Az iPhone 12 egyszer még a világ legjobb telefonja lesz

2020. október 30. – 11:25

frissítve

Az iPhone 12 egyszer még a világ legjobb telefonja lesz
Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Az iPhone fura egy jószág, valahogy mindenki egy kicsit tudathasadásosan áll hozzá. A legmegátalkodottabb gyűlölői is elismerik valahol a lelkük mélyén, hogy egy piszok jól összerakott, kényelmesen és megbízhatóan működő, abszolút csúcsminőségű telefon. És a legfanatikusabb rajongói is elfogadják titokban, hogy értelmetlenül túl van árazva, és technikai paraméterekben, tudásban, egy csomó szempontból messze a konkurencia mögött kullog. Az Apple láthatóan elég kényelmesen elvan ezzel a helyzettel, és nem igazán zavarja, hogy eladott készülékek számában lassan a dobogóról is lemarad, ha közben zsebre teszi az okostelefonok globális piacán keletkező nyereség kétharmadát.

Aztán hogy, hogy nem, végre Cupertinóban kimondta valaki, hogy az nem járja, hogy az iPhone-ok lassabban fejlődnek, mint anno a dinoszauruszok, és a 2020-as kiadás hozzon evolúciós téridő-ugrást. Abba mondjuk elég durva belegondolni, hogy az idei már a 14. generáció; ha az iPhone Lajos lenne a Bourbon-házból, a most megjelent iPhone 12 lenne a Napkirály. Le Roi Soleil Pro Max. Akárhogy is, a jelszó most a megújulás, új dizájn, új kijelző, új minden, és persze 5G, mert hát valamivel terjesztenie kell a koronavírust Bill Gatesnek.

Három napig nyúztunk egy alap 12-es modellt, és egy Pro változatot (a Mini és a Pro Max pár hét múlva jelenik csak meg), elmeséljük a tapasztalatainkat.

Új test

Kezdjük a leglátványosabbal: hat év után újra alapvető dizájnváltáson esett át az iPhone. 2014-ben az iPhone 6 az egészen gömbölydedre lekerekített peremmel újított, most a 12-es modell visszahozza a merőlegesre levágott éleket a telefon oldalán – pontosabban visszatér az iPhone 4-5 idején megszokott formatervezéshez. Ezt lehet szeretni, mert nehezebben csúszik ki kezünkből, vagy lehet utálni, mert kényelmetlenül belevág a tenyérbe, ha rászorítunk. De igazság szerint teljesen mindegy, mert az ember a legtöbb esetben úgyis tokban tartja a telefonját, azon át meg se nem érződik a különbség, se nem látszik. Utóbbi főleg azoknak lehet kardinális probléma, akiknél fontos szempont, hogy mások is rögtön lássák, hogy ez bizony a legújabb modell. Most az új dizájn miatt ez egyértelmű lenne már első pillantásra is, de hát egy alsó (nagyon alsó!) hangon 300 ezer forintos készüléket csak úgy pucéron használni olyan szintű punkság, amit elég kevesen vállalnak be.

Fotó: Ajpek Orsi / Telex

A tavalyi alapmodellhez képest egyébként a 12-es széltében-hosszában pár milliméterrel kisebb, hajszálnyit vékonyabb, és érezhetően, jóval könnyebb. A kijelzője viszont ugyanakkora (6,1 hüvelyk), sőt, felbontásban picit nőtt is tavaly óta (2532*1170 pixel). Ez úgy jön össze, hogy a káva mérete tovább csökkent, tulajdonképpen már el is tűnt, szinte faltól falig kijelző az egész telefon. Mínusz a bevágás felül az előlapi kamerának persze, ami három éve még izgi újdonságnak tűnt – és tokban is látszott! -, de idén már nem annyira. Ujjlenyomat-olvasó, és nyomkodható gomb a tavalyihoz hasonlóan nincs, ami idén kicsit kényelmetlen, hiszen arcfelismeréssel enged be a telefon, ami maszkviselés mellett macerás lehet.

De ez mind sokkal kevésbé érdekes, mint az, hogy a kijelző technológiát váltott, és OLED alapú lett. Látványosan szépek a színei, a kontrasztja, a fekete sötét, mint egy csillagászati fekete lyuk. A régi telefonnal készített képek is sokkal jobban néznek ki rajta, mint azon a gépen, amin konkrétan készültek. Maradt viszont 60 Hz-en a képfrissítés, ami kicsit ciki, amikor már a feleennyibe kerülő Xiaomik is 120-szal meg 144-gyel mennek, de igazából a gyakorlatban elég ritkán lesz ez a különbség szemmel látható, pláne zavaró.

Mindezek tetejébe a kijelző üvege is új, sőt, nem is üveg, hanem valami fura üveg-kerámia hibrid, ami a tavalyihoz képest négyszer kevésbé törik, és háromszor vízállóbb. Ezeket a dolgokat nem teszteltük, csak csendben örültünk nekik, de persze volt olyan őrült, aki igen, mutatjuk is az eredményt (főleg azoknak ajánljuk, akiknek annyira Android dobog a szívük helyén, hogy direkt élvezik az iPhone-trancsírozás látványát):

Új szív

Az új iPhone-ok menetrendszerűen új processzorral szoktak jönni, amik menetrendszerűen lealázzák az összes konkurenst az összes teszten. Ez idén is így van, nem akarok számokkal dobálózni, hogy az A14 Bionic milyen sportágban pontosan mennyivel körözi le a Snapdragonokat és társaikat, nem is fontos; a lényeg az, hogy az iPhone 12 piszok gyorsnak érződik (úgy, hogy az említett, 60 Hz-nél lekorlátozott képfrissítés miatt sokszor még többet is bírna izomból, csak megjeleníteni nem tudja). Persze valójában egy hároméves alap iPhone 8 sem érződik kimondottan lassúnak még ma sem. Éppen ez a lényeg: a 12-ben láthatóan van annyi lóerő, hogy 3-4-5 év múlva is elbírjon mindennel, amivel egy telefonnak el kell bírnia.

Ehhez képest az alapmodell 64 gigás háttértárja elég soványnak tűnik. Persze, van iCloud, meg kultúrember ma már úgyis streamel mindent, nem letölt, és ha elterjed az 5G, akkor pláne így lesz – de ezzel együtt, én nem fogadnék arra, hogy 4-5 év múlva 64 giga elég lesz még bármire. Márpedig az előző bekezdésben még abból indultunk ki, hogy ez a cucc 4-5 év múlva még mindig telefon lesz, sőt, igazság szerint az iPhone legnagyobb ütőkártyája a jövőállóság, és hogy emiatt használtan is jó pénzért lehet eladni. Ez viszont 64 gigával nem igazán esélyes, szóval az „olcsó” alapmodellre tekintsünk inkább úgy, mint az autóknál, ahol az alapár egész jónak tűnik a hirdetésekben, csak aztán külön extraként kell megvennünk hozzá még a szélvédőt, a féklámpát meg a biztonsági övet is.

Ezen a ponton muszáj kitérni arra, amin a bejelentés óta hőzöng/röhög az internet népe vérmérséklet szerint: se a töltő, se a fülhallgató nem szériatartozék, csak egy USBC-Lightning átalakító kábel van a dobozban, és slussz. Az Apple szerint azért, mert töltője meg fülhallgatója úgyis mindenkinek van már otthon vagy fél tucat, tök fölösleges környezetterhelés legyártani még egyet minden új iPhone-hoz. Ez persze valahol vállalható érvelés, adok másfél percet, számolja meg, hány használatlan töltője/fülhallgatója kallódik a lakásban, autó kesztyűtartójában, fiók mélyén, hátizsák alján, kabátzsebbe gyűrve, hát csodálkoznék, ha most bárki 6-7 alatti számot mondana. Másrészről viszont abba a 3-4-500 ezer forintba férjen már bele egy nyomorult töltő.

És ha már itt tartunk: bár régóta pletykálják, hogy USB-C-re vált az iPhone (ahogy a Macbookok, és az iPadek egy része), a 12-es megmaradt a régi Lightning csatlakozónál. Az új, mágneses töltő, a Magsafe viszont már USB-C-s. Ja, a Magsafe sem alaptartozék, azt is külön árulják. És ahhoz sincs töltő alapban, azt még külön vehetjük meg a külön tartozékhoz.

Oké, de mi az a Magsafe?

Ez egy kis fémkorong, mágnesesen rácuppan a telefon hátára, és vezeték nélkül tölti az akksit. Jó, hát „vezeték nélkül”: a Magsafe-ből kilógó zsinórt azért csak csatlakoztatnunk kell a konnektorhoz. És gyötrelmesen lassan tölt, egy bő óra alatt tudtam 50%-ot feltornászni az akksin a mágnesen keresztül.

Hogy így mi értelme van? Hát, egy hajszálnyival talán kényelmesebb, meg töltés közben is szabadon marad a Lightning port, bele tudunk dugni mondjuk egy fülhallgatót. Ha a korong egyben powerbankként is működne, vagyis külön fel lehetne tölteni, és aztán az áramforrástól elszakadva tudná tölteni a telefont, na az csodálatos lenne (ha valaki találkozik mostanában Tim Cookkal, üzenem neki, hogy ilyet kérek jövőre az iPhone 13 mellé). Mindenesetre maga a mágneses csatlakozás ígéretes, és egészen erősen tart, lehet rá építeni mindenféle kiegészítőket, mágneses szelfibot, kameraállvány, képstabilizátor, autós telefontartó, ilyesmik.

Új szem

Egy ideje az új okostelefonok bemutatóit 80-90%-ban a kamerájuk méltatása tölti ki, mintha ez lenne az egyetlen terület, ahol még nagy, látványos dobásokat lehet bemutatni, amitől ámul a nép, és szélesre nyílik a pénztárca. Az iPhone 12 és a 12 Pro között a kamera az egyetlen jelentős különbség (meg az árban 140 ezer forint, haha), szóval míg én az alapmodellt nyomkodtam, a Prót a fotós-képszerkesztő kolléga Németh Péter kezébe nyomtam. Két nap múlva ezzel adta vissza:

Az iPhone 12 Pro 3 kamerával érkezett

  • Egy 12 megapixel nagylátószögű kamera f/1,6-os fényerővel optikai stabilizációval
  • Egy 12 megapixeles ultra-széles látószögű kamera f/2,4-es fényerővel
  • Egy 12 megapixeles telefotó kamera f/2,0 fényerővel (az előző kettővel ellentétben, ezt csak a Pro kapta meg)

Kezdjük egy gyors verdikttel: az iPhone 12 Proval alapvetően jó fotózni. A kamera gyorsan indul, az autofókusz is jól teszi a dolgát, az exponáló gomb lenyomása után nincs zavaró késés. Végig volt az érzésem, hogy a zsebemből előkapva pillanatok alatt le tudok kapni bármit, amit épp meglátok.

Nem meglepő módon az általában legtöbbet használt nagylátószögű főkamera nyújtja a legjobb képminőséget, az ezzel készült fotókban valamivel több a részlet, a színei gazdagabbak, és a finom részletek is kevésbé tűnnek el, ha belenagyítunk a képekbe. Azért az erőteljes élesítés itt is látszik, ezen a téren egy kicsit többet vártam, ha már az Apple megmaradt a jól bevált 12 megapixelnél. Alapvetően az volt az érzésem, hogy a képek elkészülte után háttérben dolgozó algoritmusok nagyobb fejlődésen mentek át, mint maga a hardver. A rendszer szépen kiegyenlíti az árnyékokat és a csúcsfényeket, így nagyon ritkák a sötétbe bukó, vagy kiégő részletek. Néha nagyon szép és természetesnek ható, máskor viszont már nekem már túl természetellenes fotókat produkált – persze ez javarészt ízlés kérdése.

Az éjszakai teljesítménye viszont meglepően jó, leginkább az esti fotózást élveztem a telefonnal. Viszont a legjobban itt ütközött ki a különbség a főkamera, és az ultra-nagylátó teljesítménye között. A rendszer automatikusan kapcsol éjszakai üzemmódra, ha túl kevés fényt érzékel, ilyenkor 1-3 másodperc exponálási idővel kell számolni, és exponálás közben a kijelzőn megjelenő, egymáson elcsúszó két kis kereszt segít egyirányban tartani a kamerát. A hosszú expónál a főkamerán a képstabilizátor és az AI is jól teszi a dolgát, ritkán sikerült elrontani a képet. Az ultra-nagylátószügű kamerán viszont már fordított volt az arány, és sokkal kevesebb volt a jól sikerült éjszakai kép.

Éjszakai módban készült fotó a főkamerával
Fotó: Németh Sz. Péter
És ugyanez az ultra nagy látószügű kamerával
Fotó: Németh Sz. Péter

További éjszakai fotók:

Fotók: Németh Sz. Péter / Telex

A harmadik kamera „telefotó” megnevezését kicsit túlzásnak éreztem, ez egy egy 50mm-es objektívnak felel meg, amit azért nem szoktak teleobjektívnak nevezni. Adott szituációkban persze jól jöhet, ha épp nem tudunk közelebb menni, és portrézni is sokkal alkalmasabb, mint a főkamera, de azért ezzel nem fogunk erdei lesből madarakat fotózni.

Az ultra széles látószögű, a nagylátószügű, és a „telefotó” kamera egymáshoz viszonyítva
Fotó: Németh Sz. Péter / Telex

>Tesztfotók teljes méretben ide kattintva<

A Pro másik nagy dobása a LIDAR-szkenner. Ennek a lényege nagyjából az, hogy az eszköz lézernyalábot sugároz, és ennek a visszaverődéséből aztán ki lehet számolni különféle objektumok távolságát a szkennertől. Alapvetően egy 3D szkennerként lehet felfogni, ami a képmező adott pontjairól tudja megmondani, hogy milyen távol vannak a kamerától. Bár arra kevés volt az idő, amit a telefon nálam töltött, hogy a szkenner mindenféle felhasználását mélységében teszteljem, az első tapasztalataimat nagyjából így lehet leírni:

Azt a rohadt... a jövő megérkezett

Alapvetően különböző 3D szkenner alkalmazásokat próbáltam ki, mivel talán ezek mutatják meg a legjobban az eszközben rejlő lehetőségeket. Ezeket úgy kell elképzelni, hogy a telefonunkkal körbejárjuk a szkennelni kívánt tárgyat, vagy környezetet, az pedig egy 3D modellt készít, amit a kamerával közben készült képekkel fel is textúráz. Mivel a LIDAR szkenner az iPadben már korábban bemutatkozott, elég sok ezt használó app található a Store-ban, de ezek között elég nagy a szórás. Néhány próba után kicsit úgy éreztem magam, mintha egy scifibe csöppentem volna. Mutatom a végeredményt, ez a Telex szerkesztőségében levő, ajándékba kapott telexgép 3D modellje:

Ez pedig egy gangos ház kapubejárójának részlete kukákkal:

Nem mondom, hogy ezzel a telefonnal fognak készülni a jövő játékainak 3D modelljei, de első blikkre a benne rejlő képességek már bőven túlmutatnak „de jó vele játszani” szinten.

>A 3D modellek körbeforgathatóan megtekinthetők ide kattintva<

Új lélek

Bő fél évvel azután, hogy már az összes értelmezhető konkurense kijött a maga 5G-s készülékeivel, és lassan a 100 ezer forint alatti kategóriában is vannak már ilyen telefonok, az Apple is belépett az 5G-s ringbe. A komótos indulás nem meglepő, az Apple jó ideje ezt csinálja már az összes komolyabb technikai újításnál: megvárja hogy a vetélytársak kísérletezgessenek, teszteljenek, döngessék a mellüket, hogy ők az elsők – aztán megcsinálja ugyanazt jobban. Az 5G-n mondjuk nincs nagyon mit jobban megcsinálni, inkább az a kérdés, érdemes-e sietni vele. Most attól vonatkoztassunk el, hogy hol mennyire van lefedettség, csináljunk úgy, mintha mindenhol lenne, és tegyük fel a kérdést: na és akkor? Mit kezdünk a brutális letöltési sebességgel? 4K-ban nézzük a Netflixet a tenyérnyi képernyőn? Boldoggá tesz, hogy egy kövérebb app nem két perc alatt töltődik le, hanem mondjuk 15 másodperc alatt?

Afelől egy szemernyi kétségem sincs, hogy pár év múlva nem hogy ki fogják használni a telefonok, az appok, az online szolgáltatások az 5G-t, de de egyenesen meg fogják követelni az épkézláb működéshez. Az iPhone 12 titkos ütőkártyája, hogy kábé eddigre fog a 200 ezer forintos fájdalomküszöb alá süllyedni az ára (legalábbis én ide képzelem az átlag iPhone-tulaj fájdalomküszöbét, jelentős mértékben önéletrajzi ihletettség alapján, szóval simán lehet hogy tévedek).

Fotó: Ajpek Orsi / Telex

Amivel el is jutottunk az ár kérdéséhez, ami egy iPhone esetében azóta neuralgikus pont, hogy Steve Jobs bemutatta a legeslegelső verziót (egyébként nagyon tanulságos most visszanézni azt a 13 évvel ezelőtti show-t), és bemondta az 500 dolláros árat. Hát most, a 12-es családban a legkisebb fiú 829 dollár, forintban 300 ezer, de ugye erről már volt szó, hogy a 64 giga háttértár nem annyira jövőálló megoldás, szóval inkább a 128-as, vagy a 256-os az ajánlott, 322, illetve 366 ezres árcédulákkal. A Pro még ehhez képest is nagy ugrás, 440-ről kezd, 572 a vége. (És ugye emlékszünk még, plusz töltő, plusz fülhallgató, plusz Magsafe, plusz Magsafe-töltő.)

Egyáltalán nem új dilemma

Na de akkor érdemes? Nem érdemes? Hát, többféle iPhone-vásárlási stratégia van, és nem mindegyikbe illik bele. Akad, akinek tökmindegy, csak mindig a legújabb és legdrágább legyen, az várja meg inkább a november közepét és a Pro Max verziót. Aki a relatíve olcsó és kicsi SE-ket szerette, az az ugyanekkor érkező Minit. Aki 2-3-4 évente vált az újra, és most jött el az ideje, a 12-esben sem fog csalódni, magabiztosan hozza azt, amit az iPhone-ok szoktak: nagyon össze van rakva, nagyon gyors, nagyon erős, kényelmes, megbízható, túlárazott, satöbbi. Ami meglepő és újszerű benne, hogy tényleg újnak érződik, amit legutóbb talán az iPhone X-nél tapasztalhattunk meg, de abban azért hosszú távon nem volt sok köszönet. Ebben meg pont hosszú távon lesz, amikor az 5G-t már tényleg ki lehet használni a gyakorlatban is.

(Az iPhone 12 és 12 Pro készülékeket az iSTYLE-tól kaptuk a teszthez.)

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!