Imádja a punkokat, zavarja, hogy nem tartozik igazán sehova, tudja, hogy kell neki pszichológus, és szerinte VV Rico leginkább az alkohol miatt viselkedett erőszakosan VV Renivel. VV Krisztit, az utóbbi évek egyik legzűrösebb ValóVilágjának győztesét kérdeztük a katatüntetésen rögzített rendőrös balhéjáról is, és arról is, mihez kezd majd a millióival.
Párbaj nélkül hozta ki győzelemre három hónapig tartó valóvilágos kalandját az RTL népszerű valóságshow-jának tizenegyedik szériájában Karnics Krisztina. A 23 éves lány a fináléban VV Melinát győzte le, ami után bruttó 36 millió forinttal lett gazdagabb. Ez szerinte olyan nettó 28 millió körül lesz végül, és az összeget nem is egyben, hanem havi bontásban kapja a csatornától, amit viszont nem bán egyáltalán, mert így legalább biztosan nem költi el. Igaz, ettől amúgy sem fél, azt mondja, édesanyja megtanította bánni a pénzzel – korábban megesett az is, hogy 4-5 év alatt sikerült egymillió forintot megtakarítania. VV Krisztinával a nézők már korábban is találkozhattak a képernyőn: ÉNB Kíraként játszott az azóta már megszűnt Éjjel-Nappal Budapestben.
Háromhavi izoláltság után hogyan telt az első másfél napod?
A legjobb a stábbuli volt vasárnap éjjel, de nem is a buli része ragadott el leginkább, hanem az emberek sokasága, hogy végre találkoztam olyanokkal is, akik a fal másik oldalán dolgoztak, hallgattak és figyeltek. Csodálatos volt, ahogyan gratuláltak és adták nekem az energiát és a boldogságot, úgyhogy ez maradandó emlék. Nem is ittam, csak két piát, mert nem is jutottam el a pultig. Mindig megállított valaki. Zseniális érzés volt, de annyira sok, hogy az ember nem tudja hova rakni, telítődik benne, és jesszusom, nagyon-nagyon para érzés.
Volt ilyen túltelítődésed a villában is?
Igen, de nem a pozitívból, hanem inkább a negatívból. Kétféle túltelítődés volt: amikor én bántottam meg valakit, vagy más bántott meg engem. És ebből a kettőből jöttek felváltva az ingerek és az érzések, amik eluralkodtak rajtam. Sokszor éreztem magamat gyengének, mert éppen úgy érzékeltem, hogy bántanak. Emiatt túlgondoltam nagyon durván, és belerepítettem magam egy nagyon mély és nehéz szenvedésbe, amikor elkezdtem küzdeni azzal, hogy akkor én most tényleg idevaló vagyok-e. Nekem itt van helyem? Mi vagyok én? Ki vagyok én? Azzal is pokolian nehéz szembesülni, ha valakinek rosszat tesz az ember, és az az ember nem biztos, hogy meg tudja bocsátani és kellőképpen feldolgozni azt a fájdalmat, amit megélt azáltal, hogy én kimondtam, megtettem, nem úgy tettem, nem úgy mondtam. És vajon ha ezeket, amiket hibáztam, a szüleim is látják, akkor még mindig büszkék lesznek rám, vagy még mindig elfogadnak úgy, ahogy vagyok, vagy nem? Ilyenkor az ember nem tudja megkérdezni anyát, hogy „anya, elrontottam, de miért”, vagy hogy „segíts, valami menedéket adjál, hogy jó vagyok-e még neked meg az életre”. A való életben is bármilyen hülyeséget csináljak, mert csináltam, ő mindig ott volt, és mindig azt látta meg éreztette velem, hogy igen, megcsináltad, nem baj, előre kell nézni, tanuljál a hibádból. De nem tudtam egész addig, míg be nem jutottam egy ilyen helyre, és nem tudtam szembenézni tök tisztán magammal és a hibáimmal, a tetteimmel és a következményeimmel.
Tudnál konkrétumokat mondani olyan helyzetekre, amik miatt szégyellted magad?
Ami egyből fölbukik bennem, amikor a Villa Híradót csináltam Ricóval. És már az elején tudtam, hogy ez egy tőlem távol álló feladat, de mondtam, nem baj, jó lesz. Viszont már az elején volt bennem egy olyan sugallat, ami… Biztos tudjátok, milyen az, amikor végigfut a testeteken valami, de nem tudjátok megmagyarázni, hogy mi az oka. A feladatban túlmentünk egy határon, amikor eljátszottuk, hogy Barna és Melina lefeküdtek egymással, pedig nem is. A humorra mentünk rá, és először örültem, hogy megcsináltam a feladatot, de amikor kimentem, szembesültem azzal, hogy marha szarul csináltuk meg, mert Melinának fájdalmat okoztunk. Szégyellem magamat emiatt. Bocsánatot kértem egyből a Melinától, és próbáltam helyrehozni. Amikor azt mondta, örülhetünk, mert a videó miatt biztosan szakít vele a kedvese, akkor be akartam csöngetni a riportszobába, hogy ne adják le az adást, csakhogy egy ilyen műsorban már nincs vissza. Nagyon tudatosnak kell lenni, nemcsak itt, hanem az életben is.
Azt gondoltam, hogyha emiatt tényleg szakítani fog vele, akkor én megdöglök, sőt úgy gondoltam, hogy akkor feladom az egészet. Mert én ilyen szintre nem akartam eljutni, hogy ilyen nagy galibát okozzak. De Dani még az adás előtt szakított vele.
Az Éjjel-Nappal Budapest és a gyakori kiborulásaid miatt gyakran ért téged az a vád, hogy szerepet játszol. Hol húzódik a határ a tudatosság és a szerepjáték között? Nem ugyanaz a kettő?
Nem, mert a tudatosság az az, hogy ne csak a szívedből éljél, hanem itt legyél az agyadban is, mert van agyad is. Mert van egy gondolatmeneted mindabból, amit tapasztalsz, és az emlékekből, érzésekből az agyad eldönti, hogy ez jó, ez nem jó, és valahogy úgy kell megtartanod az önkontrollt is. Vagy ez is színészet? Nem! Ez az életünk része, hiszen sokszínű, minden emberben rengeteg minden van. Aki egy megfontoltabb, bölcsebb emberré akar majd fejlődni, annak igenis tudatosnak kell lennie és meg kell látnia azt, hogy előbb gondolkodok, és utána beszélek. És ez nem azt jelenti, hogy én szerepet játszom. Nem azt gondolom át, hogy mit fogok mondani vagy hogy fogom csinálni, csak magát azt, hogy énbennem ez milyen érzést kelt, milyen érzést kelt a másikban, és ezzel az érzettel indulok neki a feladatnak vagy a helyzetnek, és törekszem arra, hogy a legjobb legyen mindenkinek.
Szerinted ez a tudatosság segített neked abban, hogy megnyerd a ValóVilágot?
Félek, hogy így sem voltam eléggé tudatos, mert ha tudatos lettem volna, akkor sok helyzetet ügyesebben tudtam volna megoldani, kevésbé feszülten. A tudatosság egy kicsit egy arany középút is, ami nekem még nagyon nehezen megy, mert nagyon szélsőségekben mozgok, meg ide-oda, viszont ettől függetlenül törekszem, és lehet, hogy a törekvés az, ami az embereknek talán tetszett. De az egész egy játék is volt, ahol ott lehettünk egymásnak, de azt érzem, megtettem minden tőlem telhetőt, amit az életben is megtennék, hogy nem hagyunk egyedül senkit. De lehet, hogy értékelték azt is, hogy van egy ilyen forma benn… és azért mégiscsak hippi vagyok, mégiscsak legyen béke és szeretet. Én ezt így tényleg vallom. Nyilván nem vagyok tökéletes. És én is nagyon sok hülyeséget megcsináltam benn. De hát a hibáink a legnagyobb tanítómestereink. És még azért a tojáshéj a seggemen, csak most kezdek igazán élni, mert eddig nagyon ösztönből voltam, és mégse találtam meg még önmagam, amire igazán vágyik az ember, hogy jó, akkor fogalmazzuk meg, hogy kik vagyunk, mit akarunk az élettől, mi a célunk, mi a hivatásunk. Mi az, ami éltet bennünket? Most kezdek erre ráébredni. Most már jobban érzem azt, hogy én ki vagyok, és ezért is jöttem be főleg, hogy na lássuk, ki az a Kriszti. Meg hogy a szüleimnek bizonyítsak.
És ki az a Kriszti?
Kriszti egy nagyon szétszórt, rettentően sok mindenben ott zsizsegő lány, aki ettől függetlenül borzasztóan büszke magára. Nyilván nagyon sok mindent szégyellek, de nagyon törekszem arra, hogy ez belém ivódjon, és hogy nagyon figyeljek mindenkire, magamra ugyanannyira, mint más emberekre. És Kriszti már hátrahagyta azt a fajta züllést, ami volt, de azért nyitott a világra. De másabb már ez a Kriszti, egy újjászületett Kriszti, egy olyan Kriszti, aki le tudta fejteni magát, le tudta hántani a rétegeit, magába tudott nézni, önmagával, a félelmeivel szembenézni, rájött olyan fájdalmaira, amiket cipelt magában, amire még nem kapott megoldást, nem volt annyira megoldás még benne, de lesz, mert tudja, hogy hogyan kell. És Kriszti nagyon törekszik már arra a teljes életre, amire mindig is vágyott legbelül, csak még nagyon éretlen volt hozzá.
Most is többször visszatértél az önismeretre, és a műsor vége felé is többször szóba került a jellemfejlődés, aminek óhatatlan alapeleme a szembenézés. Te milyen fájdalmakkal, nehézségekkel szembesültél?
Itt bent a villalétben sokszor rossz volt, amikor a fiúk szívták a vérem vagy piszkáltak – ez visszarepített a tizennégy-tizenöt éves Krisztire, aki ott volt ugyanúgy fiúk közt, és nagy vagánynak érezte magát, de nagyon sokszor fájt neki az, ahogy beszéltek vele vagy ahogy viszonyultak hozzá. De például tanulságos volt, hogyan hatott az alkohol. Ez egy olyan szer, ami nálam például nagyon önkontrollvesztésre vezet. Iszonyatosan félelmetes az, hogy mire képes az alkohol, és az, hogy az ember nem emlékszik rá, ezáltal nem néz magával szembe. Az emlékei kitörlődnek, és nem tudja, hogy mit csinált, ezáltal nem tudja vállalni a felelősséget érte. És ez is egy nagyon frusztráló dolog, úristen, megcsináltam, de mi volt? De hogy volt?
Azt mondtad, a szüleidnek is bizonyítani akartál, és a fináléban, a stúdióban visszatérő kérdésed volt, hogy „anya, büszke vagy már rám?”. Miért ennyire fontos ez neked? Hallottad már édesanyádtól, hogy nem büszke rád?
Nem, csak éreztem, hogy amilyen szituációba beleraktam őt is meg magamat is, az nem arra ösztönöz egy édesanyát, hogy büszke legyen, ami tök érthető, mert mondom, voltak problémás időszakaim. És amióta elköltöztem, azóta figyelek erre, és törekszem arra, hogy összeszedjem magamat, mert a szüleim léte, az ő megjelenésük az én életemben borzasztó sokat tett ahhoz, hogy én az lehessek, aki ma vagyok. Azért, mert ők ezt megengedték nekem, hogy szabad legyek saját magamban. És szerettem volna, ha látják, hogy van egy oldalam, ami szintén én vagyok, és tudom, hogy állat is tudok lenni, de látjátok, hogy közben meg jó is vagyok, ugye? Vagy büszkék vagytok rám, hogy azért ez is vagyok, meg minden is vagyok. Most már elhiszitek, hogy nem vagyok egy akkora hülyegyerek, mint amilyennek néha ti hittetek, mert tini voltam és lázadó, és még a mai napig nyilván bennem van ez, hogy viszek egyfajta forradalmárérzésekkel teli energiát, de közben meg törekszem a jóra, és bennem van az, amit édesanya tanított, meg amit őtőlük hallottam, a tisztelet, az alázat.
Hová sorolod azt a videót, amin egy katás tüntetésen a rendőrökkel kiabálsz mezítláb?
A kifejezésmódom és az a fajta sörmennyiség, ami bennem volt, és az önkontrollnak a hiánya, az pokolian szégyenletes műveletet idézett elő. Nagyon megszenvedtem érte – még nem eléggé –, de nagyon meg akarom fejteni az egészet, és utána egy nagy pontot rakni ezáltal is ennek a végére, mert nagyon nyomaszt. És nyomaszt az is, hogy nyilván ez újra és újra föl fog kerülni, mert az internet nem felejt.
A ValóVilágok történetében rég hallott médiavisszhangot váltott ki az, ahogyan VV Rico verbálisan bántalmazta VV Renit. Te ezt hogyan élted meg?
Én ezt nem láttam, nem voltam bent, de itt jön megint a képbe az, hogy nyilván a Rico is be volt rúgva, tehát ez megint egy ittas állapot, egy önmagadból kifordult állapot – de nyilván őszinte, mert az ember azért őszinte berúgva. De nem tudod, hogy mit hoz ki belőled, főleg egy ilyen helyzetben, amikor össze vagyunk zárva. És aztán bekövetkezik olyan, ami kellemetlen, de szembe kell nézni vele, hiszen ez is a társadalmunk része.
De akkor szerinted ez kizárólag az alkohol hibája? És hol van Rico felelőssége? Nem hárítás ez?
Szerintem igen, az alkoholé. Ismerem Ricót, én vele éltem együtt, de nyilván ilyenkor magának az embernek a felelőssége az, hogy hogyan cselekszik egy adott helyzetben. Maga a Rico egy nagyon szabad szellemű, őszinte csávó, aki azt éli, amit akar élni. Ez nyilván felfokozódik az alkohollal, és úgy robban, ahogy nem gondolná senki, hiszen benne is van rengeteg sérelem. Nem hárítás, de azért az alkoholnak elég nagy szerepe van ebben, elég, ha csak engem nézünk meg. Az énfajta kiakadásaimat vagy üvöltözéseimet, akár egy ilyen tüntetésen. Alapjáraton nem tennénk ezt így meg ilyen szinten, ha nem lenne egy alkoholos állapot.
Nem ez volt az egyetlen nagy felháborodást keltő eset, hanem az is, amikor VV Piros feje megsérült a tojástöréstől. Te erre hogy emlékszel?
Engem a nélkülözés hetén sok minden nem érdekelt, például az sem, hogy az ételt elvették. Az viszont igen, hogy az idegrendszeri problémáimnak nem igazán tett jót, hogy egy riasztóra kellett felkelni, mintha menni kéne háborúba, vagy valami ilyesmi. Nekem ez volt a megerőltető nagyon ebben a helyzetben, hogy folyton készenlétben kellett lenni, össze voltunk tömörülve, nyitva voltak az ajtók, hogy elérjük a csengőket. Hideg volt, fáradtak voltunk, nem tudtunk ledőlni, mert menni kellett, és nagy volt a felelősség, egyszer el is estem, és jött a szégyenérzet. De legalább a villalakók ott segítették egymást, és nem ment a vérszívás. A tojástörésről pedig senki nem tudta, hogy ilyen para lesz. Csak utána kapcsoltunk, hogy jézusom, hogy ez azért így kemény, főleg őneki ezt megélni.
A műsor készítői később beküldtek egy pszichológust a villába. Te mit tapasztál, működött? Tanultatok belőle bármit?
Én nagyon meglepődtem, és nagyon örültem, hogy ez megtörténik, hogy tényleg kapunk egy embert, akire fölnézhetünk, és akitől tanulhatunk. Az ember nem engedheti meg magának, hogy pszichológushoz járjon sok esetben, vagy egész egyszerűen nem néz szembe az ő traumáival, nem tudja, hogyan kellene, és cipeli ezt a batyut, és évről évre, alkalomról alkalomra csak pakol bele még többet. És hát itt ugye nagyon sok sérült ember van. Mind azok vagyunk valahol. De szembe kellene nézni vele, társadalmilag följebb emelkedni azon a fájdalmon, amit akár cipeltek még a nagyszüleinek a nagyszülei a háborúból adódóan, azt a genetikailag belénk ivódott traumát, ahogy állunk, ahogy létezünk.
Nekem nagyon sok démonom van. Viktor [Gaál Viktor, a pszichológus] is mondta, hogy nagyon sok a démonom, én tudom magamban. Föl kell majd ezt oldjam magamban, ehhez elsősorban a szüleimmel való kommunikációra lesz szükség, és nekik is magukkal kell majd szembenézni. Nagyon szeretnék pszichológiával foglalkozni, de most még olyan kis hülye vagyok, nyilván tök sok mindent látok rosszul, nem akarok én még nagy megmondó lenni.
Mik ezek a démonok?
Például a szorongások, a tökéletességre való törekvés, hogy elfogadjanak az emberek. Lehet, hogy ezek nem direktből vannak, hanem akár a családból örököltem. Rico szerint nekem az a problémám, hogy a szüleim nincsenek együtt azóta körülbelül, hogy megszülettem, és nincs egy olyan családi minta. De ez nehéz téma, először a szüleimmel akarok erről beszélni, csak még nem tudom, hogyan üljek le velük.
Kétféle vezető reakció volt arra, hogy te nyerted meg a ValóVilágot. Az egyik, hogy végre, a legértelmesebb győzött, a másik szerint pszichológusra van szükséged. Te gondoltál már arra, hogy szükséged lehet pszichológusra?
Persze. Hogyne, de anyukám is már mondta, mondja már évek óta. Ő is már fölkereste, már utánanézett, kihez kéne mennem, hogyan, miért. Csak nem volt pénz. Ez nem egy egyszerű folyamat. Anyukám egyedül nevelt engem meg az öcsémet. A ValóVilágba azért is jelentkeztem, hogy biztos anyagi körülményeim legyenek. De az út vezetett rá a tényleges célra, vagy akkor állt össze minden, amikor végigmentem azon az úton, és a célhoz értem, és igen, hogyne lenne szükségem pszichológusra. Ezzel tisztában vagyok. Én is meg a szüleim is. Ez egy ilyen műfaj, gyerekek. Én ezt büszkén vállalom, sőt, ezért is akarok elmenni pszichológusnak, mert magamat akarom megfejteni. Anyám nagyon igyekszik, hogy segítsen, de közben egy idióta vagyok, nem tud kordában tartani. Valahogy mindig elsodort magával egy csomó mindenki, és megrekedtem egy szinten.
Szerinted hány éves szinten rekedtél meg? Mennyi idős volt az a Kriszti, aki bement a villába?
Nem tudom, anyától is mindig megkaptam, hogy néha tizenöt éves szinten rekedtem, és gondolkodtam ezen, hogy mi lehet az oka annak, hogyha egy ember megreked egy gyerekszinten, hogy miért pont abban az életkorban, vagy mi történt akkor. Én amúgy a gimit is sokáig csináltam, az érettségi, ami ugye másnak 18 évesen van meg, nekem az is csak 2020-ban, húszévesen sikerült. Addig hét évig csapódtam az iskolában, és kerestem a helyemet, míg végül megtaláltam a Belvárosi Tanodában, ami egy olyan életre készített fel, egy olyan látképet adott a kezembe, a szívembe, ami hogyha nincs, akkor én se így alakulok. Szóval nagyon fontos az iskola, vagy hogy milyen közösségben tölti valaki a tinikorát.
36 millió forintot nyertél, mihez kezdesz vele azon túl, hogy pszichológus szeretnél lenni? Az egyik kisfilmedben azt mondtad, brandet is építenél, ékszereket is készítenél. Keresel ehhez bármiféle szakembert?
Kb. huszonnyolcmillió forint lesz a végén, és a részleteket havonta kapom majd egy éven keresztül folyamatosan. Ez nagyon jó megoldás, hogy az ember ne szálljon el, így nem tudja elverni egyből, bár engem nagyon-nagyon jól megtanított anya arra, hogy figyeljek a pénzre, és akár spórolni tudjak. Így aztán volt már olyan, hogy négy-öt év alatt sikerült egymilliót összegyűjtenem. Nem is gondoltam rá, hogy segítséget kellene kérnem, hiszen én vagyok a Kriszti, én már annyira tudok mindent. Ilyenkor az ember elszáll könnyen, de azért ez egy komoly tét, az, hogy már én birtoklok egy ilyen nagy pénzösszeget, amire gondolni is gyönyörű, de mivelhogy még nem érzem, még nincs itt, még nem az enyém, még nem tudok belőle úgy gazdálkodni, és még nagyon friss a szabadulásom, ezért egyelőre csak stabilizálódok.
Mivel próbálom ezt a tudatosságot magamban megtartani, és a céljaimat szem előtt lebegtetni, ezért maximum két hetet adok magamnak, amíg ezt így földolgozom, amíg ezt így realizálom. Letudom ezeket a köröket magamban, a családommal. Utána egy év, mire összegyűlik az összeg, de nyilván addig is fogok termelni valamit remélhetőleg, hiszen nem szeretnék ölbe tett kézzel ülni. Először is kell tennem egy emelt szintű érettségit valamiből, hogy ugye pszichológiára bejussak egyetemre, de ennek is majd utána kell nézni. Közben el akarok kezdeni tetoválni tanulni. OKJ-t is szeretnék elvégezni, hogy például egy ékszert meg tudjak csinálni még jobban, ezért jó lenne, ha egy ötvösszakma lenne a kezemben. Imádom az ilyen nagyon fura cipőket, és nagyon szívesen a cipészszakmát is kitanulnám, hogy tudjak alkotni, de rajzolok is. Ki kell találnom, mi vagyok én, hogy nevezem meg magamat, ha én vagyok egy termék, az mi? Hogyan akarom azt elindítani? És közben nagyon várom, hogy egyetemre menjek, ahol új embereket ismerhetek meg, és hogy új közösséget alakítsak ki, hogy tartozzak valahova.
Nincs hova tartoznod?
A gimi előtt még volt, aztán tizenöt évesen elmentem külföldre modellkedni, két és fél hónapra egyedül. És azóta nem volt. Mindig az volt, hogy mindig voltam is valahol benn, de mindig ki is lógtam. Sehova nem tartoztam, pedig imádtam az összes szubkultúrát, amiben részt vehettem – a punkokat imádtam a legjobban. Az érzékenységgel vagy ezzel a jobbra vágyással, hogy nagyon sok minden van, ami elvisz tőlük, de annyira szeretem őket, és úgy szeretem hallani, ahogy ők léteznek, ahogy ők gondolkodnak, ahogy ők képviselik egymást és magukat, és ezt az életösztönt, amit itt csinálnak. Imádom, de nem vagyok teljesen olyan. Hippi se vagyok teljesen, mert közben meg csúnyán és néha undorítóan beszélek, lázadok és magyarázok, és van bennem egy állat. Igazából most jutottam közelebb magamhoz, de nagyon szeretnék már tartozni végre valahova.
