Emily még mindig Párizsban van, mi meg nézzük, mintha muszáj lenne

A Netflix alatt mostanában erősen rezeg a léc, és nemcsak azért, mert egyre inkább erőlteti, hogy megszünteti a jelszómegosztást: valahogy a felhozatal is gyengének tűnik, és bár néha feltűnik egy-egy sikersorozat (legutóbb például a Wednesday), összességében egyre laposabb a kínálat. Nem csoda, hogy most először sikerült letaszítani a legnépszerűbb streamingszolgáltatók listájának éléről az Egyesült Államokban.

Idén nagyon kevés olyan netflixes filmet vagy sorozatot láttam, ami igazán megragadott, vagy valamiért kitűnt a többi közül: talán az 1899-et, a Szerencse lányát és a Sandmant tudnám kiemelni, ezek valami újat is képesek voltak nyújtani a többi limonádéhoz képest. Nagy szüksége van a platformnak a már bevált sorozatokra, az olyan szériák, mint a Stranger Things, a Bridgerton, vagy éppen az Emily Párizsban nélkül valószínűleg meredeken csökkenne az előfizetői száma. A Lily Collins főszereplésével készülő sorozat azonban még mindig hozza, amit kell neki, igazi bűnös élvezet, erre pedig a készítők is rájátszanak. Annak ellenére, hogy nem döntöget rekordokat, biztos nézőbázisa van, ezt bizonyítja az is, hogy debütálása után a Netflix top 10-es listájának élére ugrott, úgy, hogy az előző két évad ilyesmire nem volt képes.

Nincs olyan ismerősöm (de még talán ismerősömnek ismerőse sem), aki azt mondaná, hogy az Emily Párizsban egy jó sorozat. A sztori, a színészi játék, a karakterek borzasztóak. A történet mindenféle realitást nélkülöz, Emily karaktere miatt mindenkinek szekunder szégyenérzete van: gagyi, ripacs, végtelenül leegyszerűsített. Egy percig nem szurkol az ember a sikeréért, megszemélyesíti a klasszikus „millennial” sztereotípiát: azt hiszi, körülötte forog a világ, minden ötlete zseniális, és minden megilleti csak azért, mert létezik. Mégis, mindenki nézi, beleértve engem is.

Talán nincs is olyan, aki ne hallott volna még a sorozatról: a rendkívül egysíkú, naiv, önző, mindenféle karakterfejlődésnek makacsul ellenálló Emilyt Chicagóból Párizsba helyezi át a munkahelye, ott megismerkedik a Szerelmi Jelölttel, a Vicces Legjobb Barátnővel és a Sztereotip Francia Főnökkel. Az első évad szinte teljesen Emily körül forog, akinél unszimpatikusabb karaktert szándékosan is nehéz lett volna írni, a másodikban viszont már a mellékszereplőkről is megtudunk egyet s mást, ez pedig azért emel egy nagyon kicsit a széria minőségén.

A harmadik évad igazi dilemmával kezdődik, Emilynek választania kell az amerikai anyacég és az előléptetés, illetve az anyacéggel szemben puccsot szervező főnöke új cége között. Közben igyekszik boldog lenni az éppen aktuális barátjával, de mindenki tudja, hogy valójában a Szerelmi Jelöltre fáj a foga. A munkahelyén pedig újabb és újabb kalamajkába keveredik, amiből valahogy mindig sikerül kimásznia. Lapos, unalmas, kiszámítható történet – de, lássuk be, nem is ezért nézzük ezt a sorozatot.

Ahogy az amerikaiak Párizst elképzelik

Amikor az Emily Párizsban 2020-ban debütált a Netflixen, egyértelműen egy Szex és New York – Younger vonalon mozgó, könnyű, limonádésorozatnak indult – ami nem is meglepő, hiszen az a Darren Star jegyzi, aki a fenti két sorozatot is. Hamar kiderült viszont, hogy a show ebből a szempontból komoly bukás: a Párizsban bukdácsoló Emilyt nem lehet komolyan venni, a főszereplővel senki nem tud azonosulni, a történetből pedig egyértelműen le lehet szűrni, hogy az írók soha be se tették a lábukat a francia fővárosba. A sztori ugyanis köszönőviszonyban sincs azzal, milyen valójában Párizsban élni, viszont nagyon szórakoztató, a készítők pedig hamar rájöttek, hogy ebbe az irányba kellene tovább menni, és meglovagolni a széleskörű megbotránkozást, amit a sorozat okozott a nézőkben.

A második évadra szerencsére már alig vette magát komolyan a széria, a harmadik pedig már tíz résznyi bűnös élvezet borzasztó és szemet gyönyörködtető ruhákkal, nyílt szatírával, gyönyörű helyszínekkel, és persze Philippine Leroy-Beaulieu-val, aki már magában is elvinné a show-t (és valószínűleg a Sylvie Párizsban egy teljesen más – jobb – sorozat is lenne). Bár a Szex és New Yorknak is megvoltak a maga hibái (havi egy cikkből a valóságban nehezen telik manhattani lakásra és Jimmy Choo-cipőkre, ugye), az Emily Párizsban viszont még a nagy elődnél is felszínesebb, és semmilyen komoly témához nem mer hozzányúlni. Arról persze lehetne vitatkozni, hogy tulajdonképpen kellene-e neki, vagy sem.

A történet a harmadik évadra sem lett sokkal jobb: még mindig a francia sztereotípiákra játszik rá, a csavarok kiszámíthatók, a karakterek teljesen valószínűtlenül viselkednek, és semmilyen valódi konfliktus nem jelenik meg közöttük, kivéve talán az utolsó részben, de ezt a spoilerekre való tekintettel inkább nem részletezném. Emily próbálja erőltetni a langymeleg kapcsolatát Alfie-val, közben nagy bociszemekkel nézegetik egymást az exszel, a szexi séf Gabrielle-lel. Mindy villámgyorsan túllép egy szakításon, és tíz rész alatt egész karrierívet jár be, Camille-nek pedig látszólag tökmindegy mi történik vele, ő mindenképpen boldogtalan akar lenni. Kate Walsh Madeline-je viszont az évad első felében egyértelműen viszi a sorozatot, annyira szemet gyönyörködtetően sztereotip amerikai, hogy az ember kényelmetlenül érzi magát már attól is, hogy messziről nézi. A sorozat egyetlen összetett karaktere a korábban említett Sylvie, szerencsére a harmadik évadban az ő életébe is kicsit több betekintést kapunk.

A divat, ami az első két évadban elvitte a fókuszt a történetről, most már kicsit túlzásokba is esett: az hagyján, hogy Emily kívülállóságát tovább hangsúlyozzák a furcsábbnál furcsább ruhákkal, de most már a mellékszereplők is sokszor úgy néznek ki, mintha csak magukra kapkodták volna az összes giccset, amit találtak a szekrényben, mindenféle logika nélkül. A sorozat sokszor használja a divatot a különböző karakterek hangsúlyozására (erre tökéletes példa, amikor Sylvie, a francia nagyasszony és Madeline, az amerikai marketingcég vezetője véletlenül ugyanazt a ruhát veszik fel egy partira), de Patricia Field stylist távozásával sokszor már inkább ripacskodás zajlik, mint valódi karakter-önkifejezés.

Mi az oka, hogy ennyire szeretjük gyűlölve nézni ezt a sorozatot?

Az Emily Párizsban valójában igazi „elmenekülős” történet: ha az ember nézi, úgy érzi, hogy kilép a saját világából, és egy olyanba csöppen, ahol a párkapcsolati minidrámák és az átmeneti bonyodalmak jelentik a legnagyobb problémát. Emily a semmiből egyszer csak Párizsban találja magát, egy gyönyörű, romantikus városban, ahol szép és izgalmas emberek között kell helytállnia, a munkája pedig gyakorlatilag annyiból áll, hogy menő francia emberekkel bulizik együtt lenyűgöző párizsi és vidéki helyszíneken. Semmi sem túl komoly, és a végén garantáltan minden jóra fordul.

Ez jelenleg a lehető legmesszebb áll a valóságtól: 2020-ban, amikor az első évadot kiadták, a legszigorúbb koronavírus-korlátozások között éltünk, azóta pedig egy háború, és egy gazdasági válság is ott lebeg a fejünk felett. Ebből tíz részre kilépni, és a napsütéses, csillogó, minden sztereotípiát felvillantó Párizsban találni magunkat, ahol semmi rossz nem történhet – legalább is nem sokáig –, olyan kikapcsolódás, amire igazából mindenkinek szüksége van. Igazi kábítószer, amire rá lehet függni, epizódonként fél óráig elnyomja az agyunk logikus gondolkodásért felelős részét. Ebbe pedig még az sem rondíthat bele, hogy az Emily Párizsban gyakorlatilag az egyik legrosszabb sorozat jelenleg a teljes streames és tévés palettán.