2023. április 6. – 22:04
Nehéz lenne polarizáltabb témát találni egy magyar filmhez, mint a „romakérdés” – talán még a gender tud hasonló indulatokat kiváltani, de míg ez utóbbi relatíve friss ügynek számít, a magyarországi cigányok helyzetének problémája hosszú múltra tekint vissza. Ennek ellenére a tévében és a filmekben meglehetősen ritkán találkozunk romákkal, és akkor is leginkább sztereotip mellékszerepekben. A Háromezer számozott darab páros lábbal ugrik bele ebbe a reprezentációs vákuumba, romakérdés helyett romakérdések tömkelegét szórva ránk, olyan diskurzus generálásának nyílt szándékával, amire nagyon szükségünk lenne társadalmi szinten, de nem biztos, hogy fel vagyunk készülve rá.
Kilenc évvel ezelőtt mutatták be Császi Ádám Viharsarok című első nagyjátékfilmjét, amelynek meleg kamasz főszereplői szintén egy magyar filmművészetben alulreprezentált kisebbségbe tartoznak. Következő filmjének alapjai ugyanebben az évben születtek, amikor megrendezte a Horváth Kristóf „Színész Bob” által alapított Tudás Hatalom társulat videóklipjét, amelyben roma fiatalok rappelve hívják fel a figyelmet a korai iskolaelhagyás problémájára. A tehetséggondozó műhely tagjai Farkas Franciska, Pápai Rómeó, Pászik Cristopher, Oláh Edmond és Varga Norbert is, akik Horváth Kristóffal közösen, saját élményeikből és nézőpontjukból táplálkozva írták meg és állították színpadra a Cigány magyar című előadást 2018-ban – szintén Császi rendezésében.
A Cigány magyart 2020-ban a berlini Deutsches Theaterbe is meghívták, ez pedig inspirációként szolgált a darabból adaptált, az eredeti szereplőgárdát megtartó filmváltozathoz, amelynek forgatókönyvét Császi együtt jegyzi Lengyel Balázzsal, a Lajkó – Cigány az űrben rendezőjével. A Háromezer számozott darab az eredeti előadás filozofikus, provokatív és szürreális elemeit vegyíti egy német színházifesztivál-fellépésre készülő roma társulat történetével. Horváth Kristóf alakítja a filmbeli darab rendezőjét, aki az emberi nyomort saját művészi felemelkedésére használó, önhitt alkotó paródiájaként és elrettentő példájaként, az autentikus ábrázolásmódra hivatkozva egy valódi cigány házat szállíttat el a magyar szegénysorról a berlini színház színpadára, háromezer darabban. A szociálisan érzékeny művész képében tetszelgő, a társulat tagjainak tragédiáját kizsákmányoló rendezőről fokozatosan kiderül, hogy ugyanolyan elnyomóan viselkedik a romákkal szemben, mint az általa kritizált többségi társadalom, és nem kevésbé káros sztereotípiák szerint gondolkodik.
Elkerülhetetlen, hogy a Háromezer számozott darab megkapja a „magyar Ruben Östlund-film” címkét, mivel témakezelés, rendezés, felépítés és humor tekintetében is sok hasonlóságot mutat a svéd rendező szocioszatíráival, különösen az Arany Pálma-díjas A négyzettel. Eleve a közeg, a nyugati magasművészet elitista világa is megegyezik – A négyzetben a svéd kortárs képzőművészet, a Háromezer számozott darabban a német kísérleti színház –, ahogy a megfogalmazott kritika alanyai is: itt sokkal inkább a magukat elfogadónak gondoló liberálisok, az álságos progresszivitás és a nyugati jólét kapják az ívet a sokkal egyszerűbb célpontnak számító hangos rasszisták helyett. A két film felépítése is hasonló, a lazán szőtt narratívát abszurd szkeccsek fűzik össze, amelyek valamilyen társadalmi képmutatásra hívják fel a figyelmet, és néhol egészen elemelkednek a valóság talajáról.
A Háromezer számozott darab tele van az östlundi humort megidéző, maróan gúnyos szituációkkal. A legjobbak közé tartozik egy svédasztalos hotelreggeli alatt lezajló beszélgetés a német színházigazgató és a magyar rendező között, akik azon versengenek, hogy ki dolgozik hátrányosabb helyzetű színészekkel: az erőszakos múltból jövő romáknak esélyük sincs a fesztiválon szintén fellépő ugandai cross-gender gyerekkatonákkal szemben. De vannak itt magukat hotelszemélyzetnek kiadó német statiszták, akiket azért fizetnek, hogy boldoggá tegyék az ott megszálló roma színészeket azzal, hogy a hotelben valójában dolgozó muszlim bevándorlók helyett fehérek szolgálják ki őket. Illetve a progresszitivásukat vehemensen hangoztató nemzetközi újságírók is, akik levegőhöz sem jutnak a felháborodástól, amikor az invazív kérdéseik után lenácizza őket az egyik színész.
Míg az ilyen szatirikus jelenetek remekül tudnak működni, az összkép már jóval zavarosabb. Császi filmje nem tudja levetkőzni alternatív színházi eredetét: maga a társulat története gyakorlatilag alibiként szolgál a romakérdésben előkerülő változatos gondolatok, szituációk, problémák egymásra dobálásához. A cselekmény fősodrához lazán kapcsolódó vagy attól teljesen elemelt szekvenciák az alternatív színházban megszokott, a narratív filmből kizökkentő elemeket vonultatnak fel: a színészek gyakran törik meg a negyedik falat, hogy a kamerába nézve közvetlenül szólítsák meg a nézőt, de vannak itt zenés betétek és álomszerű visszaemlékezések is.
Bár kissé elidegenítő a rendszeres kifelé beszélés és az epizodikus felépítés, a filmadaptáció befogadhatóságát erősíti az operatőr Balázs István Balázs virtuóz fényképezése. A kamera valószerűtlen mozgásokkal, kreatív jelenetváltó áttűnésekkel, bámulatos kompozíciókkal Rév Marcell jellegzetes stílusát idézi meg, de akárcsak a Rév által fényképezett Eufória esetében, itt is felmerül a kérdés, hogy van-e kellően mély és kiforrott tartalom a magával ragadó képek mögött. A Háromezer számozott darab ugyanis több tucat kérdést vet fel, de mind közül arra a legnehezebb válaszolni, hogy pontosan mi a film célja.
Amikor ennyire kevés a roma reprezentáció, nem meglepő, hogy a diskurzusindító szándékkal bíró film mindenről akar szólni. Hiszen, ha már végre itt a lehetőség a magyarok romaképéről és a romák énképéről beszélni, akkor alaposan ki kell használni az alkalmat, nem igaz? A Háromezer számozott darabban van minden, érzékenyítéstől a polgárpukkasztásig: felmerülnek olyan félig komoly, félig vicc dilemmák, hogy akarhat-e valaki direkt romának születni, hogy örökre kifogásként használhassa a hátrányos helyzetét. Rengeteg a témafelvetés és a félgondolat, amelyekre Császiéknak nincs szándékuk megoldással szolgálni, viszont emiatt érződik végső soron a mindenről szóló film kissé semmitmondónak.
„Sajnálsz? Akkor te egy jó ember vagy” – mondja a kamerába Farkas Franciska a film plakátján is feltüntetett kulcsmondatot, ami azt is egyértelműen meghatározza, kiknek szól ez a film. Azoknak, akik nem nyílt rasszizmussal gondolnak a romákra, ők maguk is fontosnak tartják az elfogadást, de mások nyomorát művészi formában használják arra, hogy katarzist éljenek át és empatikusnak érezhessék magukat. Ők elszégyellhetik magukat kicsit a látottaktól, de a romatémát kizsákmányoló alkotások kritikáját nyújtó film ugyanúgy a felszínt kapargatja. Nem kapunk mélyebb betekintést a cigány magyarság helyzetébe, ahogy a roma szereplők életébe sem: egyedül a nem roma rendezőnek rajzolódik ki a jelleme, a társulat tagjai nem érződnek valódi karaktereknek, csak példázatoknak, ismert problémák hordozóinak.
Stilizált elbeszélésével és komplex identitáskeresésével ez a film mintha megannyi olyan korábbi reprezentációra adott válasz lenne, amik valójában nem léteznek. Mintha Donald Glover Atlanta című, az amerikai feketék helyzetét formabontóan és nem egyszer elemelten vizsgáló sorozata úgy érkezett volna meg, hogy nem előzte meg a feketék több évtizednyi filmes reprezentációja és az amerikai rasszizmusellenes megmozdulások, amelyekre reflektál. A Háromezer számozott darab alapértelmezése, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy a cigánybűnözés nem bőrszínből, hanem szociális helyzetből fakad, és hogy az integráció azért sem tud megvalósulni, mert a magyar társadalom gyerekkortól kezdve veszélyesként és alantasként kezeli a romákat. Holott a hazai néző a rasszizmus ilyen megközelítésével filmen legfeljebb amerikai feketékről szóló hollywoodi mozikban találkozhatott.
A magyar ember fehér bűntudatát nehéz úgy kifigurázni, hogy társadalmi szinten nem létezik ilyen bűntudat.
Körülbelül háromezer lépés választja el a Mónika show romaképét a Háromezer számozott darabtól, és nem arról van szó, hogy a romák helyzete ne lett volna már tematizálva magyar nagyjátékfilmben – a romagyilkosságokat erősen szerzői stílusban feldolgozó Csak a széltől a romalétet közönségbarát vígjátékként bemutató Brazilokon át a pozitívan ábrázolt roma szereplőket felvonultató Larryig –, de még így is erősen hiányosak azok az alapok, amelyekre Császi filmje építeni akar. Sajnos, amerre jelenleg tart a magyar állami filmfinanszírozás, kevés az esélye, hogy egyhamar elkészülhetnek ezek az alapfilmek.
A Háromezer számozott darab részleteiben zseniális, összességében kaotikus hatást keltő kísérlet, ami inkább a mások hamis reprezentációjára adott válaszként működik jól, mint autentikus reprezentációként, de ambiciózus megközelítésével mindenképp mérföldkőnek számít a magyar filmművészetben – és szuper lenne, ha nem maradna meg egyedüli próbálkozásként.
A Háromezer számozott darab április 6-tól látható a magyar mozikban.
