Biden '77-ben megígérte Kádáréknak, hogy karácsonyra visszaadják a koronát

Charles Gatitól tudjuk, hogy Bident barátja és munkatársa, a magyar származású Tom Lantos beszélte rá, hogy kösse össze a kellemest a hasznossal, és vigye el a Balatonra új feleségét. Az amerikai szenátus legfiatalabb tagjának (Bident 30 évesen választották meg Delaware szenátorának, a magyar vizit idején 35 volt) ez már a második házassága volt. Első feleségét, Neilia Huntert gyermekükkel együtt egy autóbalesetben vesztette el: néhány héttel azután, hogy megválasztották, az asszony a három gyerekkel a hátsó ülésen karácsonyfáért ment, amikor 1972. december 18-án összeütközött egy teherautóval. A két kisfiú felépült az életveszélyes sérülésekből, a kislány és az édesanyja meghalt. Biden a kórházban esküdött fel az alkotmányra.

A tragédiára vonatkozó feljegyzés a magyar Külügyminisztérium Biden látogatásával kapcsolatos feljegyzéseiben is szerepel. Ezeket egy tanulmány kíséretében most a Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) kutatói publikálták Biden amerikai elnökké választása apropóján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán ArchívNET-en online is olvasható munkájukban azt vizsgálják, hogy mi volt a politikai háttere és jelentősége annak az 1977-es augusztusi útnak, amit Biden a fennmaradt dokumentumok szerint elég komolyan vett. Ez nem csak abban merült ki, hogy Csehszlovákián kívül egyedül Magyarországot kereste fel a térségből, és hogy a két hónappal korábban elvett Jill Bident (a következő first ladyvel 1975-ben egy vakrandin ismerkedtek meg) is magával hozta, de politikailag is igyekezett jól felkészülni.

Biden Magyarországról országspecifikus pluszinformációkat kért a CIA-tól, a látogatás után pedig szenátusi jelentésben értékelte az itt szerzett tapasztalatait. Ahhoz képest, hogy a Kádár-rendszer szürke hetvenes éveiről van szó, ezek meglehetősen pozitívak voltak. Az Amerikai Népszava korabeli cikke szerint:

„Magyarország elismerést érdemel, állapítja meg a Szenátus külügyi bizottságának jelentése, mert a Varsói-paktumhoz tartozó nemzetek között vezet az emberi jogok terén. A jelentés szerint ,,A magyar rendszer nagyobb cenzúra nélkül működik, és ennek alapja az az általános állampolgári magatartás, hogy a magyarok helyesen ítélik meg a disszidenseket és azt, hogy mit nem lehet megengedni az országban. A külföldi rádió- és televízió-állomásoknak széleskörű hallgatóságuk van Magyarországon, és aránylag elég könnyű a nyugati irodalomhoz is hozzájutni.”

A jelentést Biden írta, és elég elnéző volt a Kádár-rendszerrel szemben. Igaz, az éppen puhább fázisát élő magyar államszocializmus cenzúrája sem volt már annyira kemény, de éppen ebben az 1977-es évben volt például a Charta ’77 hivatalos nyilvánosságban elhallgatott ügye, indult be komolyabban a szamizdat Kenedi Jánosnak és úgy általában a demokratikus ellenzéknek köszönhetően. Ekkor bojkottáltuk az emberi jogsértések témája miatt más szovjet csatlósállamokkal együtt a Velencei Biennálét. Bident és az amerikai külpolitikát azonban inkább a big picture érdekelte, és abban ekkor már a Kádár-rendszer volt a szocialista blokk jófiúja.

Bár a Moszkvához képest különutas, agg Titóval és a hetvenes években egyre inkább elborult alternatív valóságba merülő Ceaușescu nyugati piros pontjaival Kádár nem tudott versenyezni, a különféle engedmények, a hétköznapi élet viszonylagos depolitizálása, a nyugati nyitás gesztusai kifizetődtek. „A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség” – fogalmaz az ArchívNET aktuális száma, és ez az amerikai-magyar kétoldalú kapcsolatok javulásában is megnyilvánult. Ennek volt az egyik feltétele Mindszenty kiengedése a budapesti amerikai nagykövetségről, ahol a hercegprímás 1956-ban menedéket kapott. 1974-ben Kádárék már az amerikai elnök meghívását tervezték, amit csak a Watergate-botrány és Nixon lemondása hiúsított meg. Az alapvető emberi jogokat papíron garantáló helsinki egyezmény aláírása után jöhetett az enyhülés, és vele az amerikai-magyar kapcsolatok új szakasza.

Biden fiatal volt, de külpolitikai területen már nem jelentéktelen. „Biden szenátor a Szenátus egyik legfiatalabb tagja. Megválasztása óta aktívan tevékenykedik a Szenátus Külügyi Bizottságában. Az elmúlt év során aktivitása eredményeképpen lényeges befolyásra tett szert. Kiemelten foglalkozik a kelet‒nyugati kapcsolatok, az enyhülés, az európai bizottság kérdéseivel. Ez az első látogatása a kelet-európai szocialista országokban” – írta előkészítő anyagában a külügy az amerikai szenátorok látogatása előtt.

1977 augusztusában, a szenátus szokásos nyári szünetében egymástól függetlenül három amerikai delegáció is érkezett Budapestre. Bidennél jóval nagyobb név volt George McGovern szenátoré, aki 1972-ben a demokraták elnökjelöltje volt – és az elnökválasztások történetének egyik legnagyobb vereségét szenvedte el Nixontól. A „mcgovernizmus” azóta is a szavazóktól fényévekre lévő, szélsőliberális demokraták jelölője a republikánus szlengben, de 1977-ben a Kádár-rendszer számára, amikor már a demokrata Carter volt a Fehér Ház ura, nagyon nem volt mindegy, mire jutnak az aktuálisan egyik legfontosabb amerikai szenátorral.

A magyar vezetés „nem titkoltan örült a kapcsolatfelvételnek, mivel abban lehetőséget látott arra, hogy a vitás kérdéseket rendezzék”. Ezek leginkább a legnagyobb gazdasági kedvezmény elvéről szóltak, amit Magyarország nagyon szeretett volna megszerezni, de az USA ezután sem kívánta megadni; valamint a műszaki és kulturális egyezmény megkötéséről, ami meg az amerikaiaknak volt inkább fontos, a Kádár-rendszer viszont az amerikai fellazítási politika fő eszközét látta benne. Na és a Szent Koronáról, ami azóta, hogy az amerikai 7. hadsereg katonái 1945 májusában a jogarral és az országalmával együtt kiástak egy osztrák falu mellett, a Fort Knox-i katonai bázison várta az idők jobbra fordulását.

A koronázási ékszerek visszaadását már Mindszenty szabadulása óta fontolgatták az amerikaiak, az ügynek Carter megválasztása és az általános enyhülés adott új lendületet. Igaz, a korabeli magyar külügyi iratokból úgy látszik, hogy az elnökkel kapcsolatban ambivalens volt a magyar álláspont. A pesti elemzéseket tartalmazó háttéranyagok szerint ugyan „Carter változatlanul élvezi a megválasztásában nagy szerepet játszó szakszervezetek és a színesbőrű lakosság, valamint a keleti liberális nagytőke támogatását”, de az ígéreteiből nem sokat teljesített, a katonai kiadásokat sem csökkentette, és miközben leszerelésről szónokol, aktív szovjetellenes kampányba kezdett. A magyarok főleg Brzezinski, a lengyel származású nemzetbiztonsági tanácsadó befolyásától tarthattak, illetve attól, hogy Moszkvában az általa támogatott közép-európai barátkozásokra nem mondják-e azt, hogy az valójában a Szovjetunióval való szembeállítást célozza.

Biden és a többi szenátor budapesti látogatását persze a szovjetek is jóváhagyták. A nyugati hitelekre rászoruló Kádáréknak a nyugati nyitás persze létszükséglet volt, de a korona megszerzése nagy szimbolikus pillanata is volt a rendszernek – nem véletlenül ellenezte ezt élesen a magyar emigráció és a republikánusok egy része is. Washingtonban azonban 1977 nyarára már megszülethetett a döntés, és a Magyar Népköztársaság szempontjából pozitív hírt Biden tolmácsolta Budapesten.

Miután augusztus 8-án feleségével és titkárával együtt leszállt Ferihegyen az esti római géppel, a fiatal szenátort a külügyi jelentés szerint „fogadta Huszár István elvtárs, Rónai Rudolf elvtárs, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, Nagy János külügyminiszter-helyettes, Török István külkereskedelmi miniszterhelyettes és Darvasi István, az Országgyűlés külügyi bizottságának tagja”. A megbeszéléseken Biden amellett, hogy pozitívan értékelte a magyar‒amerikai kapcsolatok alakulását, és Carter külpolitikáját mentegette, diplomatikusan sajnálkozva az emberi jogi beszólások miatt, úgy nyilatkozott, hogy

„még ez év karácsonya előtt vissza fogják adni a koronát”

Ha nem is karácsonyra, de vízkeresztre ez valóban megtörtént, és bár a remélt gazdasági kedvezményeket nem adták meg, a magyar fél így is elégedett lehetett az eredményekkel. Szenátusi jelentésében később Biden is lelkesen értékelte a magyarországi tapasztalatait.

Most, hogy elnökké választása miatt ez 43 év után újra érdekes lett, az akkori kelet-nyugati diplomáciai lépéseket ki-ki elég kiszámíthatóan értékeli politikai szimpátia szerint. A magyar kommentárokban a jobboldalon azt emelik ki, hogy míg Kádárékat dicsérte, most Orbán Magyarországát diktatúrázza a megválasztott elnök. A baloldalon ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy a fokozatos enyhülés vezetett végül a rendszerváltáshoz, és a maga szintjén Biden is ezt képviselte, miközben a magyar diplomácia is igyekezett kihasználni a jobb kelet–nyugati kapcsolatokat. Más kérdés, hogy a két tömb közötti viszony hamarosan újra rosszabb lett: az afganisztáni beavatkozás után jött a nyolcvanas évek elején a „kis hidegháború”, és a változó időkkel a magyar külügynek is másfajta washingtoni hozzáálláshoz kellett idomulnia.