Miközben a konkurencia szuperhősökkel meg fantasylegendákkal próbálja dominálni a szórakoztatóipart, a Paramount valami egészen mást csinál: gyakorlatilag adott egy biankó csekket Taylor Sheridannek, hogy annyi modern westernt csináljon, amennyit csak bír. Sheridan meg köszönte szépen, és annyi mindent csinál egyszerre, hogy lassan kitesz egy külön stúdiót. A Yellowstone elképesztő sikere és Sheridan termékenysége több spinoffot is eredményezett az elmúlt időszakban. Az 1883-ban a polgárháború utáni telepesek útján ismerjük meg, hogyan fedezték fel a bevándorlók Yellowstone-t. Nemrég pedig véget ért az 1923, ami a klasszikus vadnyugat utolsó óráiban játszódik. Helen Mirren és Harrison Ford fantasztikusak idős cowboyházaspárként, de egyre jobban érezni, hogy itt-ott elfáradt a nyerő Sheridan-formula.
Papíron elképesztően izgalmas, amit Sheridan csinál a Yellowstone-nal, hiszen ehhez hasonlót tévében nem igazán lehetett látni: egy konkrét helyszín történetét és életét meséli el az ott élő családok és leszármazottaik cselekményei alapján. Először megismertük a mai Yellowstone-t, az Egyesült Államok legnagyobb kiterjedésű magánbirtokát és azt, hogy ebben a világban mivel jár egy régi vágású cowboydinasztiának egyben tartani a birodalmukat. Viszont amíg az 1883-ban egy utazó karaván viszontagságait követtük végig, addig az 1923-ban már stabilan áll a Yellowstone-ranch, élén a két családfővel, Jacob (Harrison Ford) és Cara (Helen Mirren) Duttonnel.
Ahogy az anyasorozatban megszokhattuk, a Dutton-ranch nincs biztonságban, családi viszályok, véres bosszúk és nagyravágyó bányamágnások veszélyeztetik a család életét. Ami a történet cowboyrészét illeti, a Duttonék itt is ugyanazt csinálják, mint mindig. A családfő véres bosszúállásokba torkolló konfliktusba kerül egy nagyhangú skót farmerrel (Jerome Flynn, vagyis Bronn a Trónok harcából), miközben a környéket történelmi szárazság és a szesztilalom is sújtja, az iparosodástól túlfűtött, elvtelen iparmágnásokról (Timothy Dalton, az egykori James Bond) nem is beszélve. Ez a rész alig-alig különbözik a Yellowstone-tól, egyik oldalon azt nézzük, hogy az egyébként csodás Helen Mirren mennyire gondoskodó felesége Harrison Fordnak, és milyen szép a naplemente Yellowstone-ban. A másik oldalon meg elképesztően romlott, jellemtelen emberek konspirálnak arról, hogyan szerezhetnék meg a Dutton-ranchot a saját céljaikra.
Eddig minden stimmel, azonban Sheridan két másik szálat is felépített az évadban. Az egyik egy semmi közepén található katolikus, bentlakásos átnevelőiskola indián gyerekeknek, a másik pedig egy fiatalabb Dutton (Brandon Sklenar), aki az első világháború borzalmai után Afrikába utazott vadállatokra vadászni. Itt látszik igazán, hogy miért büszkélkedett Sheridan azzal, hogy egy epizód 30-35 millió dollárba került, mert az afrikai részeket ténylegesen Afrikában vették fel, ahol rettenetesen drága egy amerikai stábnak sorozatot forgatnia. Jó, és valószínűleg Mirren és Ford fizetése is a milliónál kezdődhet epizódonként. Bár ők ketten tényleg meg is érdemlik, mert Ford csodálatosan hozza a zsémbes, goromba, öregedő alfahím személyiséget, Mirren pedig ír akcentussal alakítja a Yellowstone-sorozatokból oly ismerős, kőkemény nőt, aki csendben elvégzi a férfiak dolgát.
Aki szereti a Yellowstone-t, és tetszett neki az 1883, annak az 1923 is be fog jönni, ehhez kétség sem férhet. Viszont Sheridan most talán egy picit túlnyújtózkodott a takaróján az afrikai vonallal, és mintha kizárólag azért írta volna bele a Spencer Duttonnel kapcsolatos jeleneteket, hogy megmutassa,
nesztek, jöhettek ti itt a CGI-szuperhőseitekkel meg mindenféle rebootjaitokkal, én tényleg Afrikában forgatok arról, hogy egy jóképű bajszos exkatona leopárdra vadászik és ebéd előtt megiszik egy teljes kancsó kávét tisztán.
Spencer Dutton kalandjai papíron jól nézhettek ki, de egy húszas évekbeli westernbe beleerőszakolva sokszor kifejezetten megtörték a lendületet, arról nem is beszélve, hogy Brandon Sklenar karaktere olyan, ahogy egy kiskamasz megírja a maga westernhősét. Jóképű, jó kiállású, bajszos, csöndes, bátor, jól verekszik, vadállatokat ejt el, hősies, hű az elveihez, és ahogy már írtuk, nagyon sok kávét is meg tud inni egyszerre. De ennyi a mélysége a karakternek, és ha figyelembe vesszük, hogyan ér véget az évad, bizony joggal érezhetjük, hogy minden afrikai jelenet csak ablakon kidobott pénz és idő volt.
Ezzel szemben a katolikus átnevelőiskolában játszódó jelenetek annyira elképesztően súlyosak, hogy bizony néhol megrázó élményként érhetik a nézőt. Teonna Rainwater (Aminah Nieves) a brutális átnevelőben a leglázadóbb indián lány, amit nem fogadnak túl jól az apácák: a gyerekek agyba-főbe verése, szexuális abuzálása, lelki és testi megalázása abszolút rendben van és Krisztustól való dolog ebben a világban. Nem mennénk bele a részletekbe, de mindenki készüljön fel, hogy olyan erőszakos és sokkoló jelenetek történnek ezekben az epizódokban, hogy minden alkalommal elfogott a gyomorgörcs, amikor valamelyik álszent apáca fejét mutatta a kamera. Sebastian Roché hátborzongatóan ijesztő katolikus papjának minden jelenete libabőrrel ért fel, annyira letaglózott.
Az nagyon látszik, hogy Sheridannek most sokkal inkább az indiántémában volt mondanivalója (a Yellowstone-ban nem igazán tudott mit kezdeni vele, valljuk be), és itt lőtte el az összes kreatív ötletét. Azonban annyira nincs köze egymáshoz cselekményben a három történetszálnak (indián lány, Afrika, a ranch), hogy amikor a történet igazán elmerülne a dráma mélységében, jön egy véres verekedés, egy súlyos sérüléssel járó kínlódás vagy bármilyen más emberi és fizikai nyomor, ami látványosan rányomja a bélyegét a hangulatra.
Ez különösen igaz az utolsó részekre, amelyekben kicsit jobban megismerjük Timothy Dalton karakterét, de ez a jobban megismerés (pici spoiler következik) gyakorlatilag annyi, hogy kiderül róla, hogy a rohadt nagy hatalmát és vagyonát abban éli ki, hogy nézi, ahogy megalázott prostituáltak egymást korbácsolják (pici spoiler vége). A brutalitás ennyire grafikus ábrázolására már tényleg semmi szükség nem volt azután, hogy egy teljes évadon keresztül néztük végig, hogyan aláznak meg minden létező módon egy magatehetetlen indián lányt a katolikus apácák.
Kicsit azt érezni, hogy Sheridan mindenről akar mesélni az 1923-ban, csak a Yellowstone-ról nem, és ez érezhető is a végeredményen. Valószínűleg sokkal több értelme lett volna ezt a három történetszálat három különböző minisorozatban ellőni, ebben a felépítésben egyszerűen túlságosan széttördelte a cselekményt. Főleg úgy, hogy az utolsó részben sem ért össze egymásba a három szál, ami úgy is idegtépő őrület, ha tudjuk, hogy már készül a második évad. Ráadásul az utolsó epizódban Sheridan behozott még egy új szálat (Montanában az ötvenes évekig tilos volt a fehérek keveredése feketékkel és ázsiaiakkal), amelytől már azon gondolkodtam, hogy ennyi rettenet, tragédia és borzalom után mégis miért muszáj ezt még fokozni.
Az biztos, hogy az 1923 nem egy könnyű kis esti tévéműsor, cserébe a Yellowstone és az 1883 után ismét a legnyersebb, legbrutálisabb módon mutatja be a történetet, és mindegy, hogy hol járunk az időben, a vadnyugat örökké betörhetetlen marad. Az már más kérdés, hogy Taylor Sheridant érdemes lenne valakinek egy kicsit kordában tartania, mert az afrikai pöcsöléssel és a részről részre egyre durvább kegyetlenkedésekkel kezdi elfecsérelni azt a remek drámai érzékét, amitől napjaink legsikeresebb szórakoztatóipari alkotójaként tartják számon.