukciós problémái miatt a rendszer irányíthatatlanná vált, hirtelen teljesítményugrás következett be, majd két egymást követő robbanás szétvetette a reaktort. A fedél leszakadt, a grafitmoderátor meggyulladt, és hatalmas mennyiségű radioaktív anyag került a légkörbe. A nyílt grafittűz és az izzó reaktormag tíz napig égett, miközben a sugárzó por és gázok Európa nagy részére elsodródtak. A tüzet végül helikopterekről ledobott homokkal, bórral, ólommal és dolomittal próbálták elfojtani, a területet pedig később betonszarkofággal zárták le.

Az általános vélekedés az első komolyabb vizsgálatok után az volt, hogy a balesetet az erőmű személyzete okozta, és a szovjet híradások is efelé igyekeztek eltolni a hangsúlyt. Aszódi Attila, a BME Nukleáris Technikai Intézetének egyetemi tanára az MTA konferenciáján azt mondta: bár számos hibát vétettek az erőmű irányítói is, a reaktorbalesetet alapvetően tervezési hibák sorozata okozta.

A kísérlet során a kezelők a szükségesnél több szabályozórudat húztak ki, így a reaktor rendkívül instabil állapotba került: a reaktivitástartalék a megengedett szint alá csökkent, miközben jelentős pozitív visszacsatolás alakult ki, vagyis a rendszer önmagát gyorsította. Több automatikus védelmi rendszert is kikapcsoltak, köztük a turbina gyorszáró jeléhez kapcsolódó üzemzavari védelmet, ezért a reaktor gyakorlatilag szabályozhatatlanná vált.

A legsúlyosabb, konstrukciós hiba azonban az volt, hogy a szabályozórudak végén grafitkövető elemek helyezkedtek el. Ezek alatt vízzel telt szakaszok voltak a csatornákban. Amikor a kezelők hajnali fél kettő előtt megnyomták a vészleállító gombot, abban a hitben, hogy leállítják a kísérletet, a lefelé induló rudak először a grafit segítségével kiszorították a vizet a reaktorból. Ez nem csökkentette, hanem rövid időre még tovább növelte a reaktivitást, vagyis a vészleállítás az ellenkező hatást váltotta ki.

Ez vezetett a reaktor megszaladásához: a teljesítmény néhány másodperc alatt a névleges szint sokszorosára, gyakorlatilag a tervezett érték tízezerszeresére ugrott. A hirtelen keletkező gőzrobbanás szétrepesztette a hűtőcsatornákat és magát a reaktort is.

A radioaktív felhő többször végigment Európa egy jelentős részén, a legmagasabb sugárzást azonban nyilvánvalóan ukrán területek és Belarusz egyes részei kapták. Ahogy a széljárás változott, a sugárzás elérte Magyarországot is, főként az északnyugati területeket.

Vámos Gábor, a Paksi Atomerőmű és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) volt munkatársa azt mondta: az első alkalom, amikor a világ valódi információkat szerezhetett a balesetről, a NAÜ 1986. augusztusi konferenciája volt. Itt a szovjetek az előzményekhez képest nyílt tájékoztatást adtak, és próbálták menteni a renoméjukat a korábbi hosszú hallgatás után. Az akkori szovjet jelentés a felelősséget elsősorban az üzemeltetők által elkövetett hibákra hárította, de a nyugati szakértőkben maradtak kétségek afelől, hogy ez az irány helyes-e, kevés szó esett a reaktor tervezési hiányosságairól. 1991-ben jelentek meg először azok az eredmények, amik kimutatták: elsősorban tervezési hibák okozták a katasztrófát. A baleset számos változást elindított az ügynökségben, 1990-ben például megszületett az az INES-skála, ami a nukleáris balesetek veszélyességét méri, illetve 1992-ben elindult az RBMK-reaktorok biztonságosságát vizsgáló program is – ennek során több mint harminc hiányosságot állapítottak meg a tervezésben.

Mivel a szovjetek az első napokban nem vagy alig kommunikálták, mi történt Csernobilban, a magyar hírközlőknek is a nyugati forrásokra kellett támaszkodniuk – már amikor a pártvezetés azt megengedte nekik. Az MTA konferenciáján megszólalt Bedő Iván újságíró, aki a Magyar Rádiónál turnusvezető volt akkor, amikor a nyugati rádiók elkezdték lehozni a hírt, hogy komoly baleset történhetett az erőműben. A katasztrófa péntekről szombatra virradóra történt, hétfőn kezdték el a nagyobb nyugati források is pedzegetni, hogy vajon mi zajlott le Csernobilban, ekkor érte el ugyanis Finnországot a radioaktív felhő. Bedő Iván szerint ekkor már pár óra alatt nyilvánvalóvá vált, hogy katasztrófa történt. Ők este kilenckor a Petőfi rádióban mondták be először a hírt, hogy a sugárzás eljutott Skandináviáig.

„Hajnalban jutott valakinek eszébe, hogy többet mondtunk, mint kellett volna, és letiltottak minket”

– mondta.

Az információhiány miatt az érintett magyar területeken élők nem igazán tudhatták, hogy mekkora is a gond. Boldog Dalma, a Budapesti Gazdaságtudományi Egyetem médiakutatója azt mondta: a magyar média a szovjet kommunista sajtómodellt követte, kizárólag szovjet vagy baráti országokból megerősített híreket lehetett adásba engedni, ami azt is jelentette, hogy csak az elkent, finomított verzió jutott el a magyarokhoz, ha a Petőfi rádió tudósítását nem számítjuk.

Ennek ellenére itthon a baleset híre után azonnal elindultak azok a mechanizmusok, amiknek az a céljuk, hogy fel lehessen mérni, milyen szennyeződés érte el az országot, és annak milyen hatásai lehetnek. „Technológiailag hosszú ideig nem tudta a magyar szakma, hogy mi történt, de amit meg kellett tenni itthon, azt a magyar szakemberek megcsinálták. Így 40 év távlatából visszanézve az adatokat, a megfelelő lakosságvédelmi intézkedéseket tették meg a szakemberek” – mondta Aszódi Attila.

Szerinte az intézkedések, vagyis hogy nem osztottak a lakosságnak jódtablettákat, hígították a tejet, nem engedték a szabadban legelni a teheneket, azóta igazolták magukat. Itthon május 1-jén érte el a csúcsát a sugárzás, ekkor négyszer-ötször nagyobb volt a dózisterhelés a környezetben, mint a normális. A helyzetet nehezítette, hogy május 1-jén majális volt, az emberek ünnepeltek, a szakemberek pedig mérlegeltek: kockáztassák a pánikkeltést, vagy várják ki, hogy lesz-e ennél az egyébként szignifikáns, de nem súlyosan magas értéknél magasabb a sugárzás.

Sáfrány Géza, a Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Főosztályának tudományos tanácsadója azt mondta: a baleset után a háttérsugárzásról viszonylag jó információik voltak, és később publikálták is a méréseiket. Az első publikáció egy évvel a katasztrófa után jelent meg. A budafoki mérések azt mutatták, hogy március 28-29-én jelent meg először jelentős aktivitás a levegőben, de a legerősebb sugárzás május 1-2. körül volt kimutatható. Az országban a legerősebb szennyeződést az Alpokalja szenvedte el, de Budapesten és a román határ közelében is jelentős volt. A dél-alföldi régió szinte teljesen megúszta a többletsugárzást.

Az igazán érzékeny adatokat a szakemberek akkor kapták meg, amikor a légköri aeroszolok radioaktivitását mérték meg. Gyakorlatilag minden olyan izotóp megjelent a magyar légkörben, ami Csernobilból kiszabadult, a szakértők viszont főként a jód-131-re és a cézium-137-re koncentráltak, mert ez a két izotóp jelentette a legnagyobb közegészségügyi és környezeti kockázatot. A jód-131 a szervezetbe kerülve hosszú távon elvezethet pajzsmirigydaganat kialakulásához, a cézium-137 felezési ideje pedig nagyon hosszú, így sokáig a természetben marad.

A budafoki Közegészségügyi-Járványügyi Állomás (Köjál) adatai szerint a talajban kezdetben nagyon megemelkedett mindkét izotóp aktivitása, majd július végére a jód minimálisra csökkent, a cézium viszont hosszú ideig ott maradt. A baleset után a Dunában és a Szelidi-tóban is mértek, a cézium-137 a Dunában jóval magasabb volt, és általában is nagyobb szennyeződést mértek a folyóvizekben, mint az állóvizekben. Itthon a Rába és a Maros volt a legszennyezettebb folyó.

A szakértők a zöldségféléket is mérték: Budafokon az Országos Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézet (OSSKI) mosás előtt és után is megmérte a radioaktivitást, kiderült: alapos mosás után a minták jódaktivitása több mint a felére csökkent, a céziumé pedig teljesen eltűnt.

A baleset után Magyarországon rögtön elrendelték a hatóságok, hogy a teheneket nem szabad földön legeltetni, korábban összegyűjtött zöldtakarmányt lehetett csak adni nekik. Az OSSKI és a Köjál kérésére Szentendrén két tehén esetében folytatták a legeltetést, ennek hatására az állatok tejében a jód-131 aktivitása jelentősen megugrott. A tejipari vállalatok mérték a két izotóp aktivitását, és keverni kezdték a kisebb aktivitású tejjel.

A hatóságok azt is megállapították, hogy a balesetből ide érkező radioaktivitás nem vezethetett jelentős egészségkárosodáshoz az országban. Később retrospektív kutatások is készültek a témában, amik igazolták ezt az állítást. Pesznyák Csilla, az Országos Onkológiai Intézet Klinikai Sugárfizikai Osztályának helyettes vezetője azt mondta: itthon az újszülöttek esetében 1985 és 2001 közötti adatok alapján nem volt hatása a csernobili balesetnek a pajzsmirigyrákos pozitív esetek számára. Később az összlakosságban is elemezték ezt a rákfajtát, ott sem találtak növekedést. A leukémiás megbetegedéseknél hasonló volt a helyzet. Ezzel szemben Bulgáriában és Belaruszban kimutatható volt emelkedés, utóbbiban a 0–4 éves korcsoportban például egyértelműen megnőtt a pajzsmirigyrákos esetek száma a baleset után.

A szakértő azt mondta, hogy a katasztrófa mentális és szociális hatásai viszont jelentősek voltak itthon. Ez nem is csoda: a korabeli tájékoztatások elég szűkszavúak voltak. Az embereknek nem magyarázták el, miért kell a salátát megmosni, mivel és meddig, és hogy miért csak a salátát, a gyökérzöldségeket pedig nem. Nem tudták, hogy kirándulhatnak-e, vagy kivihetik-e a gyerekeket a játszótérre. Boldog Dalma szerint az átlagember nem értette a számokat, a mértékegységeket, a szakemberek pedig nem mehettek túl egy bizonyos fokú magyarázaton a híradásokban, mert a szovjetek szigorúan szabályozták az átadható információt.

„Nagyon sok kérdés merült fel az embereknek. Az, hogy még mindig erről beszélünk, mutatja, hogy ez egy kollektív lenyomat, egy közös trauma”

– mondta.

Boros Ildikó, a BME Nukleáris Technikai Intézetének mesteroktatója felhívta a figyelmet arra, hogy mind Csernobilban, mind egyébként a 2011-es fukusimai baleset után a lakosság mentális-pszichológiai terhelését jobban figyelembe kellett volna venni annál, ahogyan korábban tették. A legerősebb mentális terhelés értelemszerűen a likvidátorokat, a kitelepített lakosságot és a szennyezett területen élőket érte, de mindenkiben mély nyomot hagyott a katasztrófa, nem kis mértékben a szűkszavú tájékoztatás és az információk visszatartása miatt.