Az Arctic Monkeys mintha csak úgy betévedt volna a Szigetre

Utolsó napjához érkezett a Sziget Fesztivál, hétfőn az Arctic Monkeys zárta az egész rendezvényt. A brit zenekar nem először járt Magyarországon, voltak már jobb és rosszabb koncertjei is, ezért maximum sejteni lehetett, hogy mire lehet számítani tőlük. Ehhez csatlakozott még Princess Nokia, az Iceage és a Fontaine's DC fellépése.

Arctic Monkeys

Az Arctic Monkeys egyértelműen az egyik legsikeresebb 21. századi rockzenekar, ami az egykori brit indie kedvencből átment már stonerbe és stadionrockba, a legutóbbi, 2018-ban kiadott lemezük pedig olyan lett, mintha felvették volna egy stúdióban, ahogy Alex Turner egy hotel bárjában zongorázik kicsit spiccesen. A Tranquility Base Hotel & Casino egy érdekes lépés volt a zenekar életében, gyakorlatilag itt mentek el addig, hogy 15 év konstans erős lemezmegjelenések és kislemezek után valami olyasmit csináljanak, ami garantáltan megosztja a közönséget.

Ehhez képest a koncert első harmada kifejezetten izgalmasan kezdődött, csupa régi dallal nyitottak az első 3-4 nagylemezről, és a koncert közepéig kellett várni, hogy elhangozzon bármi arról a bizonyos legutolsó lemezről. És itt el is dőlt, hogy az egész koncert gyakorlatilag három részre volt osztható: egy erős első harmadra, egy totál felejthető második harmadra, és egy majdnem nagyon erős lezárásra.

Az Arctic Monkeys már megjárt sok időszakot, de fel sem rónám nekik, hogy a 2013-as AM lemez hiphopos számai annyira nem ültek az első két album karcosabb rockzenéi után, mert egy idő után feltűnt, hogy Alex Turner frontembernek igazából tök mindegy, mit játszanak éppen. Turner végig olyan volt, mint aki egy kicsit spiccesen megy ki énekelni a verandára nyáron, csak van mögötte egy elég jó zenekar.

Mindenesetre maga a koncert egy elég jó egyvelege volt az Arctic Monkeys-életműnek, jutott a korai indie rockos korszaktól a stoneres jampiskodáson át az egészen lassú, borongós zenékig, a Pretty Visitorst például olyan drámai hatással játszották, ahogy még felvételen sem szól. Kár, hogy a régi vagy korai zenéiket jól hallhatóan nehezükre esett játszani, legalábbis meggyűlt velük néha a bajuk. Ettől függetlenül ez nem volt se egy jó, se egy rossz koncert, csak egy nagyon sikeres brit zenekar újabb budapesti fellépése, ahol kicsit kopottasan eljátszottak pár sláger, egy-két újabb dalt, aztán mentek is tovább, mintha nem ez lett volna a Sziget záróestéje. (sajó)

Iceage & Fontaine's DC

Délután ötkor kezdett a dán Iceage a Freedome-ban, ami egy meglehetősen hálátlan időpont egy ilyen zenekarnak még úgy is, hogy a korai hardcore punkos zenéikből szinte semmit sem játszottak. Az Iceage kicsit olyan, mint egy nagyon penge rockzenekar, ami egyszerre próbál countryt, bluest vagy éppen motownt játszani, de annyira nem tudnak elszakadni a punk hangzástól, hogy mindent egy picit gyorsabban és hangosabban adnak elő. Kár, hogy ilyen korai sávban csak nagyon kevesen voltak rájuk kíváncsiak, és hogy a Seek Shelter lemez bizonyos számai kicsit gyéren hangzanak az extra fúvósok és más hangszerek nélkül. Ettől függetlenül az itthon már sokadjára játszó Iceage már megint baromi erős volt élőben, bár a lendületük a végére eléggé alább hagyott.

Velük szemben a Fontaine's DC egészen mást képviselt. Főleg úgy, hogy az Arctic Monkeysról rengetegen mentek át az ír zenekar koncertjére. Majdnem fullon volt a Freedome, a zenekar újabb lemezeire jellemző kicsit elmaszatoltabb hangzás dominált végig, az első nagylemezről alig volt egy-két szám, amit eljátszottak, főleg a második és az idén megjelent harmadik album számai domináltak. Ezért a koncert jóval sötétebb, morózusabb, befelé fordulóbb volt, mint amit mondjunk az első album alapján gondolni lehetne, ettől függetlenül a Fontaine's DC megmutatta, hogy miért tartják őket manapság az egyik legmenőbb rockzenekarnak. (sajó)

Princess Nokia

Slowthai mellett egyértelműen Princess Nokia volt a legérdekesebb hiphop előadó az idei Szigeten – esetleg még Alina Pash mellett lehetne érvelni, de egészen más okokból –, mert bár ránézésre talán nem mondaná meg az ember, de sokkal izgalmasabb, kísérletezősebb zenét csinál egy rakás népszerű női rappernél. A trapes alapok mellett pedig az R&B-s, soulos oldschool beatek is simán megférnek nála, a 2020-as Everything Suckson pedig konkrétan a Freak On a Leasht parafrazeálta a Crazy House című számában, szóval a nu metálos hatás is egyértelmű. Ami így együtt leírva egészen őrült kombinációnak hangzik.

Elsőre nehéz volt megmondani, hogy ebből mit lehet majd látni, mert pár percig csak a DJ-je pakolta a zenéket, aztán mikor ő maga is megérkezett az American Womanre, egy darabig csak egy Kirby alakú tartályból locsolta a közönséget egy varázspálcával. Ha ez a mondat önt is felcsigázta, itt van az extra menő Kirby-vízipisztoly, egyenesen Japánból. Utána viszont belecsapott a Sugar Honey Iced Tea (S.H.I.T.) című számába, ami rögtön elég nagy csalódás is volt: az ugyan kiderült, hogy Princess Nokia élőben tényleg teli torokból üvölti a szövegeit, már rögtön az elején többet táncikált, mint amennyit énekelt. Ez az első tíz-tizenöt percben így is maradt, még az I Like Him alatt is – konkrétan a refrén kellős közepén köszöngetett a közönségnek –, amit amúgy meglepően korán ellőtt ahhoz képest, hogy ez toronymagasan a legnépszerűbb saját száma.

A Gemini oldschool beatjére viszont már maximálisan odarakta magát, és a későbbiekben is az ehhez hasonló számok álltak neki jobban – nemcsak azért, mert ezeket tisztességesen végignyomta, hanem azért is, mert itt látszott a legjobban, hogy amúgy tökre nincs is rászorulva arra, hogy végig bikiniben riszáljon. Ebbe az etapba befért még a Blessings és a Green Eggs & Ham is, aztán visszajött a trapes veretés, de Princess Nokia a koncert második felében már ezeknél is aktívabb volt, arról nem is beszélve, hogy sokszor még alap nélkül is folytatta az éneklést, szóval azért érződött, hogy nem alibizni ment ki a színpadra. Közben egy csomót beszélt is a közönséghez, elmondta, hogy nyolc nap alatt kétszer hagyták el a bőröndjét, hogy ma végre kialudta magát, és hogy jó itt lenni ebben a csodálatos városban. Ezt pedig a végére el is hittem neki, mert egy nagyon szórakoztató koncertet tolt, ahol tényleg minden arcát megmutatta. Azért pedig kivételesen pluszpont jár, hogy húsz perccel előbb befejezte, mert így legalább simán átértem az Arctic Monkeysra. (flachner)