Rettenetes egy hely lehetett Norvégia százötven évvel ezelőtt. Előfordulhatott, hogy a hatalomban levők elhallgatták, sőt akár meg is hamisították az igazságot, a szolgálatukban álló sajtó készségesen közölte a hazugságaikat, a többség pedig vevő volt minderre, és azokat, akik kiálltak az igazságért, kegyetlenül meghurcolták.
Mindezt onnan tudhatjuk, hogy pontosan megírta A nép ellensége című drámájában Henrik Ibsen. A darab nem tartozik a leggyakrabban játszott Ibsen-művek közé, de az utóbbi időben többször is előkerült: tíz éve a Katonában, két éve Marosvásárhelyen, és aztán ugyanabban az évben a FreeSZFE diákjai is előadták a MU Színházban. De nemcsak színházi előadásból ismerhetjük meg ezt a helyzetet, hanem egy társasjátékból is, amelyet az SZFE-n, majd a FreeSZFE-n tanuló drámainstruktor, Villant Bálint készített a Személyes színház kurzus vizsgamunkájaként, és amelyet az iskola fesztiválján, a Freeszemlén is ki lehetett próbálni.
A játékban két csapat méri össze az erejét: az egyik oldal az erkölcsbajnok orvos, aki felfedezte, hogy a városi fürdő vize mérgező, a másik a bátyja, a korrupt polgármester, aki bármit megtesz, hogy ne kerüljön napvilágra ez a tény. Bár első pillantásra úgy tűnhet, hogy a felállás szinte A Gyűrűk Ura egyszerűségéhez hasonlóan az abszolút jók és gonoszok sémájára épül, a dolog mégsem ilyen egyszerű. Egyfelől a polgármesternek is gyakran megéri erkölcsösen cselekednie, hogy minél több embert nyerjen meg, másrészt az orvos is gyakran azzal érheti el a célját, ha kisebb-nagyobb kompromisszumokra kész.
A két szereplőt egy-egy csapat irányítja, közösen kell döntéseket hozniuk az eléjük kerülő helyzetekben. A játék táblája a város térképe a fontos helyszínekkel, de a két csapatnak külön-külön táblája van, nem láthatjuk, hogy pontosan merre jár a másik. Azt viszont halljuk, hogy éppen mi történik vele, és ebből lehet arra következtetni, hogy merre kószál. Az egyes helyszínekre lépve a játékvezető felolvassa az adott szituációt, és a csapatnak döntenie kell, mit választ a felkínált lehetőségek közül.
A rendszer sokban hasonlít a történetvezérelt társasjátékokhoz (valójában az is), amikről már írtunk korábban. Bevallottan az ott említett Szunnyadó istenek szerzőjének, Ryan Laukatnak egy korábbi játéka, a Near and Far volt Villant Bálint és alkotótársa, Hollósy Réka egyik fontos inspirációja. A két játékos célja, hogy az egyes városrészeket a maga oldalára állítsa, ott több befolyást szerezzen az ellenfelénél. Ennek a legjobb módja, ha jól választunk az elénk kínált lehetőségek közül, de később is tudjuk egy kicsit pumpálni a befolyásunkat, ha visszatérünk egy korábban már meglátogatott helyre. Azt természetesen nem tudhatjuk, hogy a másik csapat hogyan áll, de abból, amit hallunk, megpróbálhatunk tippelni.
A történetvezérelt játékokban két dolog egyformán fontos: hogy jó legyen a történet, és hogy jó legyen a játékmechanika. Itt a történetre nem lehet panasz, az alapanyag minőségi, és jól vannak megírva a szövegek is. Persze biztosan az is segített, hogy ezeket mi egy profi drámainstruktor interpretációjában hallhattuk. A dilemmák valódiak voltak (például megéri-e lefizetni a lapszerkesztőt, hogy ne hozzon le egy rágalmazó cikket, vagy bízzunk abban, hogy az igazság győzedelmeskedni fog), és nem volt sosem egyértelmű, hogy mi a jó válasz. Bőven volt miről vitatkozni a csapaton belül, egyszer annyira, hogy végül pénzfeldobás döntött, mert nem sikerült a rendelkezésre álló fél perc alatt konszenzusra jutni.
A másik komoly kérdés, hogy van-e elég játék az egészben, vagy inkább csak egy interaktív hangoskönyv hallgatói vagyunk. Noha maga a szabályrendszer nem túl bonyolult, több dolog is lehetőséget ad a taktikázásra. Menet közben is változik a játék, új szabályok kerülnek elő, új lehetőségeink teremnek arra, hogy a várost a saját oldalunkra állítsuk. A mi csapatunkban nagyjából fele-fele arányban volt, amikor a játék stratégiájáról beszéltünk – melyik helyszínre érdemes menni, hogy lehet a leghatékonyabban kihasználni a lehetőségeinket –, illetve amikor az erkölcsi dilemmákról, a darabban vázolt helyzetről volt szó.
Persze nem egy ultrakomplex játékot kapunk, amilyen például a Kanban EV, de az talán kontraproduktív is lenne, hiszen túlságosan egy irányba terelné a figyelmet. Az igazi kérdés az, hogy vajon a mechanika mennyire járul hozzá az élményhez. Itt ezt elég jól sikerült elérni: ami elsőre pontmaximalizálásnak tűnik, az is könnyen illeszthető a narratívába. Egy olyan narratívába, ami jó esetben magából a játékból születik meg, és a befogadóban kelt érzéseket. Ha ezt sikerül elérni, akár egy játék is, legyen társas- vagy számítógépes, nyugodtan tekinthető műalkotásnak Villant Bálint szerint.
A nép ellensége abból a szempontból nem klasszikus társasjáték, hogy nem lehet többször lejátszani, hiszen amikor már tudjuk, hogy melyik helyszínen mi vár ránk, eltűnik a játék varázsa is. Inkább interaktív színházi társasjátéknak lehetne nevezni, ami nem példa nélküli. A Mentőcsónak Egység előadása, a Szociopoly kicsit hasonló formában teszi átélhetővé, milyenek a mélyszegénységben élők mindennapjai, milyen dilemmákkal kell szembesülniük.
Azóta készült már pár hasonló rendszerű előadás-játék, A nép ellensége annyiban különleges, hogy egy létező előadáshoz kapcsolódik. A szerzők tapasztalatai alapján megállja a helyét annak ismerete nélkül is, az eddigi alkalmakon többen voltak, akik még csak nem is hallottak a darabról, de hamar átlátták a helyzetet, milyen az, amikor a hatalom birtokolja a sajtót, írja a szabályokat, és bármit megtesz, ami a saját érdekében áll. A mi játékunkban elég kiábrándító lett a történet végkifejlete, de mint megtudtam, ez nem törvényszerű, az eddigi alkalmakon fele-fele arányban nyert az orvos és a polgármester, ahogyan egy jó játéktól el is várjuk, hogy kiegyenlített esélyeket adjon.
Kérdés, hogy mi lehet a játék további sorsa. Programként már most is elérhető a KB35 színházi nevelési társulat oldalán, de a tágabb terjesztésére két lehetőség is kínálja magát, a független színházak világa és a közoktatás. A MU Színház már két alkalommal befogadta az előadást, de a színházi finanszírozás bizonytalansága, a pályázati források elapadása, a rezsiárak elszabadulása együtt nem sok jóval kecsegtet a jövőt illetően.
A közoktatásban, bár tökéletesen látható, hogy mennyire jó eszköz lehetne, talán még reménytelenebb a helyzet. Nem sok esély van arra, hogy A nép ellensége a kötelező olvasmányok közé kerüljön, de még ha ez megtörténne is, akkor sem tűnik túl életszerűnek 2023 Magyarországán, hogy az iskolákban helyet kapjon egy ilyen furcsa foglalkozás. Pedig ez egy fontos élményt ad, és egy fantasztikus eszközt arra, hogy komoly és mély beszélgetések induljanak el a hatalom és az igazság viszonyáról, a tömeg befolyásolhatóságáról, az egyéni érdekek és a köz javának viszonyáról, a morál szerepéről a közéletben. Az alkotók tapasztalatai szerint a játékhelyzet segít abban, hogy a diákok elkezdjenek foglalkozni ezekkel a kérdésekkel. Ha csak körbe ültetnénk őket, hogy na, most beszéljünk a politikáról, biztosan sokan csak legyintenének, így viszont a játék során organikusan kerülnek elő ezek a kérdések.
Végül pár szó arról, hogy miként ért véget a történet a mi csapatunknak, amelynek tagjai az orvost irányították a játék során. Biztosak voltunk benne, hogy ha nem sikerült is mindenhol meggyőznünk az embereket arról, hogy hiába jelenti a város csődjét, ha kiderül az igazság, ez mindennél fontosabb, egy-két helyen biztosan sikerrel jártunk. Talán annyin is, hogy a szűk többséget is megszerezzük. Aztán ahogy egymás után megnéztük a helyszíneket (amiket típustól függően másképpen kell pontozni), a tízből csak egy volt, ahol az orvos álláspontja felé hajlott a nép, így, akárcsak a darabban, a harcunk csúfos véget ért. De ez persze nem változtat azon, hogy előtte két órán át nagyon jót játszottunk.