Megnéztük, hogy néz ki 900 millió kilowattóra egy horrorfilmdíszletbe rejtve

Az valószínűleg senkinek nem jelent újdonságot vagy meglepetést, hogy az osztrák hegyi utak meseszépek. Az ember szerpentineken kanyarog sűrű fenyőerdőben, vízesések és valószínűtlenül zöld legelők között, amelyeken tehenek és bárányok legelnek. Település elvétve akad, inkább csak néhány tipikus osztrák farézsútos ház fekszik elszórva a legelők között. Mint egy osztrák országmarketinges képeslap. Na, pont egy ilyen út vezet fel Ausztria legmagasabb duzzasztógátjához és Európa egyik legmagasabb boltíves gátjához, a Kölnbreinhez is.

Kölnbrein a Magas-Tauern hegységben található, ott, ahol az ország legmagasabb csúcsa, a Großglockner is. Mi nem mentünk odáig, csak a Kölnbrein 1890 méteréig, de már itt is szó szerint a felhőkben jártunk.

Szóval az időjárás nem volt tökéletes, úgy értem, tényleg nem: mindent sűrű köd borított, ami egészen addig gyönyörű volt, amíg el nem értük a felhőhatárt. Fenyvesek között kígyózó ködnyalábokat, felhőbe vesző vízeséseket fotóztunk, de ahogy egyre feljebb értünk a szerpentineken, úgy lett egyre kisebb a látótávolság, míg a végén inkább már csak sejtettük, hogy kanyar jön, látni nem láttunk semmit. A hegyi utakat télen a hétvégéken lezárják (rossz időben járhatatlanná válnak, és csak a gát karbantartó személyzete és a hozzá tartozó hotel dolgozói használják), ez volt tehát az utolsó esélyünk, hogy megnézzük a gátat, így araszolva ugyan, de felmentünk az út tetejéig.

Itt viszont az a kellemetlen valóság fogadott minket, hogy – a kanyarokhoz hasonlóan – inkább csak sejtjük, hol a gát, mint látjuk. A hotelhez tartozó kilátóteraszról csak a sűrű fehér ködöt látni, az alattunk elterülő parkoló körvonalai még kivehetőek, a gát kontúrjai már egyáltalán nem.

Csalódás volt az időjárás, hiszen tudtuk, hogy a környék egyébként gyönyörű, és ekkora gátat ritkán lát az ember: a maga 200 méteres magasságával Ausztria legnagyobbja, és 200 millió köbméter vizet is képes tárolni. Valahol viszont nagyon hangulatos volt ekkora ködben ilyen helyen járni – több kollégának a Ragyogás című horrorfilm jutott eszébe, főleg akkor, amikor megtudtuk, hogy a helyi hotelszemélyzet ilyenkor akár heteken keresztül is együtt, összezárva tölti az offszezont. A szálloda egyébként eleinte a gátat építők szálláshelyeként és irodáiként funkcionált. Az idegenvezetőnk azt mondta, a leghosszabb időszak, amit egyhuzamban itt töltött, 18 nap volt, de még ennyi idő alatt is nagyon kell figyelni, hogy az ember csak olyanokkal legyen összezárva, akikkel jóban is van, különben nagyon nehezen lehet kibírni. Pláne azért, mert viharos időben néha akkora a szél, hogy a hotel épületéből sem tanácsos kilépni.

A gáthoz vezető utat az 1970-es években fektették le, hogy az építőanyagokat fel tudják hozni a hegyre. A gát ötlete már az 1930-as években megszületett az illetékesek fejében, végül 1957-ben végeztek kísérleti fúrásokat, és 1971-ben neki is láttak a munkának.

A felvezető út nagyobb falatnak bizonyult, mint amire számítottak, mivel a Malta-völgy egy 14 kilométeres szakaszon 300 métert emelkedik, és ez néhol 13 százalékos emelkedővel jár. Végül hat alagutat kellett vájni ahhoz, hogy a gát építőanyagait, vagyis leginkább a cementet fel tudják hozni a hegyre. Az építéshez ugyanis nem használtak vasat – ez jócskán megkönnyítette a szállítást és csökkentette a költségeket is. Ehelyett a cementet helyben található anyagokkal, leginkább a hegyekből vett gránittal keverték be, és a szintén helyben található jéggel és hamuval hűtötték. Végül az építést 1979-ben fejezték be.

Amikor a gát tározóját először feltöltötték, több repedés jelent meg a komplexumon, és több mint egy évtizedig tartott a felújítás, hogy a tározó végre maximális kapacitással működhessen. 1989 és 1992 között kapott egy új, támogató boltívet, a régi és az új közé pedig kaucsukból készült paneleket helyeztek, összesen 630 blokkot, ez gondoskodik a megfelelő nyomáselosztásról.

A gát még mindig mozog, de ez már tervezett és monitorozott mozgás. Amikor a vízszint vagy a hőmérséklet változik, a monstrum megmozdul. Lélegzik, mondják a tervezők. Az elképesztő erők, amik az építményre hatnak, több irányból is tolják és nyomják a komplexumot, az új boltíves erősítés viszont a víznyomást nem a völgy felé, hanem oldalra, a hegyek irányába vezeti el. Mivel a fal két irányban is ívelt, a nyomás nemcsak a hegyekbe, de a talaj felé is elvezetődik. A boltíves megoldásnak köszönhetően egyébként a gát falát vékonyabbra építhették, és jóval kevesebb építőanyagot kellett hozzá felhasználni – ezért is ennyire vékony a víztömeghez képest, amit visszatart.

Bár az eredeti gáttestben nincs vas, a megerősítést már ennek segítségével készítették, a toldást pedig kövekkel és földdel fedték le, és növényeket ültettek rá, hogy jobban beleolvadjon a tájba. Ezt is láthattuk volna, ha megfelelő az időjárás, és sikerül lelátni az építmény aljáig.

A Kölnbrein-gát tározója egyébként elsődleges tárolóként szolgál egy háromlépcsős szivattyús tározós energiarendszerben, ami kilenc gátból, négy vízerőműből, valamint egy sor csővezetékből és tömlőből áll. A fő tároló a Kölnbreintől 20 kilométerre, alacsonyabb tengerszint feletti magasságon fekszik. Az idegenvezetőnk szerint a rendszer képes Ausztria áramellátásának 20 százalékát fedezni két hónapon keresztül. Jelenleg szakaszosan használják, vagyis tavasztól őszig alacsony energiaigényű időszakokban vagy a megtermelt többletenergiával felpumpálják a tározóba a vizet, majd télen, amikor a megújulók kevésbé hatékonyan működnek, a tározót leeresztik. Kialakításának következtében a gát 50 százalékban feltölthető természetes víztömegekkel, vagyis csapadékkal és olvadékvízzel is a nyári hónapokban. Ottjártunkkor teljesen fel volt töltve, az idegenvezető szerint 900 millió kilowattórát tároltak éppen benne.

Szürreális élmény volt rálépni a gátra, hiszen tudtuk ugyan, hol járunk, de nem láttuk: a gát tetején húzódó, korlátokkal ellátott út jobb és bal oldala is teljesen ködbe veszett. Jobboldalt, ha az ember nagyon koncentrált, látni lehetett a vizet úgy egy méterig, de semmi nem utalt arra, hogy ez tulajdonképpen 200 millió köbméternyi víztömeget jelez. Mivel a gát nem a szokásos V alakú, hanem U alakú völgyben épült, a hidrosztatikai nyomás rendkívül magas a belső, vagyis a víz felőli oldal középső tövében. Félelmetes volt belegondolni, hogy ilyen víznyomás feszül neki a gigantikus építménynek, amin éppen állunk.

A 626 méteres gát nagyjából felénél egy skywalk is található, ami gyakorlatilag egy kinyúló útszakaszt jelöl, az építmény „üres” oldalánál. A csoportnyomásnak engedve kisétáltam én is, de nehéz eldönteni, hogy ez ködben félelmetesebb, vagy anélkül: így oldalra és lefelé nézve is csak tejfehér ürességet láttunk, meg a gát tetejét, ami szintén eltűnt a vízpárában. Lehetett volna az építmény akár 2000 méteres is a 200 helyett, ugyanez a látvány tárult volna a szemünk elé.

Végül a gát túloldalán, egy sziklába vájt kamrán keresztül lesétáltunk a monstrum belsejébe is. A monstrum szó itt nem költői túlzás: a gát a 200 méteres magasságához 4 millió tonnát nyom, és 30 darab 20 méter vastag oszlopból áll, amit blokkoknak hívnak. Klausztrofóbiásoknak nem ajánlott ez a visszaút, mert egy keskeny alagúton halad végig, és csak néha akasztja meg egy-egy kamra vagy az ingákat rejtő szoba. A gát mozgását ugyanis digitális és mechanikai módszerekkel, például ingákkal is mérik – ez azt ellenőrzi nagyon pontosan, hogy a gát teteje hogyan mozog –, a digitális megoldások pedig valós időben mutatják az építmény állapotát. A műszaki értékeket naponta 2500 mérési ponton ellenőrzik, összesen 300 dolgot mérnek, ezen kívül rendszeresen szemrevételezik őket a gátba vájt ellenőrző alagutakon keresztül. A járatot, amin végigsétáltunk, jobbról és balról is két és fél méter széles beton szegélyezi – itt volt igazán félelmetes belegondolni abba a víznyomásba, ami ezekre az ebből a szempontból kényelmetlenül vékonynak tűnő falakra hat. A kőfalakon néha egy-egy rajz vagy írás is feltűnt, az idegenvezetőnk szerint az építők így is kommunikáltak egymással – ebből a szempontból kifejezetten nyugtalanító például az a rajz, ami egy halálfejet ábrázol az egyik zárt kamra mögött, azzal a felirattal, hogy „jégveszély”.

A víztározó rendszer egyébként nagyon hatékony, állítólag a víz energiájának 92 százalékát képesek hasznosítani vele. Annyira masszív, hogy egy egész Ausztriát érintő áramkimaradás esetén segítségével újraindítható a nemzeti hálózat. Az országban egyébként is jelentős a vízenergia felhasználása: az energiamixben majdnem eléri a 70 százalékot az aránya. A teljes mixből 41 százalékot a folyóvizes erőművek tesznek ki, 21 százalékot pedig az ilyen tározós megoldások. Ezzel az Európai Unióban Ausztriában a legmagasabb a vízenergia felhasználásának aránya. A víztározó-projektekről egyébként itthon az MVM is folytat egyeztetéseket, a hatásvizsgálatok már megkezdődtek: ha a tervek megvalósulnak, a Mátrában és a Bükkben is lehetne víztározónk.

Mire visszaértünk a látogatóközpontba, a köd, ha lehet, még sűrűbbé vált, most már sejteni sem lehetett az óriási gátat, amit magunk mögött hagytunk. Nem igazán tudtuk figyelmen kívül hagyni az érzést, hogy tényleg olyan, mintha egy horrorfilm nyitójelenetében sétálnánk. A szerpentinen lefelé sikerült még elkapnunk a piros lámpát, ami ez esetben 20 perc várakozást jelent, mivel az út jó darabig egyirányú. Kiszálltunk kicsit az autóból, de azért biztos, ami biztos, nem váltunk szét, és nem néztünk utána bizonyos gyanús hangoknak a ködben – így viszonylag hamar sikerült lejutnunk a felhőszint alá, ahol már ismét vízesések és legelésző tehenek megnyugtató látványa fogadott.

A gáthoz újságírónk az MVM szervezésében és költségén látogatott el.