Elbúcsúzott az utóbbi évek legfontosabb netflixes sorozata

2021. december 06. – 21:06

Elbúcsúzott az utóbbi évek legfontosabb netflixes sorozata
Fotó: Netflix

Másolás

Vágólapra másolva

Ha van a bő tíz éve dühöngő streamingháborúnak egy általános nagy tanulsága, akkor az az, hogy a Netflix valahogy mindig a konkurensek előtt jár egy lépéssel. Ők költöztették először internetre a tévét, ők jöttek rá először, hogy saját gyártású tartalmakkal lehet behúzni a nézőket, és arra is, hogy Office- és Jóbarátok-kategóriás klasszikusokkal lehet őket megtartani. És ők indították el a jelenlegi legmenőbb trendet, a nem hollywoodi, sőt, nem is angol nyelvű tartalmak divatját.

Azt, hogy ma a koreai Hellbound előzheti be a szintén koreai Squid Game-et a legnépszerűbb sorozatok listáján, vagy hogy világszerte gigasiker lehetett a francia Lupin és a német Dark. Mindezt 2017-ben egy spanyol sorozat indította be: a Nagy pénzrablás, alias Money Heist, még aliasabb La Casa de Papel. Ez egyébként azt jelenti, a papír háza, és meglepő módon ez a legjobb a három címvariációból, mert a sztori azzal kezdődik, hogy egy csapat bankrabló betör a spanyol királyi pénzverdébe azzal a tervvel, hogy nyomtat magának pár százmillió eurót.

(És ha már itt tartunk, vigyázat, a következőkben előfordulhatnak spoilerek, főleg az első évadokról; a most bemutatott utolsó öt epizód fordulatait igyekszem nem lelőni.)

A Nagy pénzrablás nem csak azon a szinten lett szupersláger, hogy például Magyarországon akkor is állandó szereplője volt a Netflix nézettségi sikerlistájának, amikor éppen nem volt belőle új szezon. Olyan popkulturális jelenséggé nőtt, amekkorává tévésorozatok közül legutóbb talán a Jóbarátok – nézzük csak meg, hány verzióban kapni internetszerte a sorozat egyik közepesen ikonikus szállóigéjével nyomott pólót (ha nem kattintott, mondom: 23 ezer).

Szóval adott egy sorozat egy csapat szedett-vedett kis- és nagypályás bűnözőről egy szuperzseni vezetővel, akik megcsinálják az évszázad bankrablását, és aztán kénytelenek megcsinálni még egyszer, mert egyikőjüket elkapják, és mi más lenne a legjobb módja a megmentésének.

Ilyen bankrablós sztoriból persze már kismilliót látott a világ, és hogy miért pont a Nagy pénzrablás robbant ilyen nagyot közülük, azt valószínűleg maguk a készítők sem egészen értik. Születtek mindenféle szociológiai elemzések arról, mennyire jól megragadta a pénzügyi válság és a koronavírus-válság közötti korszellemet, amikor megrendült a bizalom a bankokban, kormányokban és mindennek a hivatalos verziójában.

Fotó: Netflix
Fotó: Netflix

Ebben van is valami, a harmadik évadtól – ekkor vette át a Netflix a spanyoloktól a sorozat készítését – elég látványosan át is alakul a rablók motivációja valami fura általános rendszerellenes lázadássá az ortodox „tegyünk zsebre egy csomó pénzt”-ből. Kontrasztos fekete-fehérré válik, hogy kik itt a jók és kik a gonoszok, utóbbiak pedig kapnak is egy már-már paródiaszerű vezetőt Tamayo ezredes képében, aki ostoba, fafejű, csak az erőszak nyelvén ért, korrupt, gátlástalan, gerinctelen, viszont egyik kezében a katonaság, a másikban a média. Ő maga a rendszer, a hatalom megtestesülése, minden politikus, bankvezér és tábornok egy karakterré összegyúrva. Újra és újra túl lehet járni az eszén, csapdába csalni, sakkban tartani, leleplezni a közvélemény előtt, de a végén csak ott van a homlokodhoz tartott revolver a kezében.

A másik nagyon erős motívum a Nagy pénzrablásban, hogy a főhősök ennek pont az ellentétei. Nem idealizált jófiúk, kedves csibészek, jópofa gazfickók, hanem nagyon is emberiek és esendőek. Néha idegesítő is, hogy mennyire: annyi eszement hülyeséget csinálnak, annyiszor írja felül a döntéseikben az indulat a józan észt, olyan rendszeresen csinálnak személyes drámát bármilyen apróságból, hogy én tulajdonképpen azt is teljesen megértem, ha valaki emiatt hagyja abba az egészet egy fél évad után.

Hollywoodi filmeken és sorozatokon szocializálódtunk, és ebből nagyon kilóg az a fajta spanyolság, ami a Nagy pénzrablásból viszont minden percben ordít. Itt egy vajas kenyér megkenésében több temperamentum, dráma és szenvedély van, mint egy átlagos sorozat három évadában összesen, és egy kibomlott cipőfűző bekötéséből is képesek egy szerelmi tizenhatszöget kihozni, plusz a Bella ciao eléneklését kórusban. Ízlés kérdése, hogy ez kinek túl sok, és kinek felüdülés a hollywoodi klisék után.

Fotó: Netflix
Fotó: Netflix

Kontrasztnak pedig ott van a rablók vezetője, a Professzor. Igen, neki is van rendes neve, meg a többieknek is, ők viszont városok neveit használják kódnevekként, kis kikacsintás Tarantino és a Kutyaszorítóban színekkel jelölt gengszterei felé. Szóval a Professzor megint csak mindenki ellentéte, egymilliárd százalékig racionális, és az a típusú idegesítő zseni figura, akit úgy írnak meg, hogy mindenkiről tudja, mit fog csinálni egy adott helyzetben, és ennek megfelelően tervez. Aztán az illető tényleg azt csinálja.

Tervből pedig nincs hiány, ezt a sorozat már-már a paródia szintjére viszi, ha valami váratlan történik, menetrendszerűen jön, hogy „oké, életbe lép az Epszilon-terv”, mindenki elsápad, hú basszus, reméltem, hogy nem lesz szükség az Epszilon-tervre, de aztán fél epizóddal később megint beüt a krach, és kiderül, hogy erre az eshetőségre volt az Epszilon-terven belül egy turbóepszilon-terv, és így tovább. És közben azért olykor kíméletlenül kinyírnak egy-egy főszereplőt, lassított, szuperközeli felvételben, drámai háttérzenére bevágott könnyben ázó arcokkal, hogy mindenki érezze a tétet.

Igen, ez az a sorozat, amiben tulajdonképpen minden szereplő idegesítő, vagy kicsit és időnként, vagy nagyon és folyamatosan – és ennek ellenére nagyon szerethető az egész. Vagy éppen ezért, hiszen ettől lesznek igazán valóságosak és emberiek a szereplők. Elvégre az idegesítőség a legemberibb tulajdonságok egyike.

Az utolsó évadra egy csomó nyitott kérdéssel fordult rá a sorozat, amiket… áh, előbb definiáljuk azt, hogy utolsó évad. Szóval a Nagy pénzrablás alapvetően öt évadból áll, ami két sztorit mesél el: az első nagy rablást az első két szezon, a másodikat az utána levő három. Az utolsó, ötödik évad ezen belül is két részben jelent meg, öt epizód idén szeptemberben, és a legvégső öt most, december elején.

Szóval sok kérdés várt megválaszolásra, például olyan apróságok, mint hogy hőseink hogy hozzák ki a szajrét és menekítik ki saját magukat a katonaság által ostromolt nemzeti bankból. Vagy hogy hogy a fenébe lehet ezt a sztorit happy endre kikerekíteni, pláne úgy, hogy egyszer már megmutatta a sorozat, hogy a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” rész megoldása valójában a legnehezebb a bankrablóságban. És persze, hogy mi a túró értelme volt az előző fél évadon át húzott visszaemlékezős sztoriszálnak egy totál másik rablással.

Na, hát anélkül, hogy spoilereznék, ezt mind aránylag szépen sikerült megválaszolni és lezárni, de úgy, hogy innentől aztán nincs is értelme folytatásnak – de előzmény- és oldalági sorozatok azért valószínűleg lesznek, túl nagy siker ez az egész ahhoz, hogy csak úgy abbahagyják.

Fotó: Netflix
Fotó: Netflix

Miután az előző fél évad eléggé elment a már-már háborús, lövöldözős-akciózós, és az ennek következményein drámázós irányba, a legvégére a sorozat visszatér a gyökereihez. Jönnek az új és még újabb titkos tervek, átverések és csavarok, senki nem az, akinek gondoltuk, nem ott van, ahol gondoljuk, és nem azt csinálja, amit gondolunk. És ez jó hír, mindig ez állt a legjobban ennek a sorozatnak, sőt, úgy általában a bankrablós filmeknek.

A szokásosnál kicsit kevesebb a visszaemlékezős sztoriszál és a szerelmi dráma is, de a „szokásos” szint itt mind a kettőből a rengeteget jelenti, úgyhogy arra azért számítsunk, hogy lesz bankrablás közbeni szex, mert az azért muszáj. Ja igen, és egy transz nő szereplő egyszer megcsókol egy férfit. De vannak meglepőbb dolgok is, a Professzor és Alicia kettőse például váratlan módon, fantasztikusan jól működik, simán megérdemelnének egy saját sorozatot, de hát úgyse lesz ilyen, és talán jobb is így.

A sorozatok 90%-át ott rontják el a készítők, hogy nem ismerik fel, mikor kell abbahagyni. Mind tudnánk tucatnyi példát mondani ilyenre. A Nagy pénzrablás, ha valóban vége van, nagyon jól látta meg, hogy mikor kell befejezni. Most pont kerek a történet, és ha volt is pár döccenő a második meg a harmadik évad között, a végére visszatalált oda, ahonnan elindult. Közben újra slágert csinált a híres olasz partizándal Bella ciaóból, ikonikus lázadó outfitet a piros overall és a Dali-maszk kombinációjából, és mindenkinek megmutatta, hogy nem csak Hollywoodban tudnak izgalmas sorozatokat csinálni, sőt.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!