A kokainista erkölcsi pöcegödör, amit úgy hívunk: Hollywood

2023. január 19. – 21:57

A kokainista erkölcsi pöcegödör, amit úgy hívunk: Hollywood
Részlet a Babylon című filmből, középen Margot Robbie, jobbra Brad Pitt – Fotó: Scott Garfield / Paramount Pictures

Másolás

Vágólapra másolva

A Babylon egy figyelmeztetés akar lenni Hollywoodról, de leginkább a néző van veszélyben a háromórás, elviselhetetlenre dagasztott, hisztérikusra csavart, párhuzamos történeteken futó eposz közben, ami sem modulálni, sem kontrollálni, sem gatyába rázni nem tudja magát, az apró részletektől kezdve a Nagy Üzenetéig. Óriási zűrzavar erkölcsi dádázásnak álcázva, ami el akar rettenteni attól a Szodomától és Gomorrától, amit az Egyesült Államok nyugati partján ácsoltak, aztán pedig azt szeretné, ha mégis valahogy úgy tekintenék rá, mint arra a régi korszakra, amikor még minden jobb volt. Szándékosan keveri a valóságot és a teljes kitalációt, őszinte beszámoló akar lenni hazugságokra épülve, filmtörténeti lecke akar lenni, de a filmtörténethez csak dörgölőzni akar. Ilyen lehetett az a pokoli este, amit Quentin Tarantino és Paul Thomas Anderson bekokózva, filmekről hablatyolva együtt töltöttek, és ami miatt Fiona Apple, Anderson akkori párja örökre leszokott a kokainról.

A Babylonnak négy főszereplője van, de nem teljesen egyensúlyban. Az első Manny (Diego Calva), a melós, akinek az az ambíciója, hogy a húszas évek Hollywoodjában forgatásokra kerüljön be, de a film elején éppen csak elkerüli, hogy lefossa egy filmes bulira szállított elefánt. A kamera és a néző nem ússza meg. A második a vidéki Nellie (Margot Robbie), aki sztárnak született, csak még sehogy nem tudta bizonyítani, épp ezért lóg be az elefántos bulira, hogy aztán másnap már egy forgatáson találja magát. A harmadik Sidney Palmer (Jovan Adepo) trombitás, aki egyrészt kielégíti Damien Chazelle rendező állandó mániáját, hogy felvehessen olyan snitteket, amikor a nézők arcába tülkölnek, másrészt megtestesíti a kisebbségi szupertehetséget, aki a bőrszíne miatt mindig is hátrányban lesz Hollywoodban. A negyedik pedig a szupersztár, Jack Conrad (Brad Pitt), aki folyton annyira részeg, hogy járni alig bír, de megoldja, hogy elkússzon a kamera elé, és ott hős váljon belőle a legnagyobb őrület közepén.

Ők négyen azok, akik a Babylon elején elkezdenek körözni, de nem ugyanott: van, aki légyként a fény körül, és van, aki a lefolyóban a sötétség felé. A történeteik néha szőrmentén, néha direktben összeérnek, néha pedig csak súrolják egymást egy partiban. Ők azok, akik megtestesítik azokat a sorsokat, amik a legcudarabbak tudnak lenni Hollywoodban. És ha a saját életeiket nem tennék eléggé tönkre a politoxikomániával, a laza erkölcsökkel, a saját testi épségükhez való kérdéses hozzáállással, jön a technológia, és porrá zúz mindent. A Babylon ugyanis a hangosfilm elterjedésekor játszódik, amikor a forgatások fenekestül felfordulnak: hirtelen nem a kamera, hanem a mikrofon lesz az úr, a szöveget megtanulni képtelen, dadogó, esetleg fura akcentussal beszélő színész a bohóc, a jövő pedig hangos. Világvége, apokalipszis, rombolás és sóval behintett romok, amik között már csak téblábolni lehet, nem pedig két pofára habzsolni az életet. (Erről a korszakról nemsokára lesz egy részletesebb cikkünk a Telexen.)

A Babylont Damien Chazelle (Whiplash, Kaliforniai álom, Az első ember) írta és rendezte. Az Oscar történetének legfiatalabb nyertes rendezőjeként egy dologhoz mindig is értett: bemutatni azt a fajta megszállottságot, ami mindent kizár az ember életéből, a teljes, testi-lelki odaadáson kívül. A Whiplash dobosa behódolt a szadista mentorának, a Kaliforniai álom főszereplőinek az ambíció mellett nem volt lehetőségük a párkapcsolatukat befoltozni, Az első emberben pedig Neil Armstrong előtt csak az lebegett, hogy eljusson a Holdra, az érzelmeivel csak akkor – és egy jó forgatókönyvírói húzásként csak ott – tudott foglalkozni. A Babylonban Chazelle négy különböző karakterre bontotta ezt a mániát, amivel sikerült is fellazítania: az irányított figyelem helyett a szereplőiből olyan villanásokat kapunk, amikben mindenkinek a története csak állomásokból, nem az azok közötti folyamatból áll.

Chazelle ráadásul úgy érezte, itt az ideje egy komplett filmet készíteni a Martin Scorsese-fétiséből, ami eddig csak fontos pillanatokban jelent meg nála. A Babylon szinte minden második pillanata egy frenetikus, féktelen, fárasztó montázs: Henry Hill legendás napja a Nagymenőkből, egy tetszőleges bulijelenet A Wall Street farkasából, egy kiadós verés a Dühöngő bikából. A big band zene dübörög, a kamera pásztáz, tolakszik, a vágás mindenféle stimuláns érzését próbálja reprodukálni. A néző arcába robbanó elefántszarnál nem állnak meg a testnedvek, van itt szájbahugyozás, gigantikus fosás hangja – ezek szerint ma már nem lehet anélkül véleményt mondani a gonosz és gazdag emberekről, hogy valaki le ne okádná őket. Mindegyik olyan furcsán gyerekes, mintha Hollywood minden gonoszságát csak a rosszul működő bélrendszer okozná.

Chazelle viszont úgy lavírozik a tematikában, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon, és lehetőleg a kecske össze is szarja a szőnyeget. A Babylon főszereplői kitaláltak, de lehet hasonló sorsokat találni bőven az amerikai filmgyártásból – Brad Pitt karaktere például egy sötét univerzumból szalasztott Douglas Fairbanks. A mellékszereplők neve kitalált, de a sorsok már annyira nem: Lady Fay Zhu (Li Jun Li) egyértelműen az ázsiai reprezentáció úttörője, a nemrég pénzérmére is felkerülő Anna May Wong, akinek a sztorija megérdemelné, hogy ne csak egy lábjegyzet legyen mások fantáziájában.

A filmet nyitó egyik testnedvcentrikus jelenetben felbukkan egy kövér figura, aki minden bizonnyal Fatty Arbuckle komikus megfelelője, akinek a karrierje derékba tört, amikor megpróbálták rákenni egy fiatal színésznő túladagolását és halálát. Amit a Babylon egy az egyben felmond, tovább erősítve a rágalmazó legendát. Egyik főszereplőnk összeházasodik egy hisztérikus magyar színésznővel, akinek a neve rímel a lengyel Pola Negrire, a származása pedig Bánky Vilmára, de egyikőjük sorsára sem. Miközben sorra emlegetik a korszak sztárjait, Gloria Swansont, Buster Keatont. Érdekes módon csak a felső tízezer azonosítható be névről és pozícióról: Irving Thalberg (Max Minghella), az MGM stúdió vezetője, a Rothschild család, a médiacézár William Randolph Hearst.

A Babylon nem egy megfilmesített Wikipédia-oldal, hanem egy értelmezés, feldolgozás, egy egyféle szemlélet alapján készült tabló. A baj csak az, hogy Chazelle filmje pont arra fut ki, amiben a saját filmje is bűnös: hogy Hollywood fogja ezeket a sorsokat, felszívja, mint egy gépezet, aztán máshogy értelmezve, más formában kiköpi azt. Pontosan ezt műveli a Babylon is, amikor a létezőt összekeveri a hallomással, az igazit a kitalálttal, a megtörténtet a rebesgetettel, az igazi sztorikat pedig valahol elfelejti a kavarásban. A film végén egyik szereplőnk szembenéz ezzel, és úgy megtörik, hogy a valóság is meghasad, én a Babylont nézve csak a fejemet fogtam, hogy hogyan lehet valami ennyire fafejű.

Fotó: Scott Garfield / Paramount Pictures
Fotó: Scott Garfield / Paramount Pictures

Ha legalább ezek a legendák és mendemondák érdekesek lennének! A Babylon sztoriján végigfut, hogy ezek az emberek egyszerűen sebezhetetlenek voltak, a szó szoros értelmében. Jack Conraddal annyi balsorsverés történik, hogy csoda, hogy járni képes a film végére, egy halálos kígyómarást pedig úgy ráz le magáról egy másik szereplő egy rövid vészhelyzet után, mintha egy méhcsípés lenne. Nincsenek következmények, hiszen nincsenek megbánások sem, és ha a lelkek összetörhetnek, akkor pár csont már mit sem számít. A filmforgatások annyira túlspilázottak, hogy karikatúraként működnek, de olyan karikatúraként, amiket a Hahota-évkönyvekben lehetett látni. A filmrendezők folyamatosan őrjöngenek, a statiszták feláldozhatóak, de a csodáért mindenki a vérét és verítékét adja, hogy egy mágikus pillanatot el tudjanak kapni. Chazelle sosem a humoráról volt ismert, sőt, talán a legsikeresebb humortalan rendező mostanában, és piszkosul rosszul áll neki az, amikor cinikus vagy maró akar lenni. Nincsen meg benne sem az az arányérzék, ami mondjuk a Coen testvérekben (akiktől a Hollywoodi lidércnyomás és az Ave, Cézár! is jobban, érzékletesebb beszél a rémálomgyárról), a fricskái humortalanul puffannak, a megfigyelései pedig felszínesek maradnak.

A frenetikus energia el tudja cipelni a Babylon nagyjeleneteit egy ideig, de aztán Chazelle szereplői megszólalnak, és legfőképp Brad Pitt karakterén keresztül a mozi és a film mágiájáról, fontosságáról és reményeiről tartanak dagályos kiselőadásokat. Pitt különösen rossz ezekben a jelenetekben, a színészi eszköztárát úgy süti el egymás után, mintha egy revolverből tüzelne – nyitott száj, félsebességű, de határozott mutogatás, összeszorított száj. Hasonlóan kerülnek terítékre Margot Robbie legrosszabb ösztönei, aki a hisztérikus, függő, erőszakos nő figuráját csak és kizárólag harsány gesztusokkal tudja átadni. Diego Calva legalább néha a fiatal Raul Juliát juttathatja eszünkbe, de a szerepéből adódóan akkor is háttérbe szorul, amikor az előtérbe kerül – arról pedig nem tehet, hogy Chazelle minden értelemben pokoljárást írt a karakterének, és még egy annál is kínosabb befejezést. Jovan Adepo pedig néha szinte csak beköszön, a négy szereplő közül messze ő kapja a legkevesebb figyelmet.

A Babylon egy lázálom szeretne lenni, és Chazelle-nek minden kétséget kizáróan sikerült is megteremtenie ezt a hangulatot. Azt az érzést, amikor kerget valami, a lábaink nem működnek, a logika csődöt mond, az ép ész befuccsol, amikor egyszerre vonzódunk és menekülünk valami elől, amikor zuhanunk, de sehol nincsen még az, ahova be fogunk csapódni. A baj csak az, hogy a Babylon nem érzékelteti ezt, hanem pontosan ilyen – egy végtelen rémálom, amiből nagyon jó lenne felébredni, de csak akkor lehet, ha kisétálunk a moziteremből. Miután jól leszidtak minket, hogy egyáltalán még járunk oda.

A Babylon január 19-től látható a magyar mozikban.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!