A Kings of Leonból végleg elveszett minden dög

A csütörtök fellépők szintjén nem tartozott a Sziget legizgalmasabb napjai közé, hiszen az a Bastille és Kings of Leon volt a nagyszínpad két legnagyobb durranása, akik kétségtelenül nagy és ismert nevek a nemzetközi popzenében, valahogy mégsem értettük igazán, miért vannak ennyire magas polcra helyezve. A szigetes fellépésük alapján erre a kérdésre most sem kaptunk választ, cserébe Apashe baromi jó bulit csinált a Party Arénában.

Kings of Leon

Először is kezdjük a legfontosabb állítással a Kings of Leonnal kapcsolatban:

a zenekar első két nagylemeze ott van az elmúlt húsz év legjobb rock and roll albumai között.

Ez a zenekar mai állapotát látva talán hihetetlennek tűnik, pedig a 2003-as Youth & Young Manhood és a 2004-es Aha Shake Heartbreak még ma is remek lemeznek számítanak, tele baromi karcos rock and roll slágerekkel és a zenekar hátterének érdekes történetével. A Kings of Leont három testvér, a Followill fivérek alapították az unokatestvérükkel, akit szinte elraboltak, hogy együtt zenélhessen velük. A három testvér élete nagy részét az úton töltötte, hiszen édesapjuk utazó hitszónok volt, ezért folyamatosan járták a Tennessee állambeli városokat, majd amikor az apjuk visszavonult, Nashville-be költöztek, és megalapították a Kings of Leont.

A zenekar vallási háttere, déli származása és a szoros rokoni kapcsolat egészen izgalmassá tette azt a rock and roll zenét, amivel berobbantak a kétezres évek elején. Abban az időben járunk, amikor kisebb reneszánsza volt a garázsrocknak, olyan zenekarokat kaptak fel akkoriban, mint a White Stripes vagy a Strokes, és a Kings of Leon tökéletesen illeszkedett ebbe a trendbe. Máig emlékszem, hogy egészen addig nem is tudtam a zenekar létezéséről, amíg a FIFA 2004 videójátékban meg nem hallottam a Red Morning Light című óriási slágert.

Szóval minden adott volt, hogy a Kings of Leon egyszer egy igazán nagy zenekarrá válhasson: jó eredettörténet, vagányul kinéző, hosszú hajú, igazi rock and roll tagok, baromi menő és energikus zene némi déli beütéssel, és két szinte tökéletes nagylemez egy nagy kiadóval. És végül a Kings of Leon tényleg egy nagy rockzenekar lett, de nem úgy, ahogy azt annak idején sokan elképzelték.

A harmadik nagylemezre a zenekar kicsit lelassult, de a déli rock and rollból még mindig sok minden megmaradt, hogy aztán 2008-ban sikerüljön, ami addig nem: írtak egy igazi világslágert a Sex on Fire-rel. Ebben az időszakban kirobbanthatatlan volt a dal a rádiókból, a Kings of Leon pedig egyik pillanatról a másikra vált zeneőrültek és kritikusok kedvencéből egy mindenki által ismert rockzenekarrá. A negyedik album akkora váltás volt a zenekar hangzásában, hogy azzal a lendülettel, amivel behúztak több millió új hallgatót, elvesztettek mindenki mást, aki éppen a korai, zabolázatlan zenék miatt kattant rá a Kings of Leonra. Azóta eltelt majdnem 15 év, de még mindig nem bocsátottam meg nekik ezért.

A 2015-ös Sziget-koncertjükbe is csak bele-belenéztem, hogy konstatáljam, egész sok dalt játszanak a korai időszakból, de eltűnt belőlük minden vadság, a két számmal kisebb ruhákban dohányzó jampikból megtért lelkészfiúk lettek, akik mintha be lennének oltva minden ellen, ami túlmutat a középtempón. Akkora csalódás az egész a korai zenéik kedvelőjeként, hogy minden alkalommal, amikor meghallgatok egy új Kings of Leon-albumot (2010 óta négy ilyen is volt),

legszívesebben falhoz vágnám a hangfalamat, hogy mi ez a lelketlen, nyálas, sehová sem tartó borzalom hosszú évek óta. Az idei szigetes fellépésük pedig pont olyan volt, amire számítottam.

A koncertet még ígéretesen kezdték, elhangzott két régebbi dal is (The Bucket, Taper Jean Girl), de ugyanúgy hiányzott belőlük a dög, ahogy a 2015-ös koncerten is. Ezután áttértek az újabb (harmadik lemez utáni) számokra, és ugyan itt-ott becsúszott egy Rodeo vagy a Molly's Chamber, de valahogy ezekből a dalokból is sikerült teljesen kiölni a lelket. Caleb Followill énekes is annyira enerváltnak, egyhangúnak tűnt a színpadon, hogy néha, amikor kiszólt a közönségnek, az inkább tűnt kötelező körnek, mintsem valódi interakciónak. Valahol a Use Somebodynál adtam fel végleg a reményt, hogy akár csak egy-két percre felcsillan valami abból a Kings of Leonból, ami miatt annyira lehetett őket szeretni, de ez a zenekar már nagyon rég nem az, hanem csak hosszú ásítások, lötyögős dobtémák és fájdalmas kiáltások fura keveréke.

Éppen ezért képtelen vagyok objektíven megítélni, hogy most ez egy jó vagy rossz koncert volt. Kicsit olyan volt az egészet nézni, mintha egy Manchester United-szurkoló várná, hogy visszatérjen a Sir Alex Ferguson-féle korszak, de aztán rájön, hogy középen Fred és McTominay szervezi a játékot, hátul Harry Maguire a kapitány, és úgy kikapnak hazai pályán a kutyaütő Brightontól, mintha soha nem is tudtak volna jól játszani.

Van, akinek már ez a Kings of Leon jelenti a zenekart, és, mondjuk, pont a Sex on Fire-nél vagy a 2010-es lemezeknél kapcsolódott be, így nekik ez simán klassz élmény lehetett. De olyan már-már boomereknek, akik azokkal a fránya fiatalokkal szemben emlékeznek a hősidőkre, a Kings of Leon szigetes koncertje csak egy újabb csalódás volt. Bár ezt legalább végig lehetett hallgatni, mert a Bastille előttük már megint annyira béna, erőltetett, kiherélt Imagine Dragons-kópia volt, hogy onnan három-négy szám után inkább elmentem olyan messze, hogy egy hangot se halljak belőle. (sajó)

Apashe

Kétségtelenül az idei Sziget eddigi egyik legkiábrándítóbb mozzanata volt, amikor Yung Lean az utolsó pillanatban lemondta a csütörtöki fellépését, kivételesen azonban voltak a dolognak pozitív hozadékai is: sebtében a helyére leszervezett Fran Palermo kapott egy elég jó lehetőséget a helyén, nekem meg nem kellett választanom közte és a Party Arénában ugyancsak éjféltől fellépő Apashe között. A kanadai–belga producer egyértelműen kiemelkedő alakja a modern trapzenének, nem kis részben a két éve megjelent Renaissance című albuma miatt, ahol még a korábbinál is egyedibb módon keverte össze a dübörgő basszust a szimfonikus zenével és a hiphoppal.

Apashe három éve is telt házas koncertet adott a Szigeten, aztán tavaly októberben a Renaissance turnéjával is járt Budapesten, szóval nagy meglepetéseket nem okozott a csütörtöki bulin, de élőben még mindig annyira király az egész, hogy ezen kár lenne fennakadni. Mint kiderült, a Party Aréna színpadképét nem a Q-Dance rakta össze szerdán ennyire menőn, hanem ez az alap felállás a sátorban – ledfalastul, lézerestül, mindenestül, ami nagyon kellemes meglepetés volt –, szóval a háttérben villódzó reneszánsz szobroknak, önmagukba omló freskórészleteknek, koponyáknak és az egy ponton fénykardozós őrületbe átcsapó virtuális szimfonikus zenekarnak volt tere kiteljesedni.

Az audiovizuális élményt természetesen Apashe zenéje teszi teljessé, ami érdekes módon nemcsak akkor működik, ha bulizni akar az ember, hanem akkor is, ha csak azért ment oda, hogy karba tett kézzel zenét hallgasson. Oké, végső soron nyilván ez is egy olyan koncert, ahol az a lényeg, hogy menetrendszerűen érkezzenek a dropok, de Apashe valahogy mindig elő tud húzni valami extrát, amitől az egész mégis különlegesnek érződik. Legyen az az amúgy hétfőn a Szigeten szintén fellépő ukrán Alina Pash közreműködésével készült Witch, egy másik hiphopbetét vagy egy újabb hátborzongató szimfonikus etap. Így pedig az egész sokkal szórakoztatóbb, mint megnézni az ötödik ugyanolyan DJ-t. (flachner)

Aki még több szigetes tartalomra vágyik, kövesse a Telex Instagram- és TikTok-fiókját, mert ott csupa olyasmit is láthat, amiket magán a Telexen nem!