Ezt a Ferrarit fekete mágia hajtja

2020. november 28. – 13:54

Ezt a Ferrarit fekete mágia hajtja
Fotó: Huszti István / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Alig pár héttel az iPhone-ok menetrendszerű bemutatása majd piacra dobása után, november közepén az Apple váratlan bejelentéssel koronázta meg az elátkozott 2020-as évet: jön egy egész új generációs Mac-család, benne a Mac Mini asztali gép, a Macbook Pro csúcsnotebook és a belépő szintű Macbook Air. A cég jó szokásához híven, mire kicsodálkoztuk magunkat, már itt is voltak az új gépek. Mi egy Airt nyúztunk vagy öt napon át – elvégre a háromból messze ez a legnépszerűbb és legelérhetőbb darab.

Levegőváltozás

Máris új Air van? De hát idén tavasszal jött ki a legutóbbi modell – értetlenkedhet az ember, de igazából az Apple eddig is fél-egy évente újított egy kicsit a belépő Macbookon, azóta, hogy Steve Jobs a legendás 2008-as „one more thing” performanszaként elővette egy borítékból a színpadon az első prototípust. Általában kisebb újítások jöttek ilyenkor, kétszer volt csak igazi generációváltás, először 2010-ben, amikor az SSD meghajtó kiszorította a hagyományos merevlemezt, aztán 2018-ban, amikor jött a Retina kijelző és az USB-C csatlakozó.

A mostani változás ezeknél sokkal nagyobb, egy 15 éves korszakot zár le az Apple történetében: Intelről átállnak saját tervezésű processzorra.

Ez sokkal durvább, mint ahogy elsőre hangzik, nagyjából olyan váltás, mintha a Ferrari bejelentené, hogy holnaptól elektromos motorral mennek az autói. Technikailag, hibalehetőségeket tekintve talán egy agyátültetéshez lehetne hasonlítani. Az Apple nem fukarkodott az ígéretekkel, jó előre belengették, hogy az új vas egyszerre lesz sokkal gyorsabb és kisebb fogyasztású – de hát az ilyesmiknek annyira szokás hinni, mint a dezodorreklámnak, hogy két szisszentés után a vágytól remegő szupermodellek fognak a delikvens lába elé omlani a négyes-hatos villamoson.

Most jól elspoilerezem az egész tesztet, de az a helyzet, hogy egyszer az életben a marketinges bullshit igazat szólt (mínusz szupermodellek és villamos). Az új Macbook Air tényleg egyszerre sokkal gyorsabb és fogyaszt kevesebbet. De annyira, hogy az ember folyton azt keresi, hol van a csalás, mint egy bűvésztrükknél. És nincs csalás. Ez a Ferrari nem elektromos motorra váltott, hanem vegytiszta fekete mágiára.

Az M1 nem az első saját processzora az Apple-nek: az iPhone-ok és iPadek A-sorozata vagy az Apple Watch T- és S-szériái is ilyenek, házon belül tervezik (az ARM architektúrájára építkezve), aztán más gyártja le. Az iPhone-ok azért tudják lekörözni teljesítményben a papíron náluk sokkal erősebb androidos telefonokat, mert egy kézben van a hardver és a szoftver, a processzor és az operációs rendszer tervezése, tehát a kettő iszonyú hatékonyan tud együtt dolgozni. És most ugyanez a korszak köszöntött be a notebookoknál is.

És ha ez önmagában nem lenne elég, az M1 abszolút csúcstechnológia, a világ első, notebookban működő, 5 nanométeres technológiával gyártott processzora. Öt nanométerrel jelenleg a világon két cég, a Samsung és a tajvani TSMC tud processzort gyártani, és eddig csak okostelefonokba került ilyen csip: az iPhone 12-es családba az A14 Bionic, és a Huawei Mate 40-esekbe a Kirin 9000 (a Samsung csak jövőre dobja piacra az első saját 5 nanométeres processzorát, az Exynos 1000-et, minden bizonnyal a Galaxy S és Note sorozatok 2021-es modelljeiben).

Oké, álljunk meg, mi a túró az az 5 nanométer?

A nanométer egy hosszúság-mértékegység: egymilliárd nanométer egy méter. A csipgyártásban ezt egy jelzőszámnak használják arra, hogy a processzor legalapvetőbb alkatrészét, a tranzisztort mekkorára tudják legyártani (oké, nagyon szakmabeli olvasók ne kapjanak infarktust, nagyjából ezt jelenti). Minél kisebb egy tranzisztor, annál többet lehet belerakni egy csipbe – a mai processzoroknál már bőven a tízmilliárdos nagyságrendben járunk –, és két alapszabály van:

  • minél több az alkatrész, annál bonyolultabb lehet a csip, nagyobb a számítási kapacitás, gyorsabb a processzor;
  • minél kisebbek az alkatrészek, annál kevésbé melegednek, és annál kevesebbet fogyasztanak.

Tehát ebben a sportban a méret a lényeg, és minél kisebb, annál jobb.

A csipgyártás hajnalán, a hetvenes években még nem is nano-, hanem mikrométerben mértek, aztán szépen fejlődött a technológia, a nyolcvanas évek közepére elértünk 1 mikrométer (1000 nanométer) alá, az ezredfordulón pedig éppen a 180-ról 130-ra átállás ment. Azóta nagyjából 2-3 évente van újabb előrelépés, 2016-ban jelentek meg az első 10 nanométeres processzorok, 2018-ban jött a 7 nanométer, és idén az 5. (Ezt a jelenséget írja le az Intel-társalapító Gordon Moore-ról elnevezett, többé-kevésbé ma is érvényes Moore-törvény, ami szerint a csipekben az egy négyzetcentiméterre eső tranzisztorok száma kétévente megduplázódik.)

Egyébként egy-egy ilyen generációváltás a gyakorlatban azt is jelenti, hogy lehet a csipgyárat kábé nullára kisöpörni, és totál új laborokkal meg gyártósorokkal feltölteni, amit persze hülyék lennének a nagy gyártók 2-3 évente megtenni, inkább teljesen új gyárakat húznak fel, több milliárd dolláros (mostanában akár már 10 milliárd feletti) költségekkel. Többek között ezért olyan mocskosul drágák a csúcstechnológiás processzorok, meg minden kütyü, amiben ilyesmi van.

Fotó: Huszti István / Telex

Az M1-ben 8 processzormag van, 4-4 külön a nagy teljesítményt igénylő, illetve az alacsony fogyasztással is megoldható feladatokra optimalizálva, de ebbe ne is menjünk bele mélyebben, maradjunk annyiban, hogy ez a processzor egy kész mérnöki csoda. Az Apple saját tervezésű processzoraiért egyébként egy Johny Srouji nevű fickó felel, akit a Bloomberg úgy jellemez, hogy a legfontosabb ember az Apple-nél, akinek még sosem hallottad a nevét. Lehet benne valami, én annyit tennék még hozzá, hogy a (céget hosszú idő után tavaly ősszel otthagyó) legendás dizájnguru Jony Ive-val együtt most már gyanús, hogy csak akkor lehetsz titkos aduász az Apple-nél, ha Dzsoni vagy, de direkt nem úgy írod a neved, ahogy mindenki más.

Azért beszélek ennyit a processzorról, mert igazából ez az egyetlen dolog, amit megváltoztatott az Apple az idén tavaszi verzióhoz képest, külsőleg minden maradt a régi, ránézésre nem is lehet megkülönböztetni a korai és a késői 2020-as modellt. (Illetve egy trükk van: a régi modellnél az F5-F6 gombok funkciója a billentyűzet háttérvilágításának tekergetése volt, most Siri és a Ne zavarj mód.) Mondjuk erre olyan nagy szükség nem is volt, a Macbookok hagyományosan a legjobban kinéző notebookok az ember által ismert univerzumban, a billentyűzetük és a tapipadjuk is világbajnok, nem kell ezekhez a dolgokhoz hozzányúlni. A webkamerához mondjuk hozzá lehetett volna már jó ideje, de azt se cserélték le.

Mit bír?

A processzorok teljesítményét szintetikus benchmark programokkal szokás mérni, az internet ilyesmire gerjedő szegletei pedig természetesen már tele vannak az új Air tesztjeivel. Az eredmények elég látványosak, és nem csak az idén tavaszi modellhez viszonyítva (ott már-már megalázó a különbség, de hát igazából ez kötelező kör).

A Geekbench tesztjén a gép megveri a tavalyi Macbook Pro csúcsmodellt, Core i9-es processzorral, négyszer több memóriával, a Cinebench tesztjén is nagyjából kijön vele egy döntetlenre. Az a notebook egyébként 1,1 millió forintba kerül alapjáraton. De windowsos gépekkel összevetve is hasonló a helyzet, a Dell 7-800 ezer forintos kategóriában induló XPS 13-asának a számait is lepipálja az új Air. De ez persze mind másodlagos, a lényeg, hogy valós körülmények között hogyan teljesít a gép, mennyire gyors.

Hát, nagyon.

Az appok villámgyorsan indulnak, gördülékenyen futnak, és nem nagyon lehet zavarba hozni azzal se, ha a hírhedten erőforrás-zabáló Chrome-ban megnyitunk mondjuk 97 tabot, vagy ha 100 megapixeles fotókkal babrálunk Photoshopban. Kicsit bohóckodtam iMovie-ban is nagyobb felbontású videókkal, és érzésre nagyon szépen, folyékonyan, erőlködés nélkül ment minden. Még csak nem is melegedett különösebben, sőt, a hűtőventilátor sem indult el. Időbe telt, míg rájöttem, miért: mert nincs is olyan benne. Elég komoly önbizalomra vall nem építeni ventilátort egy notebookba, arra építve, hogy úgysem tud annyira felmelegedni, hogy szükség legyen rá. Mint Muhammad Ali fénykorában, amikor leengedett karokkal ugrált a ringben, mondván, úgyis elég gyors, hogy elhajoljon az ütések elől (ez általában be is jött). Vagy a Titanic tervezői, amikor alig tettek mentőcsónakot a hajóra, hiszen az úgyse tud elsüllyedni (ez nem annyira).

A lóerő tehát megvan, és az egész történet a fogyasztásnál kezd el átcsapni sci-fibe. Az első kalandom úgy nézett ki az új Airrel, hogy:

  • este rádugtam a töltőre, hogy másnap tuti 100 százalékról induljon;
  • reggel elkezdtem dolgozni vele a saját, windowsos notebookommal párhuzamosan: utóbbin ment a szövegszerkesztő, a Macbookon a levelezés, cset, videókonferenciák;
  • ez így ment egész nap, aztán este ráhúztam még nagyjából három óra Netflixet kikapcsolódásként (négy epizód Money Heist, ha bárkit is érdekel);
  • másnap újra visszaállt a gép a sima irodai munkába;
  • dél körül jutott eszembe ránézni, hogy hogy áll a töltöttség.

És még mindig volt benne 30 százalék.

Ez nagyjából 15-16 óra, átlagosnak mondható üzem volt; én nem ismerek olyan laptopot, amit ez ne nullázott volna le, az Air meg még addig se jutott el, hogy elkezdjem magam kényelmetlenül érezni (ez nálam speciel 20 százalék alatt jön el bármilyen kütyü esetén). Öt nap alatt összesen kétszer kellett feltöltenem. Ez egészen észbontó, és beláthatatlan távlatokat nyit majd, ha egyszer újraindul a világ, és lehet rendesen utazni.

Fotó: Huszti István / Telex

Fekete mágia kezdőknek és haladóknak

Az új processzorra átállás egy csomó mellékhatást és kényelmetlen kérdést hoz magával. Kezdésnek rögtön azt, hogy valahogyan működniük kéne az új rendszeren a régi, Intel processzorra írt programoknak is. Ezt a Rosetta 2 nevű, hát, a közérthetőség kedvéért nevezzük úgy, hogy dolog oldja meg, ami az operációs rendszer része, és ha egy Intelre írt appot első alkalommal indítunk el, átfordítja a kódot olyanra, hogy az M1 megértse. Ez igénybe vesz pár másodpercet, de csak legelőször, ha egyszer végzett vele, már nem vesszük észre. Persze ilyenkor sem fut olyan gyorsan az adott program, mintha a direkt az M1-re optimalizálva írták volna meg, de ezt már izomból megoldja nekünk a processzor. Ami az új MacOS operációs rendszer, a Big Sur szériatartozéka vagy az Apple saját, belső fejlesztésű cucca (mondjuk a Safari vagy a Final Cut), abból persze már megvan a direkt az új rendszerre írt változat, de az appok többségénél még szükség van a Rosetta közbenjárására. Ilyen a Microsoft Office, a Firefox, a Zoom, a Photoshop – szóval elég sok minden.

A processzorváltás következménye viszont az is, hogy mostantól a Macbookok, iPhone-ok és iPadek, ha nem is ugyanazt, de közeli rokon processzort használnak, és így lehetőség nyílik arra, hogy az iPhone-os appok egy az egyben fussanak a notebookon is. Hogy ez mire jó? Például nem kell külön megvenni, ha telefonra már megvan. Vagy ott van például kismillió iOS-es játék, ami mostantól elérhető a notebookon is. Na, itt aztán van némi zavar az Erőben, például az, hogy az appfejlesztőnek kell engedélyezni, hogy a Mac App Store-ban is feltűnjön a portékájuk. Ezt egy csomóan nem tették meg eddig, így egyelőre nem elérhető Macbookon például az iPhone-os Instagram, a Slack, a Flipboard, a Netflix, a Gmail. Jó, valójában elérhető némi hekkelés árán, de hivatalosan nem.

És ami elindul, abban sincs mindig sok köszönet. Például azért, mert az irányítását érintőképernyőre tervezték, attól meg továbbra is irtózik az Apple, hogy a Macbooknak tapizható kijelzőt adjon. Vagy mert átméretezhetetlen ablakban fut csak, és nem lehet kihúzni teljes képernyőre. Erre a funkcióra inkább képzeljünk oda egy béta címkét, és tegyünk vele egy próbát fél év múlva.

Akkor most itt a notebookarmageddon?

Az új Macbook Air egy piszok jó notebook, de azért nincs szó arról, hogy minden más gyártó csukja be a boltot, és menjen el péknek (elég ha az kezd kínosan feszengeni, aki félmilliós notebookokat gyárt). Először is azért, mert ez egy Mac, annak minden előnyével és hátrányával, például azzal, hogy az emberek jó részének esze ágában sincs átszokni rá Windowsról.

Ezzel szoros összefüggésben ott van az ár.

A kisebbik verzió 430 ezer forint, a nagyobb (kicsit még izmosabb processzorral, 256 helyett 512 gigás SSD-vel, de ugyanúgy 8 giga memóriával) 530 ezer. És hát világjárvány idején azzal se lehet spórolni, hogy olykor jár az embernek egy ismerőse Amerikában, akivel lehet hozatni 999 dollárért.

Semmiből nem szabad első generációsat venni, szól az ősi bölcsesség, és általában igaza is van, a nagy technikai ugrásoknál az első verziók mindig kiforratlanok, tele vannak gyerekbetegségekkel. Nem véletlenül, hiszen igazi felhasználói visszajelzések nélkül készülnek. Ma már nem szokás emlékezni rá, de az első iPhone is elég vacak volt valójában, a második verzió, a 3G lett igazán szuper. Az M1-es Macbook Airben az a csoda, hogy hatalmas előrelépésnek érződik pont abban a két dologban, ami a legfontosabb (teljesítmény, akksiidő), de közben elkerülte a processzorváltással járó összes nagyobb bukkanót és kátyút. Olyan, amilyenek a Macbookok lenni szoktak, csak két fokozattal jobb.

(Az M1-es Macbook Airt az iSTYLE-tól kaptuk kölcsön a teszthez.)