Budán még dörögtek a fegyverek, amikor 1945. februárban megjelent a második világháború három szövetséges nagyhatalma (Amerikai Egyesült Államok, Szovjetunió, Nagy-Britannia) által tartott jaltai konferencia dokumentuma, a Nyilatkozat a felszabadított Európáról. Ennek egyik pontja leszögezte: a három kormány támogatja Németország volt csatlósállamait abban, „hogy a lakosság összes demokratikus elemeit széleskörűen képviselő ideiglenes kormányhatalmat létesítsenek, amely köteles minél előbb szabad választások útján a nép akaratának megfelelő kormányt alakítani”. A programpont első fele Magyarországon addigra már megvalósult, hiszen 1944. decembertől Debrecenben Ideiglenes Nemzeti Kormány működött. A szabad választások ekkor persze még nem lehettek napirenden, hiszen az ország nyugati része hadszíntér volt.
A háború befejeződése után sem lehetett elsőrendű kérdés a voksolás megtartása, hiszen az elemi létfeltételek megteremtése sokkal égetőbb feladat volt. A mai Magyarország területén több mint fél éven keresztül folyt a harc, amelynek során több százezernyi ember mellett becslések szerint a nemzeti vagyon 40 százaléka elpusztult. Az újjáépítést a szó szoros értelmében a romokból kellett megkezdeni. Volt azonban más oka is annak, hogy a választások kérdése egyelőre nem került a politika napirendjére.
A fegyverszünet végrehajtásának ellenőrzésére a többi legyőzött országhoz hasonlóan hazánkba is Szövetséges Ellenőrző Bizottságot delegáltak a háborúban győztes hatalmak. Ennek összetétele a háború folyásából adódóan úgy alakult, hogy a szovjetek kerültek benne domináns pozícióba. Több magyar politikus – köztük Dálnoki Miklós Béla kormányfő ‒ abban reménykedett, hogy a későbbiekben ez a dominancia némileg mérséklődni fog, békésebb viszonyok között a nyugati szövetségesek jelenléte megerősödhet hazánkban, ettől pedig demokratikusabb légkört reméltek a választásokhoz. [Nem meglepő módon hasonló megfontolásból a Magyar Kommunista Párt (MKP) már 1945. májusban sürgetni kezdte a voksolás napirendre tűzését, hiszen neki éppen a minél erősebb szovjet „hátszél” állt érdekében.]
1945 nyarán viszont elég gyorsan a magyar belpolitika központi témájává vált az általános választások kérdése. Emögött külső és belső okok egyaránt álltak. Külső okként elsősorban arra kell utalni, hogy a nagyhatalmak 1945. július–augusztusi potsdami konferenciájának határozataiból nyilvánvalóvá vált a magyar politikának is, hogy a voksolás megtartása alapvetően befolyásolná a békeszerződés megkötését, amitől az ország szuverenitásának helyreállítását várták. A belső okok egyike a koalíciót alkotó pártok (Független Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt, Magyar Kommunista Párt, Nemzeti Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt) között elmérgesedő viszony volt, ami szinte lehetetlenné tette a közös kormányzást. 1945 nyarán a kormányválságot csak az oldotta fel időlegesen, hogy a kommunisták nyomásának engedve több miniszter távozott a kabinetből. Az okok között felsorolható még, hogy könnyű volt kiszámítani, milyen hangulatromláshoz vezetne a még mindig romokban heverő országban egy kemény tél, aminek körülményei között hatványozottan nehéz lett volna sikeres választást tartani.
Minden politikai erőnek nyilvánvaló volt, hogy a voksolás megtartásához mindenekelőtt választójogi törvényre van szükség, az 1938-ból megmaradt szabályozást nem tartották demokratikusnak. Július–augusztus folyamán hosszadalmas pártközi egyeztetés tárgya lett a törvénytervezet, amely végül szeptember 12-én került az Ideiglenes Nemzetgyűlés plénuma elé. Ott elvi kérdésekben már nem alakult ki vita, néhány részlet módosult csupán. Az elfogadott 1945. évi VIII. törvénycikk arányos választási rendszert hozott létre, az országot 16 választókerületre bontva, amelyek mindegyikében „lajstromot” (területi listát) állíthattak az induló pártok, emellett korlátozott számú mandátum országos listáról is megszerezhető volt.
A legkényesebb kérdés természetesen a választás általánosságával kapcsolatban vethető fel. A törvény deklarálta, hogy mindenkinek választójoga van, aki a huszadik életévét betöltötte – aztán hosszan sorolta, ki mindenki van ebből kizárva. E lista tartalmazott olyan kategóriákat, amelyek általában szerepelni szoktak (elmebetegek, jogerősen elítéltek), de voltak az akkori helyzet diktálta, rendezett körülmények között nehezen fenntartható korlátozások is. Ilyennek tekinthető, hogy elegendő volt, ha valakit népbíróság elé állítottak vagy internáltak – őket jogerős ítélet híján is kizárta a törvény, ahogy azokat is, akiket a korábban elfogadott földreformrendelet kritériumai alapján háborús vagy népellenes bűnösnek lehetett tekinteni. Hasonlóan a körülményeknek volt betudható, hogy a fasisztának vagy jobboldalinak minősített szervezetekben viselt különféle funkciók is kizáró oknak számítottak – ezzel kapcsolatban figyelemre méltó volt, hogy a Nyilaskeresztes Pártnak csupán tisztségviselőit zárták ki, az egyes tagokat, a „kisnyilasokat” nem, amiből alapvetően a kommunista párt szándékozott tőkét kovácsolni.
A leginkább diszkriminatív rendszabályt a törvény 5. §-ának 10. pontja tartalmazta, amely a német kisebbséggel foglalkozott. E pont kizárta a választójogból mindazokat, akik német nemzetiségűnek vallották magukat – ezt pedig a statisztikai hivatalban őrzött 1941-es népszámlálási kérdőívekből rekonstruálták, ami egyértelműen visszaélés személyes adattal. A talált megoldást nem menti, de bizonyosan magyarázza, hogy a szövetséges hatalmak hivatalos dokumentumai – így a már említett potsdami nyilatkozat is – a közép-európai német kisebbségek kollektív bűnösségéből indultak ki, ezért kitelepítésüket szorgalmazták; e norma tehát diszkriminatív volta ellenére „belefért” a korszak mércéje szerinti demokratikus választójogi szabályozásba.
A jogi keretek megteremtése után megkezdődhetett az induló pártok lajstromozása, amire a törvény az Országos Nemzeti Bizottságot (ONB) – egy alapvetően a koalíció képviselőiből létrehozott testületet – hatalmazta fel. 1945. szeptemberben megkapta az indulási jogot az összes koalíciós párt, illetve az időközben jelentkezett, a polgári radikalizmus örökségét zászlajára tűző Magyar Radikális Párt. Komoly vita alakult viszont ki a kereszténydemokrata identitású Demokrata Néppárt (DNP) indulását illetően. A megelőző hónapokban is látszott, hogy a koalíciós pártok nem érdekeltek újabb versenytársak arénába engedésében, ezért mindent elkövettek az efféle kezdeményezések visszafogására. Az ONB 1945. szeptemberben azt használta ki, hogy Demokrata Néppárt néven két kérelem is beérkezett hozzá, ezért mindkettőt visszautasította. Fellebbezés után Barankovics István pártjának megadta ugyan az engedélyt, ám akkor már késő volt ahhoz, hogy a DNP érdemi kampánytevékenységbe kezdjen. Legkésőbb ez a tény egyértelművé tette a keresztény-konzervatív eszmeiséget támogató választópolgároknak, hogy érdemesebb a Kisgazdapártnál képviseletet keresniük.
A legkonkrétabb választási programot az MKP hozta nyilvánosságra, Magyarország újjáépítésének hároméves terve címmel. A címadásból látható, hogy a program a legfőbb feladatnak az újjáépítést tartotta, míg a legnagyobb veszélynek a vágtató inflációt. Ígéretei között a városi kisember számára vonzónak tűnők ‒ hatósági árak megállapítása, spekulációs nyereségek elkobzása, progresszív adórendszer bevezetése és a jómódúakra egyszeri kényszerkölcsön kivetése, távlatosan pedig részben állami, részben magántulajdonra épülő vegyes gazdaság ‒ éppúgy szerepeltek, mint a kiosztott földek mielőbbi telekkönyvezése és a németek kitelepítése, ami inkább a vidékre igyekezett hatni.
Utóbbi programpontok ugyancsak jelen voltak a Nemzeti Parasztpárt kampányában, amely alakulat egyértelműen az újbirtokosok igényeihez igazította követeléseit. Szintén kiállt a földreform mellett a Szociáldemokrata Párt (SZDP) – még ha a telekkönyvezéshez ragaszkodás nála nem szerepelt is ‒, emellett részletes programot adott hagyományos szavazóinak: a társadalombiztosítás kiterjesztésére, a lakásínség enyhítésére, illetve az anya- és gyermekvédelemre – tehát alapvetően a városi munkásságnak fontos kérdésekre – összpontosított.
A Független Kisgazdapárt (FKGP) kampánya sokkal kevésbé volt konkrét: középpontba az „életforma” kérdését, a magyarság jövőjére vonatkozó gondolkodást emelte. Nagy Ferenc pártelnök mindazonáltal leszögezte: az FKGP „magántulajdonon alapuló, nemzeti és vallási hagyományokat tiszteletben tartó, igazi demokráciát akar”. A párt kampánya egyébként vidéken a parasztdemokráciát, nagyobb városokban a polgári demokráciát, illetve gyakran mindkét esetben a kereszténydemokráciát állította középpontba, ami az inkoherencia veszélyei ellenére igen sikeresnek bizonyult. A Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt hangja a kampány során mindvégig halk maradt, nem tudott széles körben hatni.
Nem meglepő, hogy az MKP állt elő a legkonkrétabb, leghatározottabb programmal, ugyanis a hétköznapokban is a kommunisták mutatkoztak a leginkább monolit, egységes tömbnek. Az összes többi párton belül jellemző volt az irányvonalat illető határozatlanság. Egyrészt idegen volt nekik a koalíciós kormányzás, nehezen találták meg a kampány és az együttműködés követelményei közötti harmóniát. Másrészt vitákat gerjesztett soraikban a kommunisták bárdolatlan, a nyers erőre építő politizálása, ami ellen nyíltan nem foglalhattak állást a koalíció fenntartása miatt, helyeselni viszont nem tudták. A viszonyulás a kommunistákhoz legkésőbb ekkortól állandó vitatéma volt a koalíció fennállása alatt a többi pártban.
Ez hatványozottan igaz volt a Szociáldemokrata Pártra, amely még az illegalitásban, 1944. szeptemberben megállapodást kötött a kommunistákkal a jövőbeli közös irányelvekről. Az önállóság és az együttműködés határai nem alakultak ki egyértelműen, hamar kiderült viszont, hogy a kommunisták a szakszervezeti mozgalom vezetésében megállapított kétpárti paritást is saját térfoglalásra használják fel. Ettől függetlenül az SZDP úgy döntött, hogy a parlamenti voksolás főpróbájának szánt, 1945. október 7-re kitűzött fővárosi törvényhatósági (mai szóval „önkormányzati”) választáson közös listát állít az MKP-vel „Dolgozók Egységfrontja” néven. E megoldás azonban sok régi szocdem szavazót is a Kisgazdapárt irányába terelt, amely általános meglepetésre 90 százalékos részvétel mellett megszerezte a budapesti voksok abszolút többségét (50,54 százalékot), a munkáspártok listáját második helyre szorítva (42,76 százalék). A vereség miatti frusztráció nemcsak az MKP-t, hanem nagyrészt az SZDP-t is az FKGP ellen hangolta, a kommunistákkal alapvetően szemben álló szocdem iparügyi miniszter, Bán Antal így fakadt ki: „A reakció első ájulásából magához térve politikai elhelyezkedést keresett, és ezt a Kisgazdapárt jobboldalán találta meg.”
A fővárosival párhuzamosan az országos választási kampány is folyt tovább, egyre durvább hangnemben. 1945. szeptember 16-án kommunisták a budapesti Városi Színházban megzavarták a Kisgazdapárt gyűlését, amely így verekedésbe torkollt – az akciótól az MKP vezetésének nyilvánosan el kellett határolódnia. Az október 7-i győzelem után az FKGP joggal érezte úgy, hogy erőt demonstrálhat Budapesten is, így már másnap tömeggyűlést szervezett „Nem lesz vörös Budapest!” és hasonló jelszavakkal, ami a munkáspártok részéről váltott ki ellenállást, amelyek 9-én vitték utcára támogatóikat baljós figyelmeztetéssel („Munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll!”).
A kiélezett kampányra hivatkozva – valójában a kommunisták látványos háttérbe szorulása miatt – Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke felvetette a Kisgazdapártnak, hogy egyezzenek bele közös lista állításába a parlamenti választásokon, a koalíciós pártok számára előre meghatározott arányokkal. Tildy Zoltán FKGP-pártvezér hajlott is a kezdeményezés elfogadására, a párton belül azonban óriási tiltakozáshullámot váltott ki az ötlet, ezért azt vissza kellett vonni. Vorosilovnak annyit sikerült elérnie, hogy október 25-én a koalíció pártjai kijelentették: mindenképpen folytatják az együttműködést a választások után, mert olyan nagy feladatok várnak az új kormányra, hogy egyetlen párt nem képes őket megoldani.
A kampány közben egyre agresszívabb lett. Az MKP magától értetődően kihasználta, hogy szükség esetén bármikor igénybe veheti a szovjet hadsereg infrastruktúráját. Másfelől többször magára haragította koalíciós partnereit az FKGP is, amely kiadott olyan kampányjelszavakat, amelyekben a hazafias és a vallásos érzés kisajátításának látszatát keltette („Ha Istenben, fajtádban és hazádban hiszel, a Kisgazdapártra szavazol!”).
Október 18-án Mindszenty József esztergomi érsek pásztorlevelet adott ki, amelyet minden katolikus templomban felolvastak, és amely elég határozott állásfoglalást tartalmazott: „Titeket pedig, Kedves Híveink, felszólítunk, hogy fontoljátok meg szavainkat s a választás alkalmával adjátok szavazataitok arra a jelöltre, aki az erkölcsi tisztaság, a jog, az igazság és a rend érdekében fog síkraszállni, s képes lesz küzdeni e jelenlegi szomorú állapotok visszaélései ellen. Ne rettenjetek meg a gonoszság fiainak fenyegetéseitől!” A protestáns egyházak helytelenítették ezt az egyoldalúnak ítélt beavatkozást a választási harcba, a kommunisták azonban látványosan nem vették magukra a „gonoszság fiai” célzást. Kőváry Ernő, a katonai titkosszolgálat (Katpol) akkori tisztje így idézett fel később egy pártközponti eligazítást: „Sztálin legjobb tanítványa, Rákosi elvtárs elmagyarázta magatartásunkat: […] lehetőleg délelőtt vegyünk részt a nagymisén. Ott üljünk a legelső padban, hajtsuk le a fejünket, imádkozzunk mélyen lehajtott fejjel, hogy hadd lássa a templomi nép, hogy mi, kommunisták milyen vallásosak vagyunk. Utána, ha népgyűlést tartunk, lehetőleg a déli órákra tegyük, hogy amikor a községben megszólal a déli harangszó, szakítsuk meg a beszédet, tegyük össze a kezünket, és mélyen lehajtott fejjel imádkozzunk.”
A nyilvánvaló porhintés nem érte el célját: 1945. november 4-én országosan 92,4 százalékos részvétel mellett az érvényes szavazatok 57,03 százalékát a Kisgazdapártra adták le, a szociáldemokraták 17,41 százalékkal lettek másodikok, az MKP 16,85 százalékot, a Nemzeti Parasztpárt pedig 6,87 százalékot kapott. Az FKGP minden választókerületben megszerezte a legtöbb szavazatot, ám a legjobb eredményeket a Dunántúlon tudta elérni. Némileg meglepő volt, hogy a városokban is a Kisgazdapárt győzelmével zárult a voksolás. Az 1945-ös körülményeket figyelembe véve (nagyon sok férfi hadifogságban vagy kényszermunkán van éppen) különösen érdekes a nők szavazati aránya, ők az országos átlagnál nagyobb arányban voksoltak az FKGP-re (59,8 százalék) és kisebb arányban az MKP-re (15,4 százalék).
„A fontos az volt, hogy bejöttek a kisgazdák, a kommunisták meg megbuktak. Mindenki lélegzett egy nagyot, a földosztás megtörtént, ez nagyon rendben van, kolhoz nem lesz, és ez is nagyon rendben van” – idézte a korabeli hangulatot Domahidy András az 1969-ben, Rómában megjelent Vénasszonyok nyara című regényében. Hasonló húrokat pengetett a budapesti brit követ is november 10-i jelentésében: „A demokratikus feltételeknek minden szempontból megfelelő választásokon a »mérsékeltek« által aratott győzelem […] a legszembetűnőbb mértékben tanúsítja, hogy a magyar lakosság túlnyomó többsége teljes mértékben ellenzi a kommunizmust.”
Azóta tudjuk, hogy mindez vajmi keveset jelentett: a magyar választópolgár egyértelmű ítéletet mondott arról, kit szeretne a hatalomban látni, a kormány összetételéről azonban nem ő döntött. A kisgazda vezetés előtt Vorosilov hamar nyilvánvalóvá tette, hogy ‒ ragaszkodva a választások előtti megállapodáshoz ‒ a Szövetséges Ellenőrző Bizottság csak egy koalíciós kormányt ismer el legitimnek, a kommunisták pedig kizsarolták, hogy a kormánynak csupán felét adja az FKGP, a kulcsfontosságú belügyi tárca pedig az MKP-nek jusson. Ez is oka annak, hogy makacsul tartja magát napjaink közbeszédében az a történelemértelmezés, amely 1944. decemberre teszi a kommunista diktatúra kezdetét Magyarországon. Az 1945-ös választások története mindazonáltal azt mutatja, hogy a magyar demokrácia ekkor (még) működőképesnek bizonyult – szétveréséhez hosszadalmas és bonyolult, a világpolitikai helyzet alakulása által elősegített machinációk kellettek.
