A homoszexualitásnak evolúciós haszna van, ezért maradhatott fenn

Bár a homoszexuálisoknak tartott átnevelőtáboroktól a nyugati világban viszonylag távol állunk, évtizedeken, sőt talán évszázadokon keresztül tartotta magát az az elképzelés, hogy a homoszexualitás tulajdonképpen tanult viselkedés, döntés, amit ebből fakadóan meg is lehet változtatni, „ki lehet javítani”, vissza a „normálisra”. Ha az állatvilágban megjelenő homoszexualitás erre nem lenne elég cáfolat, az embert vizsgáló evolúcióbiológiai kutatások eredményei is teljesen szembemennek ezzel az elképzeléssel: a homoszexualitást gének is kódolják, ebből következik, hogy öröklődő, más agyi mintázatokat mutat, mint a heteroszexualitás, és evolúciós szempontból előnyt is jelenthet a közösségeknek.

„Mi, evolúcióbiológusok, egyvalamit nagyon tudunk: a biológia sokféleség nélkül nem tud működni. Abban a pillanatban, ha megszűnik egy fajban a sokféleség, az kihalásra van ítélve. A sokféleség az evolúció egyik alapja” – mondta Scheuring István evolúcióbiológus, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatója egy nemrég tartott előadásán.

A kutató leszögezte, hogy ha a homoszexualitásról akarunk beszélni, jó, ha tudjuk, hogy az állatvilágban ez teljesen elterjedt, nagyjából 1500 fajról ismert, hogy az egyedei valamilyen homoszexuális kapcsolatban részt vesznek. Ahogy az állatvilágban, úgy az emberek között is széles az a skála, ami a heteroszexualitás és a teljes homoszexualitás között terjed. Az embereknél az úgynevezett Kinsey-skálát használják a tudományban a kategorizálásra, ahol a 0-s index csak kifejezetten a heteroszexuális emberekre vonatkozik, a 6-os index pedig a teljesen homoszexuálisokra. Az eloszlás közöttük nemspecifikus:

a férfiaknál magasabb a kifejezetten csak egymáshoz vonzódók aránya, a nőknél viszont azokból van több, akik egy kicsit vonzódnak a saját nemükhöz is, de nem kizárólag velük létesítenek szexuális kapcsolatot.

Az állatoknál nincs ilyen elterjedt kategorizálás, a homoszexualitást inkább úgy szokták meghatározni, hogy párosodási helyzetbe kerülnek az azonos nemű állatok, egymás genitáliáit izgatják, együtt gondozzák az utódokat, és/vagy udvarlási ceremóniában vesznek részt ugyanolyan nemű társukkal.

A Laysan-albatroszok esetében a nőstények körülbelül 30 százaléka áll párba és neveli együtt a tojásokat, a bonobók esetében is nagyon gyakori a nőstényeknél a közös utódgondozás. Utóbbiaknál a kutatók majdnem biztosak abban, hogy feszültségoldó szerepe van a homoszexuális viselkedésnek. A nyugati sirályok között a nőstények nagyjából 14 százaléka áll párba. A mexikói fogasponty esetében a hímek homoszexuális párzási viselkedése izgatja a nőstényeket. A rézuszmajmok között pedig a nőstényeknél és a hímeknél is megfigyelhető intenzív homoszexuális kapcsolat. A birkáknál a kosok körülbelül 8 százaléka érdeklődik másik kosok iránt is szexuálisan.

A palackorrú delfineknél kifejezetten a fiatal hímekre jellemző, hogy részt vesznek homoerotikus kapcsolatokban, itt szövetségek köttetnek, és tréningezik magukat az állatok, hogyan tudnak majd szaporodni a nőstényekkel. A lisztbogár kicsit más célból fordul a homoszexualitás felé: az egyik hím rámászik a másikra, és szétkeni rajta a saját spermiumát, hogy aztán ha a másik hím később nősténnyel párosodik, az ő örökítőanyagát is jó eséllyel átvigye.

Miért nem tűnik el, ha nem járul hozzá az utódnemzéshez?

Bár első blikkre azt gondolná az ember, hogy evolúcióbiológiai szempontból a homoszexualitást okozó génváltozatoknak előbb-utóbb el kellene tűnniük a populációból, hiszen nem járulnak hozzá közvetlenül az utódnemzéshez, valójában azt látjuk, hogy egyáltalán nem ez történik. Feltételezhető tehát, hogy van evolúciós előnye is annak, ha egy populációban vannak meleg egyedek.

Arra, hogy mi lehet pontosan ez az előny, számos kutatás született már mind az állatvilágra, mind az emberi populációra vonatkoztatva. Scheuring István szerint alapvetően két hipotézisből indultak ki az emlősökre vonatkoztatva: az egyik az, hogy a homoszexualitásnak a társas kapcsolatok fenntartásában van szerepe; a másik pedig az, hogy az agressziót lehet vele csillapítani egy közösségben. Az emlősök esetében a homoszexualitás valószínűleg egy, az evolúció során kialakult tulajdonság, az adatok pedig mindkét hipotézist alátámasztják: a szociális fajoknál magasabb a homoszexualitás aránya, ahol pedig nem veszélyes az agresszió, ott alacsonyabb a homoszexuális egyedek aránya a fajon belül.

A rézuszmajmok esetében megfigyelték, hogy van-e különbség az egyes egyedek szexuális viselkedése között, és ha van, akkor azok vajon tartósak-e és öröklődnek-e – ha igen, akkor ki lehet mutatni, hogy a homoszexuális viselkedés vajon előnyös vagy hátrányos a fajra nézve. Kutatásokból kiderült, hogy ez a faj szexuálisan folyamatosan nagyon aktív, főleg a fiatalok, és egy kutatás során csak egyetlen hím egyedet találtak a vizsgált mintában, ami három év alatt csak homoszexuális kapcsolatban vett részt, inkább az volt jellemző, hogy az egyedek biszexuálisak voltak.

Kiderült, hogy nagyon kicsi százalékban, de van a szexuális viselkedésnek öröklődő komponense a rézuszmajmoknál. A hímek között a kapcsolat fenntartása, dacszövetség létrehozása lehet a homoszexuális viselkedés kiváltó oka, hogy megvédjék magukat és az utódokat is. Egy másik kutatás ugyanennél a fajnál kimutatta, hogy minél nagyobb szövetsége van egy ilyen hímnek, annál jobbak az adottságai, vagyis az, hogy mekkora az utódok száma és túlélési esélye.

Genetikai alapjai vannak a homoszexualitásnak

Emberi szexualitást vizsgáló kutatások kiderítették: a homoszexuális férfiak agya úgy működik, mint a heteroszexuális nőké, és fordítva. Az aktivitást az amigdala és a hipotalamusz különböző régióiban sikerült rögzíteni.

„Ez is bizonyítja, hogy ez nem egy »úgy döntöttem-érzés«, nagyon mélyen be van ágyazva az agyunkba”

– mondta Scheuring István. Egy másik kutatás az agy régióit morfológiailag vizsgálta, ez is kimutatta, hogy ebből a szempontból is nagyon hasonlít a homoszexuálisok és az ellenkező nemű heteroszexuálisok agya.

Az ikerkísérletek az 1990-es évek óta sokat segítenek a homoszexualitás megértésében. „Az alapötlet az, hogy az egypetéjű ikrek genetikailag azonosak, a kétpetéjűek pedig 50 százalékban egyeznek meg. Ha a gének meghatározzák a szexuális viselkedést, akkor ha az egypetéjű ikerpár egyike legalább kicsit nem heteroszexuális, akkor a másiknak is annak kéne lennie. Ha nem száz százalékig a gének vezérlik, akkor is kell különbségnek lennie.” 2014-ben több mint kilencszáz homoszexuális ikerpárt vizsgáltak, és kiderült, hogy van két régió a 8-as és az X-kromoszómán, ami egyértelműen összefügg a szexuális viselkedéssel.

Sokáig ez volt a legrészletesebb vizsgálat, de aztán 2019-ben egy nagy brit adatbázis genetikai térképe alapján megint megvizsgálták a genetikai hátteret. A csoportot úgy osztották fel, hogy külön vizsgálták a Kinsey-skála szerinti 0-s és 6-os indexű embereket. Megállapították, hogy nagyon sok gén kismértékben befolyásolja a szexuális viselkedést, öt gén pedig statisztikailag szignifikáns mértékben – érdekes módon mindegyik a szociális viselkedéssel és a szaglással is összefügg. „Innen is látszik, hogy nagyon ősi dologról van szó, ami nem a neokortexben dől el, hanem nagyon a tudatunk alatt” – mondta Scheuring István. Hozzátette, hogy ebben az időben arról cikkezett a média, hogy nincs egyetlen gén, ami a homoszexualitásért lehet felelős – ez azonban nem is meglepő, hiszen egyetlen ilyen komplex tulajdonság sem vezethető vissza egyetlen génre.

A genetikát az állatoknál is sikerült tetten érni. A muslicák esetében például megvizsgálták, hogy az olyan hímeknél, amik nagy gyakorisággal homoszexuálisak, hiányzik egy génváltozat, ami felismerné szagról a nőstényeket. De vannak olyan egyedek is, amiknél ez a tulajdonság erősebb, tehát jól felismerik szagról a nőstényeket. Sikerült kimutatni, hogy ha a szülők mindegyike kis gyakorisággal homoszexuális, akkor az utódjuk is ilyen lesz, így ha két olyan vonalat kereszteznek a kutatók, ahol magas a homoszexualitás aránya, akkor ez úgy is marad később is – tehát ez genetikailag öröklődik. Ha azokat a csoportokat szaporították, ahol a hímeknek nagy volt a homoszexuális hajlamuk, akkor a nőstényeknél magas volt az utódszám, és sokkal jobbak voltak az adottságaik is.

Az anya immunrendszere is beleszól a szexuális irányultságba

Több magyarázó elmélet született az idők során arra, hogy mik az evolúciós magyarázatok a homoszexualitás genetikai eredetére, illetve arra, hogy miért hasznos ez tulajdonképpen evolúciós szempontból az emberiségnek. A legfőbbek ezek közül a következők:

• a rokonszelekciós elmélet, vagyis hogy a homoszexuális emberek segítők a családban;
• a különböző nemekben a különböző génváltozatok máshogy hatnak, és ez populációs szinten kiegyenlíti egymást;
• a pleiotróp hatás, vagyis hogy bizonyos allélok másra is hatnak, nemcsak a szexualitásra, ami viszont evolúciós szempontból előnyös;
• az anya immunválasza okozza a homoszexuális fejlődést már magzati korban;
• az egyednek a fejlődés során véges energiája van, amit felhasználhat, és az energiaoptimalizáció során a szexuális viselkedés néha háttérbe szorul.

Scheuring István azt mondta: ezek közül többet sikerült már kísérletekkel bizonyítani, vagyis nem egyetlen univerzálisan igaz hipotézis van, ezek ki is egészítik egymást.

A rokonszelekciós elmélettel kapcsolatban például gyenge és egymásnak ellentmondó eredmények születtek, a jelen állás szerint ez a hipotézis nem túl erős. A szamoai férfiaknál például jellemző, hogy a homoszexuális férfiak hajlamosak a jó fej nagybácsi szerepében segíteni a rokonok gyerekeit, és Kanadában is sikerült ehhez hasonló jellemző viselkedést megfigyelni; az Egyesült Államokban, a Nagy-Britanniában és a Japánban készült kutatások során viszont már nem találtak ilyen összefüggést. A thaiföldi nők esetében pedig éppen az ellenkezőjére jutottak kutatók: a leszbikus nők inkább kevésbé foglalkoznak a rokonok gyerekeivel.

A női oldalon az utódlás rátermettségét könnyebb mérni, mint a férfiakén, de az eredményekbe erősen beleszólnak az olyan tényezők is, mint a fogamzásgátló módszerek. Így az erre vonatkozó modern kori kutatások mindig egy kicsit torzítanak. A rokoni előnyökre vonatkozó vizsgálatok nem tudták egyértelműen megerősíteni, hogy a homoszexuális emberek rokonainál nagyobb lenne az utódok rátermettsége: bár egy észak-olaszországi kutatás megállapította, hogy a homoszexuális férfiak anyjának és az anyák női testvéreinek nagyobb a szaporodási sikerük, mint a heteroszexuális férfiakénak, ezt későbbi vizsgálatok nem tudták megerősíteni. Genomszintű vizsgálatok pedig kimutatták, hogy a férfi homoszexuális gének és a női rokonok fertilitása között nincs kapcsolat.

„Körülbelül tíz éve nagyon népszerű volt az a gondolat, hogy a különböző nemekben máshogy hatnak ugyanazok a gének – mondta Scheuring István. – A DNS írja le, hogy mi van belénk kódolva. De hogy ebből mi íródik át, azt egy metil-citozin nevű molekula mondja meg. Amikor elindul egy-egy DNS-darab átírása, akkor a génekre épülő metilmintázat határozza meg, hogy melyik génbe vagy melyik szövetbe mi fog átíródni. Ezért van az, hogy mindegyik génben ugyanaz a DNS van, de nem mindegyik szövetünk néz ki ugyanúgy.”

Ezek a metilgyökök letörlődnek az ivarsejtekben, de egy ideje kimutatták, hogy nem százszázalékosan. A kutatók elkezdték azt vizsgálni, hogy az egyik oldalon előnyös metil-citozin-mintázatok a másikon hátrányosak lehetnek, és ennek ellenére mégis átadódnak. Egy kutatásnak sikerült nagyon kis mintán kimutatnia, hogy valóban vannak ilyen tipikus metilációs mintázatok, amik kapcsolatba hozhatók a férfiak szexuális érdeklődésével, egy viszonylag friss kutatás pedig azt mutatta ki, hogy a hipotalamuszban más a metilációs mintázat a heteroszexuálisok, mint a homoszexuálisok esetében.

Egy másik vizsgálat azt nézte meg, hogyan alakul a szexuális partnerek száma azoknál a heteroszexuális férfiaknál és nőknél, akik saját bevallásuk szerint a Kinsley-skála 0. fokán állnak ugyan, de hordoznak azokból a génváltozatokból néhányat, ami összeköthető a homoszexualitással. A már említett brit adatbázis vizsgálata során kiderült, hogy annak a csoportnak szignifikánsan több partnere volt, ami heteroszexuálisként azonosította ugyan magát, de hordozta a homoszexualitáshoz vezető allélokat. Amíg nem voltak fogamzásgátlók, Scheuring István szerint egyértelműen igaz volt az, hogy az ilyen férfiaknak több utóduk volt – a nőknél is megfigyelhető egy gyengébb hatás, de a mérséklődés itt azzal is magyarázható, hogy ők hordják ki ezeket a gyerekeket, ezért jobban átgondolják az utódlást. Ez azt mutatja, hogy ha heteroszexuális valaki, akkor ugyanazok az allélok előnyösek neki, amik hátrányosak a nem tisztán heteroszexuálisoknak – a két hatás populációs szinten kiegyenlíti egymást, egyensúlyt tart.

Egy másik kutatás már ugyanebből az adatbázisból leválasztotta a homoszexuálisokat a biszexuálisoktól, és kiderült, hogy azok az allélok, amik a biszexualitásért és a homoszexualitásért felelősek, egyáltalán nem ugyanazok, valószínűleg ezért mértek korábbi kutatások gyenge összefüggéseket. „Sőt azt is ki tudták mutatni, hogy nemcsak arról van szó, hogy több szexuális partnerük van a heteroszexuális, de biszexuális allélokkal rendelkező férfiaknak, hanem több gyerekük is van, még a fogamzásgátlókat figyelembe véve is. A heteroszexuális nőknél pedig nagyobb az esély, hogy gyermektelenek lesznek, de akinek van gyereke, annak meg több van belőle, mint az átlag” – mondta a kutató.

Ugyanezen az adatbázison azt is bebizonyították, hogy a biszexualitás irányába valószínűsítő allélok több mint 60 százalékban megegyeznek a kockázatvállalás alléljaival. A férfiaknál egyértelműen kimutatható, hogy a kockázatvállalás alléljai több női partnert hoznak heteroszexuális viselkedés mellett, de ezzel együtt nő a biszexualitásuk esélye is – ha ez az allél heteroszexualitás mellett jelentkezik, akkor több gyereke lesz a férfinak, ha megjelenik a biszexualitás, akkor kevesebb. Ezt úgy hívják, hogy negatív gyakoriságfüggő szelekció, vagyis nagy vonalakban kiegyenlítődik az utódarány, és fennmarad az egyensúly.

Az anyai immunválasz is fontos tényező a homoszexualitás kialakulásában. „Régóta észrevették, hogy egy férfinak minél több bátyja van, annál nagyobb az esélye, hogy homoszexuális lesz. Régóta gyanús volt az is, hogy az anyai immunválasz lehet ennek a hátterében. Egy embriót kihordani ugyanis óriási immuntrükk” – mondta Scheuring István. Fiúgyerek esetében külön nehézség, hogy nemcsak egy embrió az idegen test az anya szervezetében, hanem az embriónak van egy olyan kromoszómája is, amivel az anya teste még életében nem találkozott.

„Egy idő után rájöttek, hogy az Y-kromoszómán van egy olyan fehérjét kódoló gén, ami az agy fejlődésében az embrionális állapotban kulcsszerepet játszik” – mondta a kutató. Ez a gén a neuroligin 4 Y, az erre adott anyai immunválasz pedig olyan erős lehet, hogy elfojtja a működését. Kutatások bebizonyították, hogy a fiúgyerek beindít az anyában egy olyan immunválaszt, ami nem jelenik meg annál, akinek nincs fiúgyereke.

„Akinek van homoszexuális fiúgyereke, ott szignifikánsan magasabb az immunválasz, ahol meg vannak fiútestvérek, ott még magasabb. Máshogy fejlődik az agya ennek a gyereknek, ha ilyen nagy az immunválasz”

– mondta Scheuring István.

Nem csoda, hogy a heteroszexuális férfiak a leginkább homofóbok

Scheuring István arra is kitért, hogy vajon a homofóbia öröklődő-e. Egy ausztrál ikertanulmány kimutatta, hogy a férfiak és a heteroszexuálisok jellemzően inkább homofóbok, mint a nők és a homoszexuálisok, a fiataloknál és az időseknél viszont nem talált szignifikáns különbséget. Az is kiderült, hogy a genetikai háttér a homofóbiánál 36 százalék, vagyis ekkora százalékban öröklődik. Ennél a homoszexualitás genetikai meghatározottsága is alacsonyabb. A közös környezet az ikreknél 18 százalékot nyomott a latban, az egyedi környezet pedig 46 százalékot.

„Nagyon erős a genetikai háttér, és nagyon elképzelhető evolúcióbiológiai magyarázat az, hogy kivel rokonszenveznek az emberek. A fóbia az, ha valakitől elhatárolódunk, és azokkal rokonszenvezünk, akikkel egy csoportba tartozunk. Csoportos élőlények vagyunk, és most a modern életünk elég furcsa, de körülbelül kétszázezer évig ezt csináltuk: kis csoportokban éltünk, és elhatárolódtunk a másik csoportoktól, így volt magasabb a túlélési esélyünk” – mondta a kutató.

Ez a csoporthoz tartozás annyira erős, hogy kutatások kimutatták: már a 14 hónapos csecsemők is a hozzájuk hasonlókhoz vonzódnak inkább, az óvodásokról nem is beszélve. Ha ovisokat kék és piros csapatra osztanak, jobb véleménnyel lesznek a saját csapatukba tartozókról, mint a tőlük különbözőkről. Sőt ha egy kék csoportba tartozó kisgyereknek egy saját és egy másik csoportba tartozó ismeretlen gyerekről mutatnak képet, az azonos pólót viselőt rokonszenvesebbnek fogja gondolni.

Ugyanez a helyzet azzal, hogy a férfiak jellemzően inkább homofóbok, mint a nők: evolúciós, szelekciós maradék ez, hiszen az őseinknél a csoportok között mindig a nők vándoroltak, a férfiaknál az összetartozás volt a túlélés kulcsa.

„Nagyon sokféle és sokrétű viselkedésről beszélünk, ha azt mondjuk, hogy nem tisztán heteroszexuális viselkedés. Nagyon sok jó és elfogadható, egymást nem kizáró magyarázat van – mondta Scheuring István. – Az sem meglepő, hogy sok gén apró hatása működik ilyenkor, hiszen az intelligencia is ilyen, és körülbelül annyira öröklődik, mint a szexuális irányultság. A legtöbb esetben sikerül valamilyen szelekciós előnyt kimutatni.”