Még a legnívósabb tudományos lapokban is rengeteg szemét jelenik meg

Horváth Tamás Széchenyi-díjas agykutató a legtöbbet idézett tudósok top 1 százalékába tartozik; ez az egyik legfontosabb mérőszáma a tudományos világban annak, hogy ki mennyire ismert és elismert. A rendszerváltás óta a Yale egyetemen dolgozik, ahol a hipotalamusszal foglalkozik, emellett az Állatorvostudományi Egyetemmel is van közös kutatása. Ezen a héten ő volt Veiszer Alinda vendége. Az interjút teljes egészében, havidíjért cserébe ezen a felületen lehet megnézni.

A kutató a gyerekkoráról mesélve azzal kezdte, hogy rendszeresen elkísérte dolgozni állatorvos apját, viszont a legtöbb állattól félt vagy éppen allergiás volt rájuk. A művészettörténet iránt is érdeklődött, de arról a pályáról végül a prózai okokból mondott le: úgy gondolta, egyszerűen nem fizet elég jól. Miután felvették az állatorvosira, a tanszékvezető dr. Hajós Ferenc hatására az anatómia felé fordult. Ő vetette fel neki a lehetőséget a Yale-en, ahol munkatársat és egyben olcsó munkaerőt keresett egy szintén magyar kutató.

Ma már folyamatosan kutat, és ezzel összhangban állandóan pályázik, hogy pénzügyileg támogassa a projektjeit. Az amerikai életéről azt mondta, már az elejétől fogva a közeg tartotta ott, amiben kutatni tudott, és hogy mindenkinek van lehetősége arra, hogy csináljon és elérjen valamit. Ő a hipotalamuszban találta meg ezt a valamit, ami elmondása szerint egy olyan régió az agyban, ahol minden mindennel össze van kötve:

amikor az ember a hipotalamusszal foglalkozik, akkor mindennel foglalkozik.

Fontos kutatási területe annak az agyterületnek a tanulmányozása, ami az éhségérzetért felelős. Ezek az idegsejtek az agyunk legmélyén találhatóak, érdekességük, hogy kívül vannak azon az úgynevezett vér-agy gáton, ami rengeteg kemikáliát nem enged be az agyba – így ezek a sejtek nagyon jó pozícióban vannak ahhoz, hogy információt hozzanak a perifériáról az agy számára. Nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy éhesek legyünk, nélkülük meghalnánk. Azt vizsgálta rajtuk, hogyan állnak kapcsolatban azokkal a sejtekkel, amelyek lenyomva tartják a jóllakottság érzését kontrolláló sejteket. „Amikor körbevesznek minket könnyen elérhető kalóriadús ételek, ez a drive negatív irányba tud fordulni, ebből különböző metabolikus betegségek következhetnek” – hangsúlyozta.

Ha nincs éhség, az potenciálisan növeli az életkilátásokat, de nem ilyen egyszerű a kérdés. Létezik egy úgynevezett kalóriarestrikciós életmód, ami azt jelenti, hogy mindig kevesebb kalóriát visznek be az emberek, mint előző nap – ezzel sokan akár éveken át állandó éhségben léteznek. A kutatók egereken kipróbálva ezt a módszert azt tapasztalták, hogy egyharmaduk tovább élt, egyharmadukon nem volt változás, egyharmaduk viszont kevesebbet élt. A kutató szerint ezt nem úgy kell értelmezni, hogy 33 százalék az esély az élethossz növelésére, hanem úgy, hogy

70 százalék, hogy nem lesz hosszabb életünk tőle, és 100 százalék, hogy szenvedni fogunk, és állandó stresszhelyzetben élünk. Az egyensúly a fontos inkább: legyél éhes, egyél és legyél jóllakott.

A mostani projektjükben az állatorvosi egyetemmel együttműködve olyan egereket állítottak elő, amikben az éhségért felelős agyi magcsoportok csökkentett működésűek. Már két éve azt vizsgálják, hogyan alakul a viselkedésük, az elhalálozási arányuk.

Érdekesség, hogy szinte mindig hím állatokkal dolgoznak, ahogy a gyógyszergyárak is majdnem mindig hím egyedeken tesztelnek. A nőstény egyedek ugyanis másképp reagálnak, sőt, náluk minden egyes ciklus más, ezért több odafigyelést, ezáltal sokkal több munkát is igényel minden kísérlet.

A tudomány világára kicsit általánosabban terelve a szót, Veiszer Alinda felvetette, hogy világszerte csökken a tudomány elfogadottsága: a vélemények válnak uralkodóvá, és megkérdőjelezhetővé válnak a tények. Horváth Tamás egyetért ezzel, de azt mondta: „Én tudománnyal foglalkozom, és el kell mondjam, hogy

a tudomány sem objektív, és rengeteg szemét jelenik meg a legnagyobb nívójú lapokban is.”

Példaként említette, hogy volt egy felmérésük a gyógyszergyáraknak, ahol megnézték, száz tudományos cikkből mennyi állja ki az idő próbáját, és arra jutottak, hogy 80 százaléka nem. Szerinte ez azért van, mert kétféleképpen lehet tudományt űzni: lehet gént klónozni, de lehet adatokat is gyűjteni (amit ők csinálnak), és ebből következtetéseket levonni, amelyből egy történetet adnak el. Erről majd az idő eldönti, hogy igaz-e vagy nem. Tehát nem árt szkeptikusnak lenni, mondja.