2022. október 21. – 14:36
Idén 20 éve alakult az angliai Sheffieldben az Arctic Monkeys, amelyről ma már nyugodtan ki lehet mondani, hogy az ezredforduló utáni brit és nemzetközi indierock-hullám legnagyobb és legsikeresebb zenekara. Sőt, talán az sem túlzás, hogy az egyik utolsó olyan ebből a korosztályból, amelyik valamennyire máig releváns tudott maradni. Pedig az elmúlt években azért az Arctic Monkeys eléggé lelassított, a 2013-as AM után csak az erősen megosztó Tranquility Base Hotel & Casino nagylemezt hozták ki. A 20. évfordulóra viszont ismét aktivizálták magukat, aminek az eredménye a The Car lett, a zenekar hetedik nagylemeze, amely tele van csupa érdekes ötlettel, de összességében nehéz valódi Arctic Monkeys-albumnak tekinteni.
Az Arctic Monkeys a karrierjét a kétezres évek második felében baromi dinamikus, karcos, mégis játékos rockzenével alapozta meg, ami legalább annyira épített a britpop hagyományaira, mint a garázsrockra. A zenekar 2006-os debütáló albuma előtt már egészen népszerű volt Angliában, a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not és a 2007-es Favourite Worst Nightmare egyértelműen a korszak kiemelkedő rocklemezei, amelyeknek fontos szerepük volt abban, hogy pár évre világszerte divatba jöjjön az (állítólag 2022-ben ismét divatba jövő) indie sleaze, a 2010-es évek hipsztereinek prototípusa.
Mire kipukkadt volna a 2010-es évekre az indierock-lufi, Alex Turner és társai annyira szoros barátságba kerültek Josh Homme-val, a Queens of the Stone Age frontemberével és holdudvarával, hogy a kaliforniai sivatagban töltött időszakuk egy időre a hangzásukat is meghatározta, ahogy hallható a keményebb, rockosabb, elszállósabb lemezeken, mint a Humbug vagy a Suck It and See. Ezeket követte 2013-ban a váratlanul hiphopos, és talán a laikusoknak a leghozzáférhetőbb AM, ahol már érezni lehetett, hogy a karrierje elején vad rock and rollt játszó zenekar egészen lelassult. Aztán jött a hírhedt Tranquility Base Hotel & Casino.
Alex Turner frontember a Last Shadow Puppets mellékprojektjével jó ideje próbálkozik az anyazenekarától eltérő hangzással és számokkal, azonban a 2018-as Tranquility teljesen olyan, mintha Turner írta volna tök egyedül, kicsit spiccesen egy ötcsillagos szálloda halljának zongorájánál kedd éjszaka zárás után. A most megjelent The Car egyértelműen ennek a vonalnak a folytatása, csak sokkal gazdagabban, kreatívabban van hangszerelve, és 2022-re már mindenki elfogadta, hogy ez az Arctic Monkeys. Szóval aki még bízik abban, hogy rá tud hangolódni a zenekar újabb hangzására, annak a The Car rejteget pár egész kellemes meglepetést.
Ami elsőre feltűnt, hogy egészen az ötödik számig várni kell egy rendes torzított gitárra, és utána sem ez a hangzás jellemző. Helyette Turner rengeteg helyen alkalmaz vonósokat és billentyűst, amitől olyan hangulata van az egésznek, mintha valamiféle szomorú filmhez írt volna zenét. Az teljesen egyértelmű, hogy ez nem egy klasszikus értelemben vett Arctic Monkeys-album, hanem egy Alex Turner-lemez, minden számot ő írt, és mindegyiken hallható is, hogy ismét egy nagyon személyes projektről van szó.
Az album eleje egészen kellemesen is kezdődik, Turner teljesen elhitte magáról, hogy valójában arra született, hogy homályosan megvilágított kis színpadokon énekeljen egy bárszékben, cigarettával a kezében, miközben egy 6-8 fős háttérzenekar játszik alá valamit. A különbség annyi, hogy amíg az előző lemeznél azt lehetett érezni, hogy a zenekar csak valamit játszik a háttérben, itt már érezhetően nagyon konkrét ötletek alapján álltak össze a számok. A teátrálisabb, filmzenésebb számok (There'd Better Be a Mirrorball, Body Paint, Big Ideas) elsőre izgalmasak, aztán hamar hasonlóvá válnak, ahogy a jazzel és funkkal való kísérletezés (I Ain't Quite Where I Think I Am, Jet Skis on the Moat) is érdekes, ahogy Turner soullal való próbálkozása is figyelemreméltó (Hello You), de ezek még mindig inkább tűnnek szimplán csak kuriózumnak, mint igazán élvezetes számoknak.
A fő gond leginkább az, hogy Alex Turner alapvetően nem egy izgalmas hangú, kreatív énekes. Remek frontember, jó dalszerző, de nem egy extraklasszis énekes, márpedig ő immáron a második nagylemez óta teljesen elhiszi magáról ezt, és ennek megfelelő dalokat ír. Csakhogy ebből gyakran fájó manírosság, affektálás és a szó klasszikus értelmében kornyikálás lesz, és tőlem komplett kamarazenekar is játszhat a háttérben, ettől még rohadtul zavar. Az meg pláne, hogy mintha teljesen elfogyott volna minden dög a zenekarból, talán a Hello You az egyetlen olyan szám, amiben érezni valamiféle energiát (bár Turner hangja nagyon kevés egy jó motown vokálhoz), a többi szám csak úgy csöndben elcsorog a háttérben.
Szó sincs arról, hogy a The Car rossz lemez lenne, sőt, aki nem tudja vagy akarja a korai zenéikhez hasonlítgatni őket, annak ez akár még nagyon be is jöhet. Párszor meghallgatni izgalmas, mert annyira váratlan ötletek és megoldások vannak benne egy Arctic Monkeys-albumhoz képest, de azt erősen kétlem, hogy lenne egy szám is a lemezen, amihez az emberek hosszú idő után is vissza-visszatérnének. Arról nem is beszélve, hogy idén a Szigeten is látta mindenki, mennyire leültetik a bulit az új számok, amiktől Turner is olyanná válik a színpadon, mint egy kedves, mosolygós, pityókás habókos, aki néha el-elfelejti a saját szövegét.
A rettenetes címet kapó The Car mindenképpen érdekes része a zenekar életművének, és ugyan egyértelműen jobb, mint a négy évvel ezelőtti nagylemez, valahogy még mindig súlytalannak hat, nem érezni rajta az átütő energiát, és bizony Alex Turner néhol kifejezetten sok már, ahogy rájátszik a szerepére. Mondjuk 20 év után egy ekkora zenekar tényleg azt csinál, amit csak akar. A kérdés mindössze annyi, hogy lehet-e egyáltalán zenekarról beszélni a modern Arctic Monkeys esetében.
