1944 tavasza: „A zsidótlan Magyarország a megvalósulás stádiumában van”

„Egyik legnagyobb sorskérdésünk volt még két hónappal ezelőtt, a nemzeti életünk minden száján keresztül kígyózó zsidókomplexum. Ma? Csupán technikai kérdés már az egész, és amint vitéz Jaross Andor miniszter mondotta, a zsidótlan Magyarország a megvalósulás stádiumában van” – írta elégedetten a Miskolci Magyar Élet című napilap névtelen szerzője 1944. június 8-án. A sebességet illetően igaza is volt, a német megszállás után hatalomra került kollaboráns magyar kormányzat példátlan tempót diktált. 1944. március 19. után pár hét alatt sárga csillaggal megjelölte, a társadalomból teljesen kizárta, vagyonától megfosztotta, és fizikailag is elkülönítette a magyar zsidóságot, legkésőbb április végén pedig döntést hozott tömeges deportálásukról.

Baky László belügyi államtitkár május 16-án büszkén számolt be a sajtónak, hogy a Tiszántúl keleti részén már 320 000 zsidót zártak gyűjtőtáborokba. „Végeredményben az országból minden zsidót ki fogunk telepíteni, nem marad itt közülük hírmondó sem. Állíthatom, hogy a magyar nép élete szempontjából ez olyan jelentős esemény, amilyenre évszázadok óta nem volt példa” – tette hozzá. A nyilatkozata előtti napon, május 15-én pedig el is indultak a deportáló szerelvények Auschwitz–Birkenau felé.

Ilyen és hasonló kormányzati kijelentések miatt írhatta a miskolci lap szerzője, hogy a „zsidókérdés tehát megoldódott, illetve olyan radikálisan oldódik meg most már záros határidőn belül, mint egykor Nagy Lajos idejében, amikor minden zsidót kitelepítettek az országból. Nem ér véget a nyár és mi már zsidótlan Magyarországban élhetünk.”

A zsidók teljes állampolgári jogfosztását és deportálásuk végrehajtását az Endre László–Baky László belügyi államtitkár páros szervezte, hathatós német adminisztratív és logisztikai segítséggel. A végrehajtás dandárját azonban a magyar közigazgatási hatóságok végezték. A Horthy Miklós által döntéshozói pozícióba kinevezett két politikus évek óta tanulmányozta, így kiválóan ismerte a náci Németországban és a környező országokban bevezetett zsidóellenes intézkedéseket és azok végrehajtását. A lapok többségének betiltásával pedig a hozzájuk lojális sajtóorgánumok terjeszthették a minden addiginál uszítóbb cikkeket.

Ezek közé tartozott a Függetlenség című újság, ami a sárga csillag bevezetésekor a kollektív bűnösség elvét fogalmazta meg. Úgy érvelt, hogy a zsidóság a második világháború kitörése napján „önként tűzte ki a sárga foltot”, mert szembehelyezkedett a magyar célokkal, „nyíltan az ellenségnek drukkolt”, és meg akarta szabni, hogy miként „próbáljuk visszahódítani vagy megtartani elveszett területeinket”. A szerkesztőségi vélemény szerint „a zsidó oldalon nem volt senki, nem akadt egyetlen férfi, asszony, gyermek, aki ne tökéletes egységgel gondolkodott volna a zsidó állásfoglalásról, magatartásról, politikai és világnézeti elhelyezkedésről”. A lap arról is tájékoztatta olvasóit, hogy nem szabad sajnálni a megjelölteket, mert legfeljebb annyi történik, hogy „az egyszerű magyar ránéz a sárga jelre és tudja, hogy ki, mit és miért mond. Tudja, hogy ki mit csinál, miről álmodik.”

Ugyanez a lap egy Kassáról szóló helyszíni beszámolójában a dehumanizálás egész eszköztárát felvonultatta: „Mert gondoltad volna például, hogy az az öregember, aki ott kerékpárra ül vagy az a szatyrot cipelő asszony, aki itt átvág az úttesten, zsidó? – kérdezte olvasóitól. – A túlsó oldalon öten jönnek egy csoportban, máskor ezt tudomásul vetted: emberek, sétálnak. Most messziről a tudatodba kiáltja a sok sárga csillag, zsidók vagyunk! Nem békés délelőtti sétálók, hanem zsidók, akikkel elintézetlen ügyeink vannak” – folytatta, majd nap mint nap ehhez hasonló cikkekkel volt tele a több tízezer példányszámban megjelenő lap.

A sepsiszentgyörgyi Székely Népben Baróthy József úgy fogalmazott, hogy a magyar kormány intézkedései nem pusztán az európai gyakorlatot követik, „hanem olyan intézkedés, amely a magyar történelem tényeiben mélyen gyökerezik”. Minderre pedig azért volt szükség, mert a zsidók „jeltelenül és csillagtalanul nem voltak felismerhetők, mert álarcot viseltek, s akcióikat és tranzakcióikat hazafias sallangokkal leplezték”.

Kolozsváry-Borcsa Mihály, a Horthy Miklós által frissen kinevezett sajtó-kormánybiztos, a Függetlenség főszerkesztője, még tovább ment. 1944. április 12-i cikkében álmegdöbbenéssel csodálkozott rá, hogy a főváros utcáin „sárgacsillagosak hemzsegő tömegeivel” találkozott, amiből szerinte csak most lehet igazán látni, hogy mennyire „reménytelen volt számunkra a felülkerekedés ennyi lappangó ellenséggel szemben”. Lealacsonyító és uszító jelzőktől hemzsegő publicisztikája szerint a „zsidókérdés” nem mellékes probléma, s szerinte a beteg magyar szervezetnek legelső feladata a gyógyulás, mert egészen addig „közrehatott bénítóan a zsidó befolyás, a zsidó szempontok, a zsidó érdekek vírusa”.

Az Esti Ujság egyik szerkesztőségi cikke pedig úgy fogalmazott, hogy a megjelent kormányrendeletek lezártak egy korszakot, s megnyitottak egy másikat, „amelyben gyors, határozott és szervesen összefüggő intézkedések nyugvópontra juttatják a nemzet akaratából a zsidóság sok vihart felvert ügyét”. A korábban bevezetett zsidótörvényeket azért tartották elégtelennek, mert az meghagyta a zsidóságnak „a lehetőséget, hogy bosszút álljon”. Ezért majdnem minden jogfosztó intézkedést egyfajta jogos és így morálisan megbocsátható önvédelemnek állítottak be.

„A 200 km sebességű Lacibácsi-féle tempóra is egy kis gáz kell”

Az „önvédelem” gyors, átfogó, az élet minden területére kiterjedő és sokkoló volt. Nemcsak a zsidóság, hanem a többségi társadalom számára is. Talán ezért nyilatkozta Endre László egy 1944. májusi interjúban, hogy „a magyar ember jóhiszemű és könnyen sajnálkozik”. Ugyanakkor hozzátette: „Hálával tartozunk német barátainknak, akik azt tanácsolták, hogy minden intézkedést olyan gyors ütemben hajtsuk végre, ahogy azt a társadalom kívánja. Amikor a sajtó és a közvélemény szükségesnek lát egy intézkedést, csak akkor jön a rendelkezés. E nélkül a legantiszemitább rétegekben is könnyen filoszemitizmus állhat be. Ennek az intézetnek éppen ebben látom a legfontosabb célját.”

De mit is kívánt a magyar társadalom? Vagy pontosabban: milyen hangok értek el az államtitkárhoz? Nem mintha tanácsokra lett volna szüksége, de biztos, hogy megerősítették szándékában a beérkező levelek. A munkamániás, a „zsidókérdés megoldásán” napi 14-16 órát dolgozó Endre László a legtöbb ilyen írást elolvasta, és a hátoldalára biggyesztett jegyzeteivel döntött további sorsukról: megküldte őket a hatáskörrel felruházott helyre, bátorító vagy támogató sorokat diktáltatott a titkárával, vagy egy keresztben áthúzott nullával jelezte, hogy nincs vele további teendő.

Volt mit olvasnia. Tömegével érkeztek a lakosságtól vadabbnál vadabb ötleteket tartalmazó sürgető, sőt számonkérő levelek, mert sokaknak még ez a rendkívül gyors intézkedéstömeg is kevés, vagy túl lassú volt. Ahogy egyik régi barátja, Csernóy Pál fogalmazott: „annyira kevés idő maradt, hogy a 200 km sebességű Lacibácsi-féle tempóra is egy kis gáz kell”. Mindezt abban a levélben írta, amelyikben a zsidóságot fegyelmező és felügyelő „zsidó parancsnokságok” felállítását szorgalmazta.

Vagy ott van az a névtelen levél, amit alig egy héttel a sárga csillag viselésének elrendelése után küldtek a dunakeszi-alagi állami tisztviselők és munkások nevében, akik elégedetlenek voltak, és élesen számonkérték az államtitkáron a rendeletben megadott kedvezményeket. „Mi, akik egy ilyen népes munkásvárosban élünk joggal vethetjük az ön szemére máris, hogy megcsalta álmainkat, magyar szívek szent, hazafi álmát: miért adott engedményt azoknak a zsidó családoknak, melyben egy keresztény tag is él?” – kezdték írásukat. A vádirattal felérő soraikban felrótták, hogy Endre együttérez a zsidósággal: „hát már önnek is fáj ezeknek az árulóknak a sorsa? Jobban mint saját turáni fajának sorsa, szenvedése? Ön saját maga alól kezdi kihúzni a gyékényt. Most szerencsétlen útra tévedt. Hát az az egy szem keresztény családtag meg tudná szelidíteni a zsidónak vérébe irt nemzetköziség, sehova nem tartozáság érzését?” Szerintük mindez Endre bizonytalanságát mutatja, és az, aki belé vetette minden reményét, „keserűen csalódott lesz, elveszti hitét, és elpártol Öntől, mert megalkuvót lát önben”. Még több és még drasztikusabb intézkedéseket sürgettek, levelük végén pedig talán az államtitkár hiúságára apellálva zárták soraikat: „Ha Ön nem tudná mennyi csalódást okozott ez az engedmény! Hát már Endre László is? Az eszmény? Akiben egyedül hinni lehet?”

Konkrét javaslattal állt elő nyílt levelében egy nyugalmazott királyi főügyész-helyettes is, aki azt követelte, hogy a kormány tiltsa meg, hogy zsidó diákok és diáklányok magyaros egyenruhát és „magyar régi motívumok alapulvételével készített sapkát (Bocskay kalpag) viseljenek”. Ám itt nem állt meg, mert szerinte „a magyar ifjúság lelkületének és erkölcsi érzékének megóvása érdekében” meg kellene tiltani, hogy a zsidó és nem zsidó gyerekek együtt járjanak iskolába. Mindezt azzal – az egyik régi antiszemita toposzból vett állítással – indokolta, hogy „egyetlen zsidó diáklány milyen erkölcsi métely gyanánt fertőzte meg pornográf könyvekkel és fényképekkel jó néhány diákleány lelkületét”.

Az újságok mellett a rádió is nagy szerepet játszott a propaganda terjesztésében, és ezt az új hatalom is használta. Máté-Törék Gyula nyugalmazott testőr ezredes nagy örömmel írta Endrének, hogy a német megszállás óta a Magyar Rádió a hírműsorok végén „ébresztő tájékoztatást adott a zsidók térhódításáról a magyarság életében”. Sérelmezte ugyanakkor, hogy április elejére mintha megszűntek volna ezek a blokkok, és „ez az öntudatos magyarokat igen károsan érinti, és különösnek tartják, hogy még a mai kormányzat is elhallgattatja magát valami igen magas helyről érkezett helytelen, zsidóvédő nyomásra. Csak nem folytatjuk a magyarság kárára a megalkuvások korszakát!” Az államtitkár sürgős intézkedését kérte, „hogy ez helyreállíttassék, mert a volt fajáruló kormányzat a magyarságot e téren feneketlen züllés mocsarába taszította”. Endre nem késlekedett, és pár nappal később már a Magyar Távirati Irodánál volt a felelősségre vonó levele, amelyben sérelmezte, hogy „ezek az igen helyén való tájékoztató előadások egy idő óta elmaradtak”. Hozzátette, hogy „nem szükséges külön is hangsúlyoznom, hogy mennyire összhangban álltak ezek az előadások a kormány intenciójával és politikájával”. A kérés értő fülekre talált, pár nappal később már műsoron volt Bosnyák Zoltánnak, a Zsidókérdéskutató Magyar Intézet igazgatójának szemináriumszerű előadás-sorozata.

Máté-Törék nemcsak Endrét, hanem másokat is bombázott az ötleteivel. Egy március végén íródott levelében zsidó csecsemők számára is sárga csillagot követelt, javasolta a zsidók kitiltását a Duna-korzóról, az Operából, a nagyobb szállókból, a budai hegyvidékről és a fürdőkből, vagyonuk 50 százalékát pedig hadi kiadásokra költötte volna el. Gyakran írt a hetente megjelenő Nemzeti Figyelőbe is. A lap április 2-i számában például arról értekezett, hogy az „örök idegen zsidóság volt máig majd minden idegen eszmény szellemi vagy anyagi vezérkara, amely a magyarság remek életfája körül élősdi kígyóként tekeredett”.

Érdekes megemlíteni, hogy a cikkek megírása miatt nem érezte magát bűnösnek a háború utáni népbírósági tárgyalásán. Ahogy mondta, amikor ezeket írta, „az akkori törvényes államrend ez ellen semmi kifogást nem tett”. S ugyan 1946-ban már „nem azonosította magát” korábbi írásaival, megemlítette, hogy a cikkek elkészítésekor jóhiszeműen járt el, mentségéül pedig azt hozta fel, hogy ő csak a trianoni országcsonkítás ellen harcolt.

„Harcos filoszemitává változott egyik napról a másikra”

A sajtóban megjelenő zsidóellenes uszítás ellenére a sárga csillag bevezetése nagyobbrészt együttérzést váltott ki a többségi keresztény társadalomból. Évtizedes barátságokat, családi és katonabajtársi szálakat font még szorosabbra a középkori kirekesztést idéző megbélyegzés.

Egy Endre Lászlónak írt akkori levél érzékletesen mutatja be, hogy sokan milyen megdöbbenéssel szemlélték ezt a szimpátiamegnyilvánulást, amitől egyébként maga Endre is tartott. Szerzője egy jogvégzett, a háborút megjárt és a közgazdasági életben működő diplomás ember volt, aki már „a zsidókérdés legfőbb közjogi korifeusához” címzett levele elején tisztázta, hogy melyik oldalon áll: társasági életének „egyetlen zsidó tagja sincs, aki zsidót mégis ismerek, azt ösztönösen utálom”. Egy asztali beszélgetésen elhangzottakról számolt be, ahol tíz-tizenkét értelmiségi barátja gyűlt össze, „akiknek a jobboldali Magyarország talán meghallgathatja véleményét”. A levelét annak a „sajnálatos ténynek” a megállapításával kezdte, hogy „miért fogadta a magyar társadalom annyira ellenszenvezve a már régen várt és lelkileg már eléggé előkészített megkülönböztető jelet, amit az újabb keletű jogszabályok a zsidókra parancsoltak”. A levélíró szerint még azok is, akik messzemenően helyeselték a zsidók teljes kirekesztését a gazdasági és kulturális életből, kelletlenül vették tudomásul a sárga csillagot. „Egész meghökkentő tapasztalataim vannak e téren” – közölte Endrével, majd az egyik jóbarátjának történetét mesélte el. A férfit úgy írta le, mint aki éveken keresztül még zsidó fűszeresnél sem vásárolt, zsidót közeli ismerősei közé nem fogadott, az egy házban lakó zsidókkal pedig köszönőviszonyban sem volt. De most „tüntetőleg odamegy, kezet fog velük, esténként bemegy hozzájuk, s vigasztalja őket”. Amikor kérdőre vonta a férfit, ezt a választ kapta: „a zsidókat le kell konkurálnunk, a háború után esetleg békésen kényszeríteni kell őket, hogy hagyják el az országot, vagyonukat elvehetjük, de mártírokat nem csinálhatunk belőlük. Hiszen a rabló is, ha kitöltötte büntetését, szégyenjel nélkül járhat embertársai között.”

A másik esetet még megdöbbentőbbnek és érthetetlennek tartotta, s jelezte, hogy szerinte sok hasonló pálfordulás történhetett a magyar társadalomban. Egy mérnök történetét elevenítette fel, aki „évekig habozott az antiszemitizmus és a közömbösség között, végül is házassága hatására komoly antiszemita lett”. A sárga csillag bevezetése után azonban egyszerre „harcos filoszemitává változott egyik napról a másikra, de még feleségét is a zsidópártolás oldalára csábította. Ez a német asszony most tüntetően csillagos ismerősökkel megy végig az utcán.”

A levélíró megemlítette még, hogy a beszélgetésen tucatjával hallott ilyen „furcsa megnyilvánulásokat”. Egy ügyvéd barátja mesélte, hogy a bírók, az állami tisztviselők vagy a közhivatalok altisztjei nyilvánosan, szinte tüntetőleg mutatják ki a zsidók melletti együttérzésüket. „Ma a sárga folt a hivatali előszobákban jó beajánlás” – jegyezte meg – persze nem csekély túlzással – a levél szerzője.

Nyilván az ilyen – és ehhez hasonló – megnyilvánulások miatt nyilatkozta fenyegetően Bosnyák Zoltán június elején, hogy „szembe kell szállnunk az álhumanista jelszavakkal. Nem sajnálhatunk senkit, mert a felszabadulásunkról van szó. Vagy ők, vagy mi. Aki a zsidókat sajnálja, vegye tudomásul, hogy közéjük áll, és élet-halál harcunkban ellenünk fordul.”

„Ami különösen a vidéken folyik, az a legteljesebb barbárság!”

Voltak azonban olyanok, akik az említett „élet-halál harcot” más, az ország háborús helyzetének szemszögből nézték. Egy névtelen levélíró, aki Endre régi barátjának mondta magát, április 29-én figyelmeztette az államtitkárt „a közállapotok szörnyűségeire, s rettenetes eltévelyedésekre, a magyar jellemmel össze nem férő igazságtalanságokra és gaztettekre, amelynek az ország fogja kárát látni”. Mintegy kiutat mutatva azzal mentegette Endrét, hogy ő – felülről – talán nem érzékeli pontosan az eseményeket, ezért nem láthatja tisztán a várható fejleményeket. Feltételezte, hogy Endre csak használni akart az országnak, de „ehelyett a pusztulását fogod megérni, ha ugyan megéred”.

Az államtitkár szemére vetette, hogy német parancsra a társadalom egyik részét szabad prédának dobták oda, de a gazdasági élet szétverésével sok keresztény ember is rosszul járt. „Azt hirdetitek, hogy a bolsevizmus ellen harcoltok, de Ti vagytok a bolsevizmus szálláscsinálói, ha nem is veszitek ezt észre! Harcolni akartok a barbárság ellen, és engeditek az országot a legteljesebb barbárságba süllyedni, mert ami különösen a vidéken folyik, az a legteljesebb barbárság!” – figyelmeztette Endrét. A háborús erőviszonyok, de legfőképp a közeledő szovjet csapatok miatt második Mohácsot vizionált, majd így zárta sorait: „Nem látjátok, vagy nem akarjátok látni a munkátok szörnyű eredményét, pedig tudnotok kellene, hogy a lejtőn lefelé nincsen megállás, és a békefeltételektől a történtek után sok jót nem várhatunk.”

„Vezéri nagyság és fejedelmi fenség”

Az ilyen és hasonló szavak azonban nem hatották meg Endrét vagy Sztójay Dömét, az egyébként nagybeteg miniszterelnököt. Az ő felfogásuk szerint ugyanis végre eljött a pillanat, amikor a német fegyverek árnyékában gyorsan és hatékonyan végrehajthatják az ország „zsidótlanítását”. Ezt a kínálkozó lehetőséget pedig nem akarták elszalasztani. A külvilág előtt pedig mindezt kormányzói jóváhagyással tették, hiszen kinevezésüket tőle nyerték. Horthy azzal, hogy nyilvánosan nem szólalt fel az ország megszállása ellen, sőt kinevezte a kollaboráns kormányt, máskülönben pedig hallgatásba burkolózott, azt a látszatot keltette, hogy egyetért kormánya intézkedéseivel. Ezt a képet erősítette az 1944. április 15-én kiadott hadparancsa is, amely a németek melletti további kiállásra és a bolsevizmus elleni harc folytatására buzdított: „éppen úgy, mint az első világháborúban, most sem állunk egyedül. Ma is ugyanazzal a német hadsereggel harcolunk vállvetve, amely 1914-től 1918-ig becsületes hűséggel állott mellettünk, és amellyel elévülhetetlen, ebben a háborúban is vérrel pecsételt bajtársi szálak fűznek bennünket össze.”

Horthy szava – vagy éppen a „zsidótlanítás” kapcsán tapasztalható szótlansága – rengeteget számított. Az 1919 óta épített kultusza egy mindenek felett álló, bölcs és tévedhetetlen vezért faragott belőle. A hadparancs kiadásakor a Reggeli Magyarország lelkendezve írta, hogy annak „minden szavából a sors lehellete, nagyság és fenség árad”. A kormányzó pedig „vezéri nagyság és fejedelmi fenség: egy nemzet vezérének végzetet vívó feltétlen hite és törhetetlen vasakarata. Az első magyar ember, a nemzet első katonája, a sors rendelte történelmi hős szól nemzetéhez.” Majd nyomatékosan kihangsúlyozták, hogy „a nemzet tudja, hogy ha Horthy Miklós üzen, az nem egyéni szó, az nem politika, hanem történelem”. Isteni magaslatokba helyezték, az „ő szava a Gondviselés szózata”, „a nemzet lelkiismeretének szava”, s úgy kell rá hallgatni, mintha Árpád vezér, Hunyadi János vagy Kossuth Lajos hívna csatába.

A kormányzó a Nemzeti Ujság szerint is az egész magyarság vezére, és nincs „olyan fia a hazának, aki ne mélységes hódolattal, tisztelettel és bizalommal tekintene személye felé”, mert érzi azt a rendkívüli erőt, amely lényéből árad, és tudja, hogy „olyan férfiú áll a nemzet élén, akinek szilárd magatartásában, rendíthetetlen magyarságában és minden körülmények között megbízott”. A Függetlenség ennél gyakorlatiasabban közelítette meg a hadparancsot, ők úgy láttatták, hogy a kormányzó katonás és tiszta szavai „egy csapásra visszaadják a nemzetnek azt a feltétlenül szükséges önbizalmat, harci szellemet, amelyet március 20-a előtt le akart rombolni, és ki akart kezdeni egy titokban lappangó destrukció”.

A külvilág számára tehát a látszat a kormányzói egyetértés volt. Bármelyik kormányszerv újonnan kinevezett és németekkel kollaboráló tagja hivatkozhatott arra, hogy őt Horthy, vagy az általa kinevezett kormány emelte pozícióba, és minden, amit tesz, az a Legfelsőbb Hadúr jóváhagyásával történik. Ez a „zsidótlanítással” kapcsolatos kormányzati intézkedésekkel kapcsolatban sem volt másként.

A szovjet megszállástól való – jogos – félelem ugyanakkor olyan pályára állította az ország vezetését, így Horthyt is, ami végső soron nemcsak a vidéki zsidóság, hanem az ország nagy részének a pusztulását hozta el. Ezt a német megszállást követően a kortársak közül is sokan felismerték. A magát Endre László régi barátjának nevező ismeretlen levélíró e sorokkal zárta az államtitkárhoz eljuttatott, 1944. április 29-i figyelmeztetését: „Azt, hogy a békefeltételeket kik fogják megszabni, az erőviszonyok halvány ismeretében is sejthetitek. Egyetlen és utolsó kiáltásom ez Hozzád és barátaidhoz sokak nevében. Gondold meg jól a dolgot, magyar szívvel, magyar józansággal revideáljátok Ti is az álláspontotokat amíg nem késő, és az ország az általatok felkavart örvényben el nem süllyed.” Az efféle intelmeket azonban az új hatalmi tényezők közül senki sem vette komolyan, s az ország nemsokára valóban elsüllyedt a felkavart örvényben.

(A szerző az Erőszakkutató Intézet ügyvezetője.)