A titkos észt uránváros, amit a szovjetek 50 évre leradíroztak a térképről

Borzongások völgye, uncanney valley – ez a kifejezés jut az ember eszébe, ahogy a orosz határhoz közeli észt kisváros, Sillamäe utcáin sétálgat. Ezt a kifejezést főleg humanoid tárgyakra, leginkább robotokra szokták ugyan használni, amelyek láttán egyfajta nyugtalanság, furcsa ellenszenv, esetleg kellemetlenül ismerős érzés fogja el az embert, de ha kitágítjuk a fogalmat, Sillamäe pontosan ezt a benyomást kelti a látogatóban. Főleg a tengerparti sétányra vezető apró sugárút az, amitől kicsit libabőrös lesz az ember: hiába sétálnak emberek az utcán, szellemvárosnak tűnik a hely. Persze az is lehet, hogy csak akkor vált ki ilyen érzéseket, ha ismerjük a történetét. Sillamäe-t ugyanis évtizedekre letörölték a térképekről, hogy titokban szovjet uránfeldolgozó működhessen a városban, ahol egyes elbeszélések szerint az első szovjet atombombához is finomították az uránt.

Az első említés Sillamäe-ről 1502-ből származik, a település a mai Észtország egyik legfontosabb útvonala mellett terült el. A név nyersfordításban „híddombot” jelent. Sokat nem tudni a korai történelméről, egyes források szerint finn és magyar gazdák telepedtek le először a területen. Az első világháború idején itt volt az orosz csapatok védelmi vonala. 1919-ben az észt függetlenségi háború során itt volt az észt–finn partraszállás, amely fontos szerepet játszott a kommunista hatalom megdöntésében a narvai területen. 1944-ben német partraszállás is volt itt, amelyben a legtöbb katona életét vesztette. 1944 nyarán a közelben található Sinimäe-én zajlott az egyik legkegyetlenebb ütközet. A második világháborúval kapcsolatban ez a hely a narvai csata miatt ismert. Állítólag a mai napig ásnak ki szovjet és náci maradványokat a Sillamäe melletti erdőben.

Pavlov kedvenc üdülővárosából ipari uránváros

Sillamäe történelmének az a része, amiért ma is a történelem furcsább részei iránt érdeklődő turisták látogatják, a második világháború után kezdődött. A város a 19. században inkább üdülőhelyként volt ismert, Csajkovszkij, Sztravinszkij és Pavlov is előszeretettel látogatta, hiszen nagyon közel van az orosz határhoz. 1928-tól kezdve azonban ipari várossá vált, olajpalagyár, erőmű és egy kis ipari kikötő is nyílt a településen. A második világháború előtt, egészen annak kirobbanásáig az oroszok állítólag német tengeralattjárókhoz adták el az olajat az itteni létesítményből. A háború alatt aztán a gyár megsemmisült, 1946-ban viszont újat építettek, ez azonban már nem olajpalát, hanem uránt dolgozott fel, békés és hadi célokra egyaránt. A várost olyan szigorúan lezárták, hogy még a nevét is ritkán használták. Leningrád 1-ként, Narva 2-ként vagy Moszkva 400-ként hivatkoztak rá.

Ami igazán furcsa, az az, hogy a mai napig többféle verzióban kering Sillamäe története – ez valószínűleg annak tulajdonítható, hogy a város 1946-tól egészen 1990-ig hermetikusan le volt zárva, még a térképeken sem jelölték. Legalább három emberből próbáltam kiszedni, pontosan mi is történt a városban a szovjet időkben, de mindenki kicsit mást mondott: volt, aki szerint nagyon rövid ideig, nagyon kevés mennyiségű uránt dolgoztak fel itt, és valójában alig használták valamire, volt, aki szerint fontos uránváros volt a hely, és itt dúsították az uránt az első szovjet atombombához is.

Utóbbi egyébként online is elő-előbukkan több forrásból, de nehéz rájönni, mi lehet a legenda, és mi a valóság a történetek közül. Sillamäe-ről még egy narvai tour guide, sőt, a korábbi narvai főépítész sem tudott semmi biztosat mondani. Arról is megoszlanak a vélemények, hogy miért van a városházának templomtornya, amikor a szovjetek híresen ateisták, templom pedig nem tartozik hozzá: volt, aki azt mondta, hogy ez is csak a várostervezés egy érdekes ötlete volt, de többen mondták, tulajdonképpen arra szolgált, hogy a Balti-tenger felől érkezők is azt higgyék, Sillamäe csak egy tipikus észt kisváros, nincs ott semmi látnivaló, tovább lehet haladni.

Sillamäe-t már az ipari korszaka kezdetén szinte teljesen orosz nemzetiségű emberek lakták, ez mára sem igazán változott – bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez az egész Ida-Viru régióra igaz, az orosz anyanyelvűek még ma is 80 százalékkal képviseltetik magukat. A terület az orosz–ukrán háború óta különösen, de egyébként is élesen elkülönül Észtország többi részétől, igazi időutazás, innen Magyarországról pedig kényelmetlenül nosztalgikus – bármelyik település olyan, mintha visszautaznánk a nyolcvanas évek hazai kisvárosaiba.

Sillamäe-ben még elvétve sem találtam olyan embert, aki beszél angolul, minden szinte kizárólag oroszul van kiírva, pedig a helyi – ránézésre golyónyomoktól lyukas falú – középiskola plakátja szerint tanítanak észtet is, angolt is. Olyan utcaneveket használnak, amiket ma már Oroszországon kívül nagyon kevés helyen tűrnének meg: van például Gagarin és Szputnyik városrész is. Az Észtországban élő oroszok jelentős része egyébként nem kapott észt állampolgárságot azért, mert nem tanulják meg a nyelvet, ehelyett egyfajta állandó letelepedési engedélyt birtokolnak. Így van ezzel valószínűleg Sillamäe lakosságának jelentős része is.

Hiába próbáltam tehát beszélgetni a helyiekkel, nem igazán sikerült – sajnos csak néhány órát tudtam egy újságíró kollégával sétálni a településen, így a helyi történészt sem tudtam megkeresni, pedig, ha valaki, ő tudott volna mesélni a városról, hiszen a nagyszüleit az urándúsítóba hozták dolgozni frissen az érettségi után az oroszországi Kinesmából.

Viszonylagos luxus az első szovjet atombomba árnyékában

1946-ban ugyanis a szovjet geológusok felfedezték, hogy a területen urán nyerhető ki a Dictyonema palából, amely a felszínhez kényelmesen közel helyezkedett el. Kutatások szerint összesen 22,5 tonna uránércet tudtak kitermelni helyben, viszont később, összesen 45 év alatt, több mint 100 ezer tonna uránércet dolgozott fel a létesítmény, nagyrészt természetesen importból. Főként Csehszlovákiából és a Német Demokratikus Köztársaságból, de Magyarországról is hozták be az itt feldolgozott érceket. Bár az uránkitermelés nem volt túl hatékony, ezért nem is folytatták sokáig, az importált uránból elképesztő mennyiséget dolgoztak fel, ami egyes források szerint nemcsak az első szovjet atombombára, de 70 ezer szovjet nukleáris fegyverre is elég volt.

Az első gyakorló feldolgozógyárat a közeli Narvában létesítették, amelyet később textilfestő gyárrá alakítottak át. Külsőre még mindig úgy fest, mintha bőszen dúsítanák benne az uránt. Ez 1944–1945-ben működött, ezután húzták fel a sillamäe-i létesítményt, majd 1948-ban kezdték el feldolgozni a helyi uránt.

Nemcsak a várost, hanem természetesen a feldolgozóüzemet is teljes katonai titok övezte, még az „urán” szó is tiltólistás volt. Hívták A-9-es terméknek, fémnek, szilikonnak, kátránynak, alumíniumnak, ónnak, ólomnak – gyakorlatilag bárminek, csak ne kelljen a nevén nevezni. A feldolgozási szakaszokat, szakszavakat is megváltoztatták, az uránérc például homokká változott, a szűrés szétválasztássá, a dúsítás nedvesítéssé. A melléktermékek és szükséges kémiai elemek egyszerűen 1-es, 2-es, 3-as termékként voltak feltüntetve. Nem lehetett egyszerű a munka: a számok és a kifejezések folyton változtak.

Sztálin és a szovjet atomprogram vezetője, Lavrentyij Berija természetesen az uránfeldolgozó létesítése után azonnal teljes zárlatot rendelt el a városban, megkezdődött a település fejlesztése is: igazi sztálini stílusban, ami, mivel már majdnem az 1950-es években épült, teljesen műhangulatot ad az utcáknak. Ahogy sétál az ember, váltják egymást az itthonról túl jól ismert panelszörnyek és a régies hatású, álklasszikus épületek, abszolút szürreális, ha az ember tudja, hogy nem az 1700-as, 1800-as években épült villákat lát. A kultúrház például máig megőrizte számos eredeti elemét, hatalmas márványoszlopokkal, fényűző csillárokkal és reneszánsz stílusú mennyezettel, süllyesztett panelekkel. A tengerpartra vezető sugárúton sarló és kalapács, illetve tengeri motívumok díszítik a házakat.

Sillamäe-ből a háború után egyébként rögtön elüldözték az észt nemzetiségű lakókat, nagyjából teljesen orosz munkásokkal népesítették be a települést. Az észtekben nem bíztak, de nehéz volt a Szovjetunióból úgy munkaerőt hozni, hogy nem mondhatták el, hová viszik az embereket. A gyárat és a várost is Gulagon sínylődő rabok építették fel.

Jelena, a helyi történész szerint az uránfeldolgozás ideje alatt Sillamäe-ben jók voltak az életkörülmények, a fizetések magasak voltak, a boltokban olyan luxuscikkeket is lehetett kapni, mint a parfümök. Sztálin minél vonzóbbá akarta tenni a települést azoknak, akiket végül ide vezényelt, hiszen közöttük több elismert szovjet tudós is volt. Az építészet és a várostervezés akkora tekintélyt vívott ki magának, hogy 1949-ben a város megkapta az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság építészeti díját. Érdekes belegondolni, hogyan ítélhettek oda egy ilyen díjat egy olyan városnak, amely hivatalosan nem létezett.

A város még a 90-es évek végén is radioaktív volt

Talán nem meglepő, hogy a vasfüggöny leomlása után a szovjetek sietve távoztak a városból, de természetesen magukkal vittek minden hasznos technológiát. A munkások viszont maradtak, és meg kellett oldaniuk egy különösen égető kérdést: azt, hogy hová rakják a rengeteg radioaktív hulladékot. Egészen addig ugyanis a hulladékkérdést nem sikerült megoldani: a narvai üzemét a város határába dobták, majd elkezdték Sillamäe-be hordani, ahol meg egész egyszerűen a tengerbe öntötték. Ugyanezt tették a helyi gyár hulladékával is. Ahogy a feldolgozás az importércek irányába tolódott, hulladéklerakót létesítettek, ami 500 méterre volt az üzemi területtől, a tengerparton, 1200 méterre a sillamäe-i lakóövezettől. Előfordulhat, hogy a radioaktív hulladékból a korábbi palabányákba is jutott. A lerakó helyén lassan „urántó” formálódott, és mivel a parttól elválasztó gátak homokból készültek, a hulladék rendszeresen kiszivárgott az amúgy is szennyezett tengerbe.

Az 1990-es évek végén még mindig nem volt olyan stabil a hulladékkezelés, hogy ne jelentett volna súlyos környezeti és egészségi veszélyt a lakókra. A helyzetet rontotta, hogy Sillamäe szeizmikusan aktív területen helyezkedik el, vagyis akár egy kisebb földrengés is megrepeszthette a hulladékot visszatartó gátakat, a káros anyagok pedig a tengerben kötöttek volna ki – ismét. Ekkor a tárolók becslések szerint 1200 tonna uránt, 800 tonna tóriumot, illetve 12 kilogramm rádiumot tartalmaztak. A tárolókból talajvízzel kijutó szennyeződést az áramlatok keletre vitték, a város irányába. Sillamäe egyébként sem mentes a sugárzástól: a korábban idézett kutatás során kiderült, hogy a közvetlenül Dictyonema palába épített házak pincéjében a sugárzás átlépheti a rendes háttérsugárzás 250-szeresét, a beltéri sztenderdek 70-szeresét.

Az urántavat mára már betemették – a helyi történész szerint részben EU-s pénzekből –, a város nyugati határán, a gyártól nem messze egy füves domb jelzi a helyét. Ez már nem radioaktív, olyannyira, hogy zenei fesztiválokat is szerveznek rajta. Az egykori urándúsító ma ritkaföldfémek feldolgozásával foglalkozik, kanadai tulajdonosa van.

Sillamäe mai lakói többségében korábbi uránmunkások, illetve a leszármazottaik. Annyit tudtam meg tőlük, hogy a városban nem lehet sok mindent csinálni, egy színház van a sugárút mellett, meg egy kocsma kicsit messzebb a központtól, de ez egész szeptemberben zárva tart, legalábbis a felirat szerint. Egy fiatal lány elmondta, hogy tanulni jött a városba, de azt nem árulta el, hogy milyen iskolába, egy másik pedig azt mondta, a külvárosban most már azért vannak éttermek és egy bevásárlóközpont is. A helyiek nem túl barátságosak az idegenekkel, méregettek, messziről elkerültek minket. A kézzel-lábbal magyarázott beszámolók azt erősítették meg, amit egyébként is sejtettem: Sillamäe egy álmos kisváros, egyes források szerint a helyiek jelentős része még a városhatárt sem lépte át soha.

A város pedig furcsa időkapszula: a sztálinista álklasszicizmusban felhúzott épületek teljesen szürreálisak, a tengerparti sétány viszont vadiúj, szintén európai uniós pénzekből készült. Alig néhányan lézengenek rajta, a legtöbben – de még ők is kevesen – a sugárúton sétálgatnak. A kultúrházzal szemben, fák közé bújva még mindig áll a „Barátságos Atom” szobor, aminél szovjetebbet ki sem lehetne találni: egy kipattintott Prométeusz tartja a kezében az atomot. Nem sokkal a csernobili katasztrófa után állították. Az egész város olyan, mintha nem lenne valódi, modellje lenne egy klasszikus szovjet kistelepülésnek – nem csoda, hogy egyre népszerűbb a nyugati turisták szemében.