2023. január 4. – 16:50
Egészen formabontó projekttel kezdte az új évet a Netflix: megjelent ugyanis a Kaleidoszkóp című nyolcrészes heistsorozat, amit azzal reklámoznak, hogy az epizódokat bármilyen sorrendben meg lehet nézni, mindenhogy lesz értelme a sztorinak. A Netflix jó ideje kísérletezik a nem lineáris tartalomgyártással és úgy általában azzal, hogy újraértelmezze, hogyan fogyasztunk streaminges tartalmakat. A Kaleidoszkóp ezért egy kifejezetten bátor és izgalmas próbálkozás, ami kísérleti mivolta miatt megéri a figyelmet, de szimpla sorozatként bizony csak egy erős közepes.
A Kaleidoszkóp ötlete Eric Garcia fejéből pattant ki, aki olyan rétegprodukciók miatt lehet ismert, mint a Végrehajtók (a 2010-es Repo Man), a Trükkös fiúk (Matchstick Men) vagy a Rejtőzködők (Anonymous Rex). Maga a történet pofonegyszerű, és ezerszer láttuk már: egy szedett-vedett bűnözőkből és csalókból álló csapat minden idők legnagyszabásúbb rablására készül, hogy aztán boldogan és gazdagon éljenek, amíg meg nem halnak. Hétmilliárd dollárnyi kötvényt próbálnak ellopni a világ legbiztonságosabb és legjobban őrzött széfjéből.
A nagy pénzablás elképesztő sikere óta egyértelmű, hogy az emberek zabálják az ilyen produkciókat, így a Kaleidoszkóp akár önmagában is sikerre lehetett volna ítélve. Ebben még egy egészen pofás szereposztás is segíthetett volna, hiszen Giancarlo Esposito a Breaking Bad óta gyakorlatilag mindenben ott van (Mandalorian, Far Cry 6, Okja, Westworld, Maze Runner), de fontos szerepe van még Peter Mark Kendallnek (Americans, Girls) és az állandóan kigyúrt fatuskót alakító Jai Courtney-nak (Öngyilkos osztag, Divergent, Terminátor) is. És ha ehhez hozzávesszük, hogy az egyik kulcsszerepet a Man in the High Castle-ből ismert Rufus Sewell kapta – akinek esküszöm, olyan arckifejezése van állandóan, mint aki próbálja felidézni, hogy az áldozata levágott fejét a fagyasztóban vagy egy kád sósavban hagyta-e –, akkor papíron tényleg bombaerős gárdát kapunk.
Azonban, ha nem tekertek volna egyet a történeten a nem lineáris koncepcióval, a Kaleidoszkóp csak egy átlagos heistsorozat lenne két karakteres alakítással és nagyon sok kidolgozatlan ötlettel.
A Kaleidoszkóp ugyanis úgy került fel a Netflixre, hogy minden epizódot egy színről neveztek el, és a fekete, mindössze fél perces felvezetőben el is mondják, hogy a néző olyan sorrendben nézheti az epizódokat, amilyenben akarja. Elsőre azt hittem, hogy ugyanazt a nagy rablást mesélik el különböző karakterek szemszögéből, de szó sincs erről: a nyolc epizód nyolc különböző időben játszódik. Van, amelyik 25 évvel a nagy rablás előtt, van, amelyik rögtön a bűntény másnapján, de olyan is akad, ami hónapokkal utána. A készítők ezzel azt a hatást próbálták elérni, hogy akár minden néző másképpen értelmezze és dolgozza fel a cselekmény részleteit.
Mivel ötezernél is többféleképpen lehet megnézni az epizódokat, ezért szinte mindenkinek máskor derülhet ki, hogy ki a beépített ember, kinek mi a múltja, motivációja, vagy kivel mi történt a rablás után. Ez elméletben egy baromi izgalmas kísérlet, ami akár működhetne is, de nekem például rögtön az elején kicsit elromlott a nézői élmény.
Ugyanis annyira komolyan vettem a Netflix tanácsát, hogy nyolcoldalú dobókockával sorsoltam ki, melyik részek következzenek egymás után. Így rögtön a feltöltés szerinti utolsó, vagyis a fehér epizóddal kezdtem a sorozatot, ami maga a nagy rablás volt. Mondanom sem kell, szinte semmit nem értettem az egészből, fogalmam sem volt a karakterekről, a cselekményről és a komplikált rablási stratégiáról sem. Azóta kiderült, hogy az alkotók a kezdetek óta a fehér epizódot szánták a finálénak, és szép dolog, hogy ezt még a Wikipédián is feltüntetik, csak akkor miért mondta azt nekem a Netflix az elején, hogy bármelyik részt nézhetem bárhogyan?
Viszont láttuk már olyat, hogy egy film vagy sorozat rögtön a csúcsponttal kezd, hogy aztán az időben ide-oda ugrálva rakjuk össze a puzzle darabjait, ezért csak egy picit idegesített, hogy lelőttem magamnak a poént. Ezután tényleg össze-vissza néztem a részeket, és minél többet láttam, annál több dolgot kezdtem el felfogni belőle. Azt viszont egyáltalán nem állítanám, hogy ez a nem lineáris megoldás annyira sokat adott volna az élményhez, sőt, kicsit már bánom is, hogy nem kronológiai sorrendben néztem, tehát úgy, hogy az első rész 25 évvel korábban játszódik, az utolsó pedig hat hónappal a rablás után. Ha nagyon szigorúak akarnánk lenni, ez a koncepció voltaképpen olyan, mint amilyen a Lost volt majdnem 20 évvel ezelőtt: flashbackekkel és flashforwardokkal bontják ki a cselekményt és a karaktereket.
Csakhogy baromi nehéz az elején követni, hogy ki kicsoda és pontosan mi is történik. Három-négy rész után minden világosabb, azonban a korábban látott, akár fontosnak számító részleteket simán kitörli az agyunk, hiszen nem tudtuk mihez kötni háttértudás híján. Így hiába szánhattak bizonyos dolgokat nagy csattanónak, nekem sajnos csak pár alkalommal sikerült igazán meglepődni. Szó se róla, Rufus Jewell egészen fantasztikus, ahogy képes nyolc részen keresztül ugyanazt a gyilkos tekintetet tartani az arcán, és végre Giancarlo Esposito sem csak felmelegítette újra Gus Fring karakterét a Breaking Badből. Mindenki más viszont inkább közepes, arról nem is beszélve, hogy tele van logikai buktatókkal és kronológiai tévedésekkel a sorozat – ami még úgy is könnyen feltűnt, hogy ugyebár össze-vissza néztem a részeket.
Őszintén szólva egy picit még kedvem is lenne újranézni a fehér epizódot vagy akár az egész sorozatot kronológiai sorrendben, ha a Kaleidoszkóp tényleg egy annyira komplex történet lenne, amelynek a rétegeit csak nagy odafigyeléssel lehet felfejteni, de erről szó sincs. Ez csak egy erősen közepes rablós sorozat pár jó ötlettel, de kiforratlan koncepcióval, nem túl acélos színészi alakításokkal, és egy nagy újítással, ami inkább elvett az élményből, mint hozzáadott. Aki nagyon szereti ezt a zsánert, és inkább szórakozni szeretne, mint ködös részleteket összekapcsolni a fejében részről részre, annak ajánlom a Wikipédián feltüntetett időrendi sorrendet, mert úgy legalább egy tényleg kerek történetet kap. Aki viszont kifejezetten a nem lineáris tévénézés miatt érdeklődik, bátran tegyen egy próbát, de ne kövesse el azt a hibát, hogy a nyolcadik résszel kezdi, mert utána baromi nehéz lesz felvenni a fonalat.
Mindenképp dicséret illeti a Netflixet, hogy egy ennyire bátor projekttel kezdték az évet. Ha ez csak egy szimpla évad lett volna, valószínűleg ötödennyi cikk sem készül el, vagyis a marketing működött. És kifejezetten izgatottan várom, hogy a jövőben lesznek-e még hasonló próbálkozások, mert a sok hiba és gyerekbetegség mögött bizony ott lapul annak a lehetősége, hogy a Netflix valami egészen formabontót is csinálhat a jövőben.