Holokausztmítoszok – tévhitek a holokausztról

1944. április 16-án kezdődött el a gettósítás Magyarországon, erre emlékezünk a mai napon, a holokauszt magyar áldozatainak emléknapján. Lassan tehát 80 éve annak, hogy a magyar zsidóságot a nácik és magyar kollaboránsaik gettósították és deportálták, a holokauszttal kapcsolatban mégis számtalan téves elképzelés és előítéletektől vezérelt tévhit maradt fenn.

Ennek apropóján szedtünk össze néhány olyan, közvetlenül a háború után és később, a rendszerváltás környékén keletkezett tévhitet, amelyek makacsul tartják magukat a köztudatban, annak ellenére, hogy kutatók generációi dolgoztak és dolgoznak a múlt feltárásán, számtalan monográfia, forráskiadvány és tanulmánykötet tárgyalja a magyar holokauszt kérdéskörét, és már az interneten is fellelhetőek tanúvallomásokat tartalmazó adatbázisok.

1. „A nem zsidó társadalom nem tudhatott arról, mi történik a zsidókkal”

Ez a narratíva már közvetlenül a háború után megszületett, és jellemzően a többségi társadalom felelősségének elhárítására szolgált. A hozzáférhető források és többek között a kárpótlásról szóló kutatások egyáltalán nem igazolják vissza a hitelét. Vegyünk egy sokatmondó példát: Dr. Seres Árpádné monori túlélő levelét, amelyben a háború után édesanyja házát igényelte vissza Szűcs Jánosnétól: „Anyám gettóba volt kényszerülve menni, tehát nem önként hagyta el lakását, és Szűcsné be sem várva, míg anyám holmijait a gettólakásba viteti, megjelent anyám lakásában, és ott a község kiutaló határozatára hivatkozva anyám holmijait az udvarra hajigálta. Ezt Acsai István, Ledniczky László, Barna András, Barna Andrásné tanúkkal kívánom bizonyítani.”

E néhány sor tanúsítja, hogy: 1. A nem zsidó lakosság tudott arról, hogy a zsidók javait könnyen és gyorsan ki lehet igényelni, és élt is ezzel a lehetőséggel – amit a levéltárakban fellelhető számtalan igénylőlevél is igazol. 2. A nem zsidó lakosság tudatában volt privilegizált helyzetének, és egy része ki is használta azt a zsidók ellenében, akár erőszaktól sem riadva vissza. 3. A gettósítás napközben, a szomszédság szeme láttára zajlott – hiszen ha éjjel, titokban történt volna, nem tudott volna például Seresné egyből négy tanút is megnevezni.

A hatóságok a gettókat és a gyűjtőtáborokat gyakran a városok szívében vagy épp a vasútállomások mellett állíttatták fel, ahol bárki láthatta, hogy mi történik zsidó szomszédaival. Előbbiek ráadásul a legtöbb esetben néhány hónapig álltak. Voltak, akik a körülmények láttán igyekeztek segíteni kirekesztett embertársaikon, a többség azonban passzív szemlélőként figyelte az eseményeket. Azt is láthatta a lakosság, amikor a zsidókat a deportálóvonatokhoz kísérték a csendőrök, és egy-egy vagonba 70-80 embert tuszkoltak be. A vonatok végcélja – Auschwitz–Birkenau – nem volt ismeretes sem a deportáltak, sem az otthon maradottak körében, a körülmények és a szóbeszéd alapján azonban sejtései mindenkinek lehettek.

2. „Az egész a németek és a nyilasok hibája”

Ennek az értelmezésnek szintén felelősséghárítás az alapja. A zsidótörvények nem német nyomásra születtek, hanem a szuverén magyar állam parlamentje hozta meg őket 1938-tól kezdve (sőt, jóval korábban, már 1920-ban életbe lépett a numerus clausus, amely a zsidó diákok számarányát volt hivatott korlátozni a felsőoktatásban). A munkaszolgálat megszervezését sem a németek kényszerítették ki.

A kamenyec-podolszkiji deportálást sem németek hajtották végre: ennek során a magyar hatóságok körülbelül 18 ezer magyar és Magyarországra menekült zsidót dobtak át a határon, a németek által megszállt ukrán területre – jól tudván, hogy mi lesz a sorsuk. Magyarországot a náci Németország 1944. március 19-én szállta meg, minden, ami előtte történt, Horthy Miklós kormányzó, a magyar törvényhozás és végrehajtás, magyar politikusok felelőssége.

Bár a magyar zsidók gettósítása és deportálása a megszállás után kezdődött, ezt is túlnyomórészt nem zsidó magyarok vitték végbe: mintegy 200 ezer köztisztviselő, csendőr, rendőr, orvos, bába, vasutas, a Belügyminisztérium és Adolf Eichmann csapatának irányítása alatt. Vitathatatlan tehát a politikai vezetés és a társadalom egy részének felelőssége. A rendvédelmi szervek jóval a nyilasok hatalomra kerülése előtt a teljes vidéki zsidóságot deportálták, így 437 402 magyar ember került Auschwitz–Birkenauba, ahol érkezéskor a nácik 75-80 százalékukat elgázosították.

1944. október 15-én, amikor a németek hatalomra segítették a nyilasokat, már csupán a budapesti zsidóság maradt Magyarországon: nagyjából 200 ezer ember, akiket a nyilasok tizedeltek meg, majd zártak gettókba.

3. „Többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek”

Ez a mítosz szóbeszédként, de a korabeli politikai diskurzusban is a háború utáni évekből származik, amikor a visszatérő túlélők megpróbáltak új életet kezdeni, amelyhez természetesen szükségük volt a régi lakásukra, bútoraikra, a mindennapokhoz elengedhetetlen tárgyakra és személyes ingóságokra. Ezeket pedig sok esetben nem zsidó szomszédaiktól kellett visszakérniük, követelniük vagy jogi úton érvényt szerezniük az akaratuknak. Az ilyen vitákból gyakran konfliktus keletkezett, ami nem egy esetben hozzájárult pogromok kirobbanásához is. Azok a nem zsidók, akik abban a kényelmes tudatban igényelték ki a deportált zsidók holmijait, házát, hogy az eredeti tulajdonosok nem fognak visszatérni, ezt az antiszemita kijelentést kezdték hangoztatni.

Ezzel szemben a tények azt mutatták, hogy 1944-ben, a deportálás előtt, Magyarország területén mintegy 800 ezer zsidó élt, a népesség körülbelül 5 százaléka. A katonakorú zsidó férfiakat 1940-től kezdve munkaszolgálatra hívták be. Bár közülük igen sokan meghaltak a fronton vagy a keretlegények durva bánásmódja és a rossz körülmények miatt, a munkaszolgálat 1944-ben sokaknak mégis menekülést jelentett a deportálás elől. Összesen 45-60 ezer munkaszolgálatos vesztette életét a holokauszt során.

1944-ben a hatóságok deportálták a vidéki zsidókat, végezetül a Budapesten maradt mintegy 200 ezer zsidónak Szálasi gyilkos rezsimjét kellett túlélnie. A nyilas banditák sokakat megöltek, és tömegeket vezényeltek a nyugati határra erődítési munkálatokra, illetve ezrek vesztették életüket a pesti gettóban is.

A deportáltaknak csupán töredéke élte túl a holokausztot: a mai Magyarország területére körülbelül 70 ezren tértek vissza, a háború végén elcsatolt, korábban Magyarországhoz tartozó területekre pedig mintegy 60 ezren. Hozzá kell tenni, a túlélők egy része soha nem tért vissza Magyarországra, inkább Amerikába, Nyugat-Európába vagy Palesztinába (később Izraelbe) emigrált. A hazatérők közül is többen később másik hazát választottak.

A kutatók összességében 190-240 ezer főre teszik a magyarországi túlélők számát, míg az áldozatokét 440-570 ezerre.

4. „A háború után nem volt szó a zsidóüldözésekről a magyar nyilvánosságban, a közelmúlt eseményeit hallgatás övezte”

Nehezen megítélhető, hogy közvetlenül a háború után, a pártellentétek és a lassan kezdődő szovjetizáció jellemezte időszakban a zsidóüldözésekről való tudás milyen szinten hatotta át a magyar társadalmat. Ugyanakkor a korabeli sajtó, aminek a korszakban kitüntetett szerep jutott a közvélemény formálásában – legyen szó napi sajtóról, bulvársajtóról vagy vicclapokról – azt mutatja, ha a maitól eltérő módon is, de szó esett a zsidóüldözésekről.

Számos tudományos munka alapján állítható (bibliográfia, szaktanulmányok, doktori disszertáció), hogy a kortárs közbeszéd részeként több száz cikk, riport, és még viccek, karikatúrák is foglalkoztak a vészkorszak borzalmaival, legfőképpen a nürnbergi per és a háborús bűnösök ellen indított perek kontextusában. Ezek mellett néhány esetben – legfőképpen a felekezeti félórák során – a magyar rádióban is elhangzottak megemlékezések az üldöztetések áldozataira.

Érdemes megemlíteni azokat a háború után megjelenő történeti munkákat is – elsősorban az újságíró Lévai Jenő és a jogász Munkácsi Ernő (az egykori Zsidó Tanács főtitkára és főjegyzője) – könyveit, melyek a zsidóüldözések történeti feldolgozására vállalkoztak, túlnyomórészt a budapesti Zsidó Tanácstól és az elkövetőktől származó iratokra támaszkodva. A szépirodalmi műfajba tartozó művek közül szintén érdemes felsorolni regényeket (korabeli műfajmeghatározással „élményregényeket”) és visszaemlékezéseket, melyek tucatszámra jelentek meg közvetlenül a háború után. Közülük is kiemelhető a Müller Károly Kiadóvállalat által kiadott Magyar Golgota sorozat, illetve műfaji érdekességként a korábban népszerű regényeket író Török Rezső: Enyv és szappan, valamint a humorista Királyhegyi Pál: Mindenki nem halt meg című humoros visszaemlékezése.

Mindezek olyan példák – és a sor bővíthető lenne továbbiakkal –, amelyek a mai napig jelen vannak a köztudatban, és szemléltetik, hogy a közoktatás nem képes elégséges tudást biztosítani a vészkorszakról, továbbá hogy a holokauszt tragédiája és a történelmi tények ideológiai, emlékezetpolitikai manipulációnak vannak kitéve. Habár, mint a bevezetőben említettük, a magyar holokauszt szakirodalma aránylag gazdag, az így felhalmozott tudás csak kis mértékben jut el a nagyközönséghez. Épp ezért fontos az olyan ismeretterjesztő cikkek, tanulmányok írása, mint amilyen ez is, továbbá hogy méltó módon emlékezzünk az áldozatokra, és tudatosítsuk, hová vezethet a kirekesztés, a rasszizmus és az empátia hiánya.

Bódi Lóránt társadalomtörténész, Klacsmann Borbála történész, a Holokauszttörténetek nevű Facebook-oldal szerkesztője.