Miután 1944-ben a német hadsereg megszállta Magyarországot, a Budapesti Zsidó Segély és Mentőbizottság képviseletében Kasztner Rezső, a kolozsvári cionista ügyvéd és politikus, SS-tisztekkel bocsátkozott tárgyalásokba. Az Adolf Eichmann-nal folytatott alkudozások során azt szerette volna elérni, hogy a magyar zsidókat ne deportálják az országból. Az eredeti náci ajánlat szerint a nemzetközi zsidó szervezetek és szövetséges hatalmak a magyar zsidóság életét különböző árukért válthatták volna meg, amit a szintén erdélyi származású cionista, Joel Brand, Isztambulba közvetített.
Még javában zajlottak a tárgyalások, amikor a németek – a magyar hatóságok aktív közreműködésével – megkezdték a magyar zsidóság deportálását. Nem sokkal később az is kiderült, hogy szövetséges hatalmak nem érdekeltek a náci javaslat elfogadásában. A fejlemények kényszerítették Kasztnert és társait arra, hogy ambiciózus tervüket megváltoztassák, és egy kisebb csoport kivásárlásáról egyezkedjenek. A deportálások tetőpontján végül 1658 ember egy különvonaton hagyta el az országot. Először a bergen-belseni koncentrációs táborba szállították őket, de néhány hónapon belül sértetlenül átlépték a svájci határt. Egy mellékmegállapodás alapján 15 ezer magyarországi zsidót nem Auschwitzba, hanem a Bécs melletti strasshofi elosztótáborba vittek. Onnan olyan helyekre kerültek, ahol viszonylag könnyebb munka várt rájuk. A többségük túlélte a háborút.
A háború után Kasztner Rezső sikeres karriert futott be Izraelben. Dolgozott minisztériumi szóvivőként, újságíróként, rádiós szerkesztőként. Karrierje töretlenül ívelt felfelé, mígnem megvádolták azzal, hogy egy szűk válogatott elit megmentését szem előtt tartva cserben hagyta a magyar zsidóság többi részét. A vádak egy rágalmazási perben csúcsosodtak ki, amely Kasztner morális megsemmisítésével zárult: a bíró megállapította, hogy Kasztner a nácikkal kollaborált. A későbbi másodfokú felmentő ítélet ellenére a közben merénylet áldozatává vált Kasztner Rezső nevét sohasem tudták teljesen tisztázni.
A perben és az azt kísérő sajtókampányban elhangzott vádak napjainkig vissza-visszaköszönnek egyes publicisztikákban, ismeretterjesztő cikkekben, pszeudo-történelemtudományos munkákban. Mindeközben a történelemtudomány képviselői között viszonylagos a konszenzus Kasztner működéséről. Összefoglaljuk a vádakra adott történészi válaszokat.
I. vád: Kasztner a fegyveres ellenállás helyett az egyezkedést választotta
A nácik által uralt Európában a zsidó fegyveres ellenállás kevés, de nem példa nélküli. 45 városi gettóban, 5 nagyobb koncentrációs és megsemmisítőtáborban, valamint 18 kényszermunkatáborban zajlott fegyveres felkelés valamilyen formában. A legismertebb a varsói gettófelkelés.
A fegyveres fellépés elindításához azonban számos előfeltételnek kellett teljesülnie (fegyverek beszerzése, kapcsolat más ellenállókkal, idő a felkészülésre, természeti viszonyok stb.). Valamint fontos megjegyezni, hogy ezek a megmozdulások szinte soha nem a deportálás/megsemmisítés megakadályozását szolgálták, céljuk a zsidó becsület visszavétele volt azáltal, hogy a felkelők saját maguk választhatták meg halálukat. Kivételt szinte alig találunk, a kevés közül az egyik a Bielski partizánok, akik Kelet-Lengyelország sűrű erdőiben tudtak védekezni és túlélni.
Magyarországon a fegyveres ellenállás minden alapvető feltétele hiányzott (elég, ha csak a terepviszonyokra gondolunk), így az ellenszegülést aktívan vállaló cionisták egyéb módokon próbálkoztak. Ilyenek voltak a hamis iratok gyártása, hatóságok megvesztegetése vagy az illegális határátlépés Románia irányába. Igaz, hogy a fiatal cionisták körében felmerült a fegyverhasználat lehetősége, ezt azonban hamar elvetették.
II. vád: Kasztner kollaboráns, akár a németek ügynöke
A németekkel folytatott tárgyalásokat és egyezkedéseket nem lehet sommásan kollaborációnak bélyegezni, különösképpen nem, ha tudjuk, hogy Hitler felemelkedésétől kezdődően egyes palesztinai vagy európai zsidó vezetők számtalanszor bocsátkoztak hasonló tárgyalásokba a nácikkal annak érdekében, hogy egyes zsidó közösségek vagy csoportok életét megmentsék. A kollaboráció ezzel szemben ideológiai vagy személyes meggyőződés meglétét feltételezi a náci célok beteljesülésében. Míg Szálasi Ferenc egyértelműen ebbe a kategóriába tartozott, addig Kasztnert, a cionistákat vagy a zsidó tanácsokat hiba lenne ezzel a jelzővel illetni.
Tetszik vagy sem, a holokauszt során a zsidóknak az életmentés legsikeresebb és szinte egyetlen eszköze az üldözőkkel történő valamiféle megegyezés volt. Ez leginkább azokra a területekre igaz, ahol a zsidók külső segítségre (keresztény lakosság, politikai elit, keresztény egyházak) nem vagy csak elhanyagolható mértékben számíthattak. Oskar Schindlertől Carl Lutzig az összes híressé vált zsidómentő sikere a német vagy a velük szövetséges kormányok beleegyezésétől és jóváhagyásától függött.
Ez Magyarország esetében sem lehetett másképpen, sőt, a Kasztner ellen később felszólaló egykori magyar zsidó vezetők szintén kétes alkukra kényszerültek a mentéseik kivitelezéséhez. Kiemelkedett közülük Freudiger Fülöp ortodox hitközségi elnök, aki 1944 augusztusában a Dieter Wisliceny SS-tiszttel kötött különalku nyomán a barátai és családtagjai által alkotott 80 fős csoporttal Romániába szökött. A Palesztina Hivatal vezetője, Krausz Miklós, kivándorlással egybekötött mentési tervének jóváhagyását pedig a németek a deportáció folytatásához kötötték.
III. vád: Kasztner szelektált, kizárólag családját és cionista elvbarátait mentette
A „Kasztner-vonat” alapját egy 600 emberre kiterjedő palesztinai kivándorlási engedély képezte, amelyet nem sokkal a német megszállás előtt küldtek a magyarországi cionista mozgalomnak. A listák összeállítása párhuzamosan zajlott Kasztner és Brand tárgyalásaival. Egy sikeres megegyezéstől azt remélték, hogy nemcsak a magyar zsidók életét tudják megváltani, hanem a megszállóktól arra is megkapják az engedélyt, hogy a 600 ember elhagyhassa az országot. Brand küldetésének kudarca és a magyar zsidók Auschwitzba deportálásának megkezdése után az egyetlen tárgyalási alap a 600 fős lista maradt. A létszámot jelentős összegek felajánlásával sikerült 1686 személyre növelni.
Annyiban igaz a vád, hogy a különvonat a cionisták önmentő tevékenységének része volt, de ebben nem egyedül Kasztneré a felelősség (és/vagy a siker), hanem az egész mozgalomé. A vonat utasainak nevét többnyire két másik munkatárs, Szilágyi Ernő és Komoly Ottó választották ki, miközben a különböző zsidó politikai és vallási csoportok saját kvótát kaptak, amellyel belátásuk szerint rendelkeztek. Így kerültek a vonatra a cionista ifjúsági frakciók kiválasztott tagjai, lengyel és szlovákiai menekültek, reformista, illetve ortodox vallási irányzatok prominens tagjai is. Kasztner és társai 150 helyet vagyonos személyeknek „eladtak”, a többiek utazását a bevételből finanszírozták, illetve tudósokat, írókat, orvosokat is beválogattak. Kasztner befolyása a kolozsvári csoport esetén érhető tetten, mivel az erdélyi városból az előirányzott kétszáz főhöz képest jóval nagyobb kontingens (388 ember) került Budapestre, majd a vonatra.
IV. vád: Kasztner elhallgatta a népirtásról szóló információit a zsidó közösség elől
A legelterjedtebb vád és egyben tévhit, hogy a magyar zsidók azért szálltak fel tömegesen a deportálóvonatokra, mert nem ismerték a halálgyárak valóságát. Eszerint pedig a legnagyobb felelősség Kasztner Rezsőé, aki először kapta kézhez az Auschwitz-jegyzőkönyveket.
A magyarországi holokausztot évtizedek óta kutató történészek egyöntetűen állítják, hogy a zsidók tömeges megsemmisítéséről szóló információ a zsidó társadalom jelentős részének rendelkezésére állt. A sajtó, a menekültek és a munkaszolgálatosok, illetve a szövetségesek rádióadásai is beszámoltak erről. Így nem a tudás hiánya okozta a zsidóság téves hozzáállását, hanem a rendelkezésre álló jelek befogadásának képtelensége. A zsidók többsége pontosan tudta, hogy Magyarországon kívül a németek és csatlósaik gettókba zsúfolják, deportálják, kényszermunkatáborokban dolgoztatják a zsidókat, de tömeges kivégzésekről vagy éppen gázkamrákról is terjedtek (rém)hírek. Annak lehetőségét, hogy ez velük is megtörténik, a többség nem tartotta valószínűnek.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy az Auschwitz-jegyőzkönyvek Magyarországra juttatásának időpontjában, ami május első napjaira tehető, semmilyen lehetőség nem állt rendelkezésre az információ tömeges terjesztésére. Az egyetlen működő zsidó lap, a Magyar Zsidók Lapja, teljesen a hatóságok ellenőrzése alatt állt, a zsidókat korlátozták a mozgásukban, valamint telefonjuk és rádiójuk beszolgáltatására kötelezték őket. Júniusban a Központi Zsidó Tanács irodájában dolgozók mégis megpróbálkoztak egy felvilágosító kampány kivitelezésével: röpiratok formájában akarták tájékoztatni a zsidó és keresztény társadalmat a deportálások valódi céljáról. A magyar politikai rendőrség a kezdeményezőket néhány napon belül lefülelte, a kinyomtatott röpiratokat pedig megsemmisítette.
Mindeközben a jegyzőkönyvek Kasztner közvetítésével kerültek egyáltalán Magyarországra, cionista munkatársai pedig részt vállaltak a terjesztésükben. A cionisták és a zsidó tanács tagjai a jegyzőkönyveket elsősorban a magyar politikai elithez próbálták eljuttatni, azokhoz, akik befolyásolhatták a deportálások kimenetelét. Emellett a jegyzőkönyv tartalmát elküldték a nemzetközi cionista és zsidó szervezeteknek. Ebben a tekintetben Krausz Miklós próbálkozása érte el a legjelentősebb sikert: a jegyzőkönyveket a svájci sajtó közzétette. Az ezt követő nemzetközi felháborodás nagyban hozzájárult Horthy Miklós azon döntéséhez, hogy leállítsa a deportálásokat.
V. vád: Kasztner a többi cionista és zsidó vezető háta mögött cselekedett
Ezek a vélemények Kasztnert egy titkolózó, kiszámíthatatlanul és saját szakállára cselekvő zsidó vezetőnek mutatják be, aki eltitkolta a tárgyalások részleteit társai elől.
A zsidó–cionista közéletben, úgy, ahogyan korábban a német megszállás után is, viszályok tömkelege lángolt fel a mentési stratégiákról, a hatáskörökről vagy egyes személyek önkényesnek ítélt döntéseiről. Ennek ellenére a cionista vezetők, a fiatal cionistákkal (halucokkal) és a zsidó tanáccsal viszonylagos egyetértésben, törekedtek a katasztrófa minimalizálására.
A Mentőbizottságban jól leosztott feladatok alapján Kasztner és Brand a németekkel tárgyalt, Komoly Ottó a magyar politikai elitet próbálta elérni, mindeközben pedig a halucok a Románia irányába zajló szökéseket szervezték, és iratokat hamisítottak. A különböző értesüléseiket és az elért részsikereket megosztották egymással, a közös stratégiát pedig rendszeresen átbeszélték a találkozóikon, amelyeken a Központi Zsidó Tanács egyes tagjai is részt vettek.
VI. vád: Kasztner nácikat mentett meg a felelősségre vonástól
Tény, hogy Kasztner a háború után a nürnbergi bíróságon többször is adott írásos tanúvallomást négy egykori SS-tiszt védelmében. Az SS gazdasági embere, Kurt Becher, például az ő tanúvallomása nyomán került szabadlábra, majd vált sikeres üzletemberré Nyugat-Németországban.
Az egyik elmélet szerint Kasztner a háláját akarta leróni így, mivel 1944–1945-ben Becher segítségével számos előnyös intézkedést tudott elérni a még életben maradt magyarországi zsidók részére. Azóta persze tudjuk, hogy Becher valójában nem volt zsidómentő. Korábban az SS halálosztagaiban a legszörnyűbb tetteket követte el, valamint magyarországi tartózkodása alatt a zsidó vagyon kisajátításán dolgozott. Később pedig nem vagy csupán csekély részben volt befolyással a magyarországi deportálások leállítására vagy a budapesti zsidók lemészárlásának megfékezésére. Kasztner, akinek ezek az információk nem voltak a birtokában, és mindent elhitt az SS-tisztnek, úgy érezte, hogy tartozást törleszt.
Mindezek alapján elmondható, hogy a történelemtudomány legújabb eredményei felülírják az évtizedek óta berögzült álláspontot arról, hogy Kasztner Rezső saját érdekei miatt elárulta a magyar zsidóságot, és hozzájárult több százezer ember elpusztításához. A Kasztner-ügy még számos megválaszolandó kérdése tisztázásra vár, miközben legitim morális kételyek is fennállnak. Akik akkor nem jutottak fel a Kasztner-vonatra, vagy nem kerültek be a strasshofi transzportba, azokat nagy valószínűséggel meggyilkolták, amely lehetőséggel a kiválasztások idején már az utaslisták összeállítói is tisztában voltak. Ahogy más zsidó vezetőknek is szerte Európában, úgy Magyarországon is feloldhatatlan dilemmákkal kellett szembesülniük. Amikor Kasztner döntött, csak rossz és még rosszabb közül választhatott.
A szerző az Erőszakkutató Intézet munkatársa.
