A Witcher összeszedte magát a második évadra

2021. december 20. – 22:51

A Witcher összeszedte magát a második évadra
Fotó: Netflix

Másolás

Vágólapra másolva

Követem, de ritkán veszem komolyan a nagy kritikaösszesítő oldalakat, inkább csak a kíváncsiság hajt, hogy az átlagolt közvélekedéshez képest merre állok én az ízlésemmel. Viszont az mindig érdekes, amikor a kritikusok meg a nézők véleménye nagyon eltér. És a Vaják The Witcher mindkét évadánál ez a helyzet a Metacriticen és a Rotten Tomatoeson is. Az első évad nem nyűgözte le a kritikusokat, a közönséget viszont igen – a pénteken debütált második esetében viszont épp fordított az arány: a szakma örül, a publikum jó része finnyog. Az imént végeztem a szezonfináléval, és azt kell mondjam, teljesen megértem mindkét tábort.

A sorozat létrejöttében igazából csak az a meglepő, hogy miért nem korábban történt meg

(már ha nem számítjuk a 2002-es lengyel sorozatot, de azt inkább ne is számítsuk). A lengyel Andrzej Sapkowski alapanyagul szolgáló, sötét tónusú fantasyregényei nem csak hazai piacon voltak sikeresek, aztán 2007-től elindult a videójátékos adaptációk sora, a 2015-ben megjelent, szupersikeres harmadik rész pedig azóta is az egyik legjobb játék, ami valaha készült (jövőre az új konzolgenerációra is megjelenik). Szóval a Netflix kicsit követő üzemmódban volt már, amikor 2019 végén kitolta a sorozat első évadát. És ezen az évadon látszott, hogy inkább a lelkesedés hozta össze, mint a profizmus: a narratívája nehezen követhető volt, a színészválasztás sokszor pocsék, a ritmus rettenetes. De esetlenségében is lehetett szeretni, főleg a címszereplő rémvadászt, Geraltot alakító Henry Cavill miatt, akivel az évad végül zajos sikert aratott. Én is kedveltem, kétszer is végignéztem, bár nehezen tudnék esszét írni arról, hogy miért, amikor annyi minden nem működött benne.

A második évad egyértelmű és jelentős továbblépés. Gondolom, a sorozat showrunnere, Lauren Schmidt Hissrich már tapasztaltabb volt (az első évadnál került először ilyen központi alkotói szerepbe), az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy nagyon odafigyelt a kritikákra és kifogásokra. A trükköket és a kameramunkát elnézve több pénz is jutott a sorozatra, aminek sikerében a Netflix most már biztos lehetett (bár az első évadra is költöttek rendesen, a pletykák szerint részenként mindennel együtt akár 10 millió dollárt). Hát akkor miért nem dobálják a rajongók két kézzel a tízpertizeket szerte a világhálón?

Leginkább azért, mert a sorozat nagyon, sokak szerint túlságosan eltér attól a kánontól, amit Sapkowski eredetileg megénekelt. A második évad a Vaják Witcher-könyvek közül leginkább a Tündevérre, A megvetés idejére és kis részben Az utolsó kívánságra épít, de akik olvasták ezeket, jó eséllyel néhányszor felvonják majd a szemöldöküket a sorozatot látva, mert fontos változások is születtek (amiket leírni nyilván rontóc lenne). Nehéz ebben igazságot tenni, mert egy történet óhatatlanul megváltozik, ha filmre vagy sorozatra dramatizálják, és egyénfüggő, hogy ki mit hajlandó elnézni ilyenkor. Az mindenesetre ezúttal garantált csalódás, ha egy lehetőségekhez képest pontos Sapkowski-mesét várunk el a második évadtól, és tulajdonképpen azok jártak a legjobban az egésszel, akik nem is olvasták a könyveket.

De emellett is akadnak zavaró tökéletlenségek. Az első évad egyik legnagyobb hibája a csapongó, a nézőt sokszor sötétben hagyó cselekményvezetés volt, amire amúgy a második évad zseniálisan be is szól (amikor Kökörcsinnek, a dalnoknak megjegyzi egy őr, hogy túl bonyolult volt a dala, csak a negyedik versszaknál esett le, hogy az több idősíkban játszódik). A folytatás ebben fejlődött legtöbbet: a sztori érthető, pedig több szálon zajlik, és nem kis munka lehetett ezeket kézben tartani. Talán túl sok is a szál, a szereplők egy része nem tud kibontakozni. Ennek is köszönhető, hogy például Geralt tanítómestere, Vesemir nem ad sokat hozzá az évadhoz, egy mágiáját vesztett fontos karakter hosszú időre teljesen jelentéktelenné válik, másoknál pedig a motiváció hibádzik. Kökörcsin, aki az első évadban olyan volt, mint a Szamár a Shrekből, pedig mostanra… nos, kapott egy piros műbőr kabátot.

Fotó: Netflix
Fotó: Netflix

Az évad ritmusa továbbra is problémás. Az első epizód, egy morbid variáció a szépség és a szörnyeteg tanmeséjére, pazar felütés. Olyan, mint egy jól megírt mellékküldetés a Witcher 3-ban, ami kedvet csinál a továbbiakhoz. Aztán elindul a fő történetszál, ami a Ciri nevű, rejtélyes képességekkel bíró lány körül bonyolódik, akivel Geralt az első évad végére összetalálkozott, miután már nagyon sokszor elhangzott az ikonikus d betűs szó.

És ahogy ez a szál beindul, le is ül a sorozat, mert a sok szereplő között meg kell osztani az adásidőt, folyton magyarázni kell és ütköztetni a karaktereket. Ettől egyrészt néhány epizód lelkizősebb és akciószegény lesz, másrészt a szálakat néha csak egészen logikátlanul lehet csak összeszőni, például óriási távolságokat hidalva át percek alatt. Mindez azért ritka bravúr a készítőktől, mert a belassulás közben az epizódok óriási léptekben darálják a regények történéseit (ami egy másik gyakori kifogás a rajongóktól). Aztán az utolsó két epizódra magára talál és felpörög az évad, a finálé pedig valamelyest kárpótol a sok előkészítésért, és végül az ember csak úgy áll fel, hogy jöhet a harmadik etap.

A hangnem is más, és ennek sem lehet felhőtlenül örülni. A Witcher világában a moralitás sokszor nem fekete-fehér, hanem inkább a szürkének van több árnyalata, és ezt szépen hozza is a nyitóepizód. Aztán sokáig ez a szemlélet háttérbe szorul, ahogy Geralt karaktere is egyértelműbben pozitív hős, mint az első évad mogorva szörnygyilkosa. Cavill ősszel nyilatkozott olyat, hogy „intellektuálisabb” irányba akarta elvinni a főhőst, és emellett az öncélú 18+-os tartalmat is kerülték. Ezt vitathatatlanul érezni is, de szerintem ezzel Geralt nemcsak jólfésültebb, hanem kilúgozottabb is lett.

Könyörgöm, egy feudális viszonyokkal operáló, kelet-európai dark fantasyről beszélünk – hiba azt gondolni, hogy ilyen keretek között a politikai korrektség mindig érvényes irányjelző.

Lauren Schmidt Hissrich tehát nem csupán a történetnél nyúlt bátran a nyersanyaghoz, de most azon lenne jó elgondolkodnia, hogy nem kell-e néhány változtatásból visszavenni kicsit. Mert bár a második évad szerintem jobb, mint az első, de kevésbé őszinte. Minden erénye ellenére nem akarom újranézni, míg a bénácska elsőnél rögtön éreztem, hogy bekerül még a lejátszómba.

Egyszer viszont feltétlenül ajánlom a második évadot mindenkinek, aki kicsit is képben van a Witcher világában (aki nincs, annak nehéz dolga lesz, mert a sorozat nem ad sok kapaszkodót). A cselekmény egyenetlenségeiért kárpótol az a néhány karakter, akire jut elég idő a forgatókönyvben, mindenekelőtt a továbbra is frenetikus Cavill és a Cirit félelmetesen jól játszó Freya Allan, akik a hátukon viszik a sorozatot. A fényképezés, a szörnyek és a trükkök érezhetően jobbak, mint az első évadban, így már látványban is alig vannak zavaró döccenők. Az is látszik viszont, hogy ebből soha nem lesz új Trónok harca, de ezt el is kell engedni. Ez más alapanyag, más stáb, más lehetőségekkel – bőven elég, ha sikerül egy olyan évadot összehozni, amit már a kritikusok és a nézők is egyöntetűen dicsérnek. A harmadik talán már ilyen lesz.

Fotó: Netflix
Fotó: Netflix