Lelketlen és pocsék a Witcher előzménysorozata

Rossz jel, ha egy film vagy sorozat végén rá kell keresni a nézőnek a neten, hogy miként is kell értelmezni a sztori végét. Még aggasztóbb, ha maguk a készítők érzik úgy, hogy magyarázkodniuk kell. A Vaják – A vér eredetével megesett ez a szégyen: a Netflix nagy sikerű Witcher sorozatának előzménye az ünnepek alatt debütált, és egy nap múlva megjelent a Netflix csatornáján egy bő ötperces videó, amiben az egyik showrunner és író, Declan de Barra darálja el kicsit kelletlenül, mit is akart mondani a művész. Kár, hogy a művész nem magában a műben mondta el, amit akart.

A Witcher első két évada nem volt egy Trónok harca, de azért kiemelt fantasy sorozat a szolgáltatónál. Az alapanyag erős volt, a lengyel Andrzej Sapkowski regényeiben érdekes karakterekkel teli, izgalmas fantáziavilágot teremtett, amit áthatott valami megfoghatatlan kelet-európai komorság. A sorozat első évada ebből történetszövési bénázásai ellenére valamennyit vissza tudott adni, a címszereplő vaják witcher, Ríviai Geralt megformálójaként pedig Henry Cavill tökéletes színésznek bizonyult. Aztán a második évad már jelentősen eltért a könyvekben rögzített kánontól, és hiába volt összeszedettebb az első évadnál, összességében a tucatfantasyk felé mozdult el. Sajnos A vér eredete is ezen az úton megy tovább. Vagy inkább bukdácsol, a maga esetlen, félrészeg, nyílvesszővel-térden-lőtt módján.

Előzménysorozatnak akkor van értelme, ha – nahát! – felfedi az ismert történet előzményeinek addig ismeretlen részleteit. A vér eredete két fontos dologról rántotta volna le a leplet: egyrészt arról, hogy miért és miként jött létre az első witcher (azaz emberfeletti képességekkel rendelkező szörnyvadász), másrészt a Szférák Együttállásáról. Utóbbi a Witcher univerzumának egyik legfontosabb eseménye, ekkor több világ, szféra találkozott, és ennek eredményeként jelent meg a mágia meg mindenféle szörnyek (például az ember). A vér eredete hiába játszódik 1200 évvel Cavill morgolódásai előtt, a szféraközi bulival csak említésszinten foglalkozik, a witchergenezist pedig súlyos logikátlanságokkal és hiányjelekkel magyarázza el.

De a sorozat nemcsak előzménynek, önálló történetnek is pocsék. Ez részben magyarázható a szűkös produkciós költségekkel (öt statisztával képtelenség prezentálni azt, hogy fellázad egy város), de inkább alkotói bénasággal. Az például nyilvánvaló, hogy a sztori tempója nem jó: az egész sorozat négy rész, összesen nagyjából kétszáz perc, ennek első fele azzal telik el, hogy ráérősen összehoznak egy hétfős csapatot A Nagy Küldetésre: meg kell ölni egy zsarnokká vált elf hercegnőt. A cselekmény második felében aztán megindul a kapkodás, mert a hét karakternek mind van egy-egy saját konfliktusszála, amikkel valamit kezdeni kellene (bár többeknél ezt elegánsan megoldják az írók azzal, hogy mégsem kezdenek velük semmit). Ráadásul a gonosznak persze meg kell bűnhődnie, meg a másik gonosznak is, és hé, valakinek witcherré kell válnia, ki lesz az, srácok?

Az utolsó epizód emiatt olyan összecsapott, mintha egy hobbi szerepjátékos csapat járékmestere készületlenül érkezne a partira, és improvizálna, hogy akkor most felbukkant egy szörny, csapjátok le, amíg kitalálom, hogyan megyünk tovább. A végeredmény egy silány, lelketlen mese, ami még úgy is hemzseg a következetlenségektől, hogy néhány logikai lyukat befoltoznak azzal a jolly joker magyarázattal, hogy mágia. De a készítők arra azért így is fordítanak időt, hogy az egész katyvaszhoz hozzácelluxozzák a fő sorozat 1200 évvel később élt bárdját, Kökörcsint és az őt játszó Joey Bateyt. Az ő jelenetei amúgy teljesen elhagyhatók lennének, de így legalább be lehetett tenni az előzetesbe, elvégre ezt a karaktert szeretik a nézők.

Nem segít, hogy a lassabb felvezetésben sem sikerül olyan szereplőket építeni, akik nem mutatnak túl a fantasy kliséken. Van kitagadott elf, meg saját démonai elől menekülő elf, meg az elf, aki szerelmes a másik elfbe, és így tovább, valahol a sor végén egy vicces törpe is, mert kell egy karakter, akin néha el lehet mosolyodni. A csapat tagjaival aztán rendesen elbánnak a forgatókönyvírók, mert néha olyan sablonos-pátoszos dialógusokban beszélgetnek, hogy kifütyülnék őket egy erősebb M.A.G.U.S.-regényből is (és a gonosz karakterek még náluk is rosszabbul járnak).

És a kreatív vezetők aztán még sót is dörzsöltek a sebbe azzal, hogy még jobban eltértek a regények sztorijától, mint a Witcher második évada. Ez akkor sem tetszett a rajongóknak, de most még jobban feldühödtek: A vér eredete a maga 10 százalékával jelenleg az egyik legrosszabb nézői értékelést kapott sorozat a Rotten Tomatoes oldalon. Igaz, több rajongó már csak azért is bevéste az egyest, mert nemrég kiderült, hogy Cavill a negyedik évadban már nem ölti magára Geralt gúnyáját – ha hinni lehet a szivárgó infóknak, azért, mert neki sem tetszett, hogy a készítők folyton eltértek az eredeti Witcherverzumtól.

A színészek sem mentik a helyzetet, főleg azért, mert nem kapnak rá lehetőséget egysíkú szerepeikben. Ott van például Michelle Yeoh, szenzációs színésznő, aki Bond-lánytól öregasszonyig bármit eljátszik, és ezt idén meg is mutatta a Minden, mindenhol, mindenkor című csodálatos filmben. A vér eredetében annyi a szerepe, hogy egy elrabolt kardot hajkurászik, és bemutat pár szép harcmozdulatot – de azt már két mondatban elintézi, hogy amúgy zűrös és megoldandó kapcsolat fűzi egy másik szereplőhöz. A többi karakternél is az volt az érzésem, hogy az általam ismeretlen színészek valószínűleg jobbak annál, mint amit a sorozatban mutatni tudtak, csak egyszerűen nem kaptak olyan jeleneteket, hogy bizonyíthassanak (kivéve az egyik mágust alakító Zach Wyatt, belőle azt sem nézem ki, hogy a saját igazolványképét meggyőzően tudná eljátszani).

Egyre több jel utal arra, hogy a Witcher sorozatok rossz kezekbe kerültek Lauren Schmidt Hissrich producer-showrunnernél. A vér eredete az eddigi mélypont, olyan, mintha a cselekményét a VHS-korszakban írták volna, mert semmivel nem jobb mondjuk a Vörös Szonjánál. (Aki most felkiált, hogy „de hát a Vörös Szonja jó film!”, arra kérem, nézze meg most, 2022-ben.) Egy csomó könyv mellett a nyolcvanas évek filmjei is hozzájárultak ahhoz, hogy a fantasy műfajjal szemben kialakuljanak mindenféle prekoncepciók: hogy felszínes, hogy gyerekeknek való, hogy művészetileg nem lehet komolyan venni. A Witcher-előzménysorozat pont olyan típushibákat mutat be, amik miatt ez a vélekedés kialakult – ami ironikus azt tekintve, hogy sok egyéb közt például Sapkowski regényei is tettek arról, hogy gyengüljenek az előítéletek. Mondanám, hogy majd a Witcher harmadik évada jobb lesz, de mivel ugyanezek a kreatív vezetők készítik, ebben nem vagyok biztos. De legalább Cavillt még majd lehet látni benne.