Újraértelmezte a láncfűrészt, a Pókembert, és azt, mennyi mindennek lehet kitenni az ember gyerekkori barátját

Amikor Sam Raimivel találkoztam a cannes-i filmfesztiválon, 1982 májusában, először arra gondoltam, hogy ez az úriember egy lehet a három következő dolog közül: egy pincér, egy megszökött amerikai gimnazista vagy egy géniusz

– ezeket a szavakat maga Stephen King írta le a nyolcvanas években a Twilight Zone című magazinba, a The Evil Dead című horrorfilmről jegyzett kritikája kezdődik így, ami elindította a modern kor egyik leghülyébb humorú rendezőjének karrierjét. Tényleg nehéz eldönteni, hogy Sam Raimi kicsoda és micsoda valójában, a pályafutása olyan lehet, mint abban a mesében az elefánt, amit vakok próbálnak tapogatva kiismerni.

Raimi horrorrendező, ő készítette a trutymós-megszállós filmek csúcsát, az Evil Deadet (magyarul: Gonosz halott), annak a burleszkes folytatását (Gonosz halottak 2.), és aztán annak a középkorba átpakolt, időutazós harmadik részét is (A sötétség serege). Raimi a Coen testvérek haverja, közösen készített filmet velük még a karrierje elején (Bűnözési hullám) és közepén is (A nagy ugrás).

Raimi egy sikeres tévés producer, akinek köszönhetjük a Herkules és a Xena sorozatot is a kilencvenes évekből. Raimi egy vándorrendező, aki kihozta élete alakítását Billy Bob Thorntonból (Szimpla ügy), élete leggonoszabbját Keanu Reevesből (Rossz álmok), és párbajhőst faragott Sharon Stone-ból (Gyorsabb a halálnál). Raimi egy sikeres blockbuster-rendező, aki a Tobey Maguire-féle Pókember három részével bozótvágó kés volt a Marvel-úthenger előtt. Most pedig beült az úthenger kormánya mögé, és kilenc év kihagyás után megint mozifilmet rendezett, az ő keze alól került ki a Doctor Strange második része.

Ő talán az első markáns stílusú, veterán rendező, akit a Marvel egyáltalán a filmjei közé engedett – az első Thort rendező Kenneth Branagh csak az egyik kritériumnak felel meg. Raimi ugyan nem a kezdetektől vett részt a Doctor Strange az őrület multiverzumában című film előkészületeiben, akkor vette át a stafétabotot, amikor az előzőt rendező Scott Derrickson nem tudott megegyezni a stúdióval, és „kreatív összekülönbözés” miatt otthagyta a melót. Raimi pedig úgy szállt be a helyére, hogy nem volt még befejezett forgatókönyv, a premierdátum kőbe volt vésve, a Marvel pedig ennek ellenére a gyártás közben is még variálta a filmjei sorrendjét. Plusz még a koronavírus-járvány is beütött.

Raimi viszont úgy tűnik, helytállt – mint a Marvel-filmeknél általában, nem a film minősége a mérce ebben, hanem a brutális bevétel. Amit a jelek szerint a Doctor Strange folytatása meg tudott ugrani. Igaz, ebben rendkívül nagy szerepet játszik az is, hogy az úthenger nagyobb mint valaha, a mozisoknak pedig az áll érdekükben, hogy minden lehetséges időpontban és teremben az új Marvelt játsszák. De a kilencéves kihagyás ellenére Raimi könnyedén vissza tudott térni a blockbusterek világába, és még olyanokat is nyilatkozhat őszintén, hogy ugyan tudja, hogy nagyjából ez a huszonhetedik része egy folytatásos történetnek, ő úgy kábé csak négyet vagy ötöt látott eddig belőlük.

Ez nem azt jelenti, hogy Raimi magasról tenne arra, amiről éppen filmet rendez, hanem hogy pontosan tudja, mit kell készítenie: a michigani születésű, idén 62 éves filmrendező pontosan arról volt évtizedekig híres, hogy kente-vágta a képregények tartalmát, és főleg a vizuális stílusát is. És ha éppen nem tudott létező képregényt megfilmesíteni, akkor kitalált magának egy olyan sztorit, ami az is lehetett volna.

Raimi Detroitban nőtt fel, egy olyan családban, aminek orosz és magyar zsidó felmenői is vannak. A házban három idősebb testvére is volt: Ivan, aki később a forgatókönyvírója lett, Andrea, aki nem a filmkészítésben dolgozott, és Sander, aki a fiatal Samet bevezette az illuzionisták és a képregények világába. Öccse, Ted később színészként fog felbukkanni a filmjeiben. Sam tízéves volt, amikor a tizenhat éves Sander egy balesetben meghalt, a későbbi filmrendező az ő hatására kezdett el egyre jobban a színpadi varázslással foglalkozni, és amikor azt maga mögött hagyta, elkezdett közeledni a filmkészítéshez.

Sander halála után nagyjából két évet kellett várnia, akkor találkozott először későbbi sztárjával, Bruce Campbell-lel, és későbbi alkotótársával, Scott Spiegellel. Mindhárman amatőr filmeket készítettek a saját szórakoztatásukra, Raimi pedig rögtön otthon érezte magát a társaságukban. A filmezési szokásukat egyetemista korukra is megtartották, amikor Raimi úgy döntött, hogy szeretne egy olyan horrort forgatni, ami felveszi a versenyt bármivel, amit az autós mozikban akkoriban vetítettek. Először a Within the Woods című rövidfilmet készítették el, majd Raimi három egyetemi szemeszter után maga mögött hagyta az oktatás világát, és nekiállt elkészíteni a The Evil Deadet.

A hónapok alatt, minimális pénzből, minimális stábbal, maximális elhivatottsággal forgatott, az undorító kunyhóhorror azonnal bemutatta, hogy Raimi miben a legjobb: a zabolátlan kameramozgásokban, a fantáziadús vérontásban, és abban, hogy különböző válogatott bántalmazásoknak teszi ki gyerekkori barátját, a főszerepet játszó Bruce Campbellt. Zűrzavaros volt, gusztustalan, rémisztő, és taszító is. Leghíresebb jelenetében démoni uralom alatt álló faágak erőszakolják meg az egyik szereplőt, egy másikban hosszan vájkálnak egy ceruzával valakinek a bokájában, a végén pedig mindenki borsófőzelék-szerű pürévé rohad el. De mindennél hatásosabb volt az, ahogy Raimi a képpel bánt a film ikonikus jeleneteiben, megdöntötte, rángatta, gyorsan vágott, vagy pedig ahogy a legtöbbször imitált részekben látszott, hosszasan imbolygott. A kamerát egy deszkára szíjazták, és ketten rohangáltak vele az erdőben, ezzel imitálva a láthatatlan démoni jelenlétet. Egy olcsó változata az akkoriban elterjedő, mozgásokat elsimító steadicamnek.

A The Evil Dead két évig senkinek sem kellett az Egyesült Államokban, amíg Stephen King nem írta meg azokat a kedves mondatokat róla, és nem nevezte az egyik legeredetibb horrorfilmnek, amit valaha látott. Kingről mostanában azért lehet tudni, hogy a Twitteren osztogatott véleményei nem mindig a legmegbízhatóbbak, de ez pont elég volt ahhoz, hogy a film híre elterjedjen az Egyesült Államokban, és főleg a videótékákban.

Mire Amerika észbe kapott a horrorja miatt, Raimi már valami teljesen máson gondolkodott: a Bűnözési hullám (Crimewave) című filmjében a harmincas évek gengsztervilágát akarta egyesíteni a Bolondos dallamok humorával, megint Bruce Campbell-lel, a Coen testvérek forgatókönyvéből. A Columbia stúdió égisze alatt gyártott filmben viszont már nem bízott a gyártó: megvétózták Campbell főszerepét (iszonyatosan szórakoztató mellékszerepet kapott), elvették Raimitől a végső vágás jogát, a film pedig a Raimi- és Coen-életművekben is inkább egy olyan kellemetlen kátyú benyomását kelti, amit mindenki szeretne befoltozni. Pedig a Bűnözési hullám is szórakoztató a maga módján, főleg ha bírjuk Raimi gyermeki, néha a Tom & Jerry-rajzfilmekre emlékeztető együgyű humorát.

Raimi a szörnyű tapasztalatok után egyáltalán nem akart horrorral, és főleg az Evil Deaddel foglalkozni, mégis úgy álltak össze a csillagok, hogy ez lett a következő filmje. A csillagok együtt állasát egy személy testesítette meg, akit úgy hívtak, hogy Dino de Laurentiis. Az olasz producernek pedig elég volt megtudnia, hogy a költségeihez képest mekkora profitot és hírnevet termelt a The Evil Dead, és már nyélbe is ütötte az üzletet, hogy készüljön el a második is. Raimi megtalálta a módját is annak, hogyan folytassa a horrort: összeboronálta barátja, Scott Spiegel egyik rövidfilmjével, amiben a főhőst folyamatosan inzultálja és terrorizálja egy kéz alakú reklámfigura.

Az Evil Dead második részét már nem egy trágyaszagú, elhagyott házban kellett forgatni, nem megkérdőjelezhető minőségű csilit evett a maroknyi stáb, hanem tisztességes körülmények, és elégséges pénz is volt a forgatásra. Ráadásul De Laurentiis áldásos tevékenységének köszönhetően a film forgalmazási jogait már forgatás közben eladták, és az Evil Dead 2. már akkor nyereséges volt, amikor a kamerák még forogtak. Egy kisebb problémát kellett csak kiküszöbölni: az előző részt nem tudták összefoglalni a The Evil Dead jeleneteivel, ugyanis annak a jogai egy másik cégnél voltak, így megint le kellett forgatni, mi történt az első részben. Ami rendesen összezavarhatta azokat, akik pontosan tudták, mi történt abban.

De ez részletkérdés volt, az Evil Dead 2. Raimi popmesterműve lett, ami egyesítette a fizikai komédiát a praktikus speciális effektekkel, mérhetetlen mennyiségű vérrel, darabolással, dilivel, miközben megteremtette a műfaj egyik ikonikus hősét, Asht, Bruce Campbell egyszerre macsó és béna alakításában, levágott kézfeje helyett egy láncfűrésszel. A démonok még gusztustalanabbak voltak, a vér még nagyobbakat loccsant, Raimi pedig még jobban belebolondult a saját kameramozgásaiba. Itt az őrület multiverzuma 1987-ből:

Eddigre már teljesen egyértelmű volt, hogy Raimi imádja azt a fajta frenetikus képalkotást, ami a népszerű képregényekből is ismerős lehetett. Úgyhogy úgy döntött, hogy készít magának egy szuperhősfilmet. Először Az árnyék-adaptációra jelentkezett be, az eredetileg rádiójátékként, majd írott formában létező sztori egy rejtélyes bűnüldözőről szólt, aki láthatatlanul csap le a gonosztevőkre. Raimit viszont nem engedték a projekt közelébe, a Hegylakót rendező Russell Mulcahyt viszont igen, aki Alec Baldwinnal készítette el a saját változatát a kilencvenes évek közepére.

Raimit viszont nem hagyta nyugodni a gondolat, és többedmagával együtt kitalálta a kísértetiesen az Árnyék figurájára utaló Darkmant, a tragikus tudóst, akinek felrobban a laborja, amikor egy szintetikus bőrön kísérletezik. A csúnyán megégett hős kórházba kerül, ahol csak úgy tud túlélni, ha elvágják az idegeit, és nem érez fájdalmat – az ereje viszont megnő tőle. A harmincas évek néha kegyetlen horrorfilmjeire emlékeztető alapsztorit Raimi már megint Campbell-lel képzelte el, de a stúdió itt is nemet mondott. Darkmant végül Liam Neeson játszotta egy olyan filmben, aminek az extravagáns stílusa mintha folyamatosan utalgatott volna egy olyan univerzumra, ami Raimi fejében létezett.

Egy univerzum viszont tényleg létezett, az pedig az Evil Dead volt, és mivel a második részben Ash visszakerült a középkorba, elég egyértelmű volt, hogy ott is marad a harmadikra. A sötétség serege még jobban megtolta a Ray Harryhausen-szerű speciális effekteket, a Three Stooges-szerű infantilis humort, és Campbell karizmáját, de Raimi elképzelését megint kordában tartották. A film egy évet várt arra, hogy bemutassák, vagy négy különböző verzió készült el belőle, két különböző befejezést is kapott. Veszettül szórakoztató mindegyik, teljesen mindegy, melyik befejezéssel nézzük, Ash karaktere pedig itt lett végérvényesen ikon – számítógépes Duke Nukem karaktere le is nyúlta egy csomó egysorosát.

Raiminek viszont itt eleget lett abból, hogy a neve egyet jelent a horrorfilmekkel, a kilencvenes évek második felétől elkezdett filmről filmre különböző műfajok között ugrálni. A Gyorsabb a halálnál megtartotta a fékevesztett kameramozgásokat, és egy azokhoz nagyon is passzoló párbaji környezetbe helyezte, ahol Sharon Stone, Gene Hackman, Leonardo DiCaprio és Russell Crowe lövöldöznek egymásra. A stíluskeverékkel nemigen tudott akkor mit kezdeni sem a kritika, sem a közönség, a Gyorsabb a halálnál csak nem olyan rég kezdte megtalálni azt a közönséget, amely nemes ponyvaként tekint rá.

A nemes ponyva pedig még jobb kifejezés Raimi következő filmjére, a fekete-fehérben forgott Szimpla ügyre, ami a lehető legnagyobb komolysággal és komorsággal áll az „átlagember talál egy csomó pénzt” problematikájához. A Szimpla ügy akkor egy új Raimit mutatott a világnak, aki nem csak próbababákként bánik a színészeivel, hanem hús-vér emberekként, és aki egy Fargo-szerű alaphelyzetet tényleg súllyal tud kezelni, nem pedig egy olyan sztoriként, amiben emberek palacsintasütőkkel pofozzák egymást. Két Oscar-jelölést is kapott, az egyiket Billy Bob Thornton alakítása, a másikat Scott B. Smith forgatókönyve érdemelte ki.

Raimi viszont ezt a vonalat sem folytatta, 1999-ben elkészítette az A pálya csúcsán című, iróniamentes baseballfilmet Kevin Costnerrel, szép párhuzamot húzva a Rémálom az Elm utcában-t rendező Wes Cravennel, aki szintén 1999-ben jelentkezett A szív hangjai című, irónia- és horrormentes melodrámájával. Jó lenne tudni, mi lehetett a vízben, ami a kilencvenes évek végén a legendás horrorrendezők csapjaiból folyt. A baseball után Raimi készített egy misztikus thrillert Cate Blanchett-tel, a Rossz álmok viszont arról lett leginkább híres, hogy az általában ártalmatlan figura benyomását keltő Keanu Reeves itt egy egyértelműen gonosz, bántalmazó karaktert játszott.

Mit lehet elmondani a Pókember-filmekről, amiket eddig még nem mondtak el? Raimi mindig is egyértelművé tette, hogy gyerekkorától kezdve Peter Parker óriási rajongója volt, mégpedig azért, mert benne volt egy egyszerű srác mindennapi, érthető élete is, nem csak egy nagyszabású figura kalandjai. Ez pedig süt az ő változatából, az első Pókember legjobb jelenetei azok, amikor a tini főhős csak ismerkedik a képességeivel – azzal, hogy odatapad a falra, hogy elképesztők lettek a reflexei, vagy hogy ragadós fehér matériát tud spriccelni parancsszóra.

A Pókembernek fel lehet róni azt, hogy a CGI felett elszállt az idő – Raimi kifejezte már a sajnálatát, hogy nem tudta volna a repkedő főhőst úgy felvenni praktikus effektekkel, hogy az biztonságos legyen –, de a lendülete, ritmusa, hangulata, és túlzás nélkül egyedülálló jelenetei miatt még ma is népszerű. Aki nem volt képben az ezredforduló környékén, az valószínűleg nem is tudja, hogy a Mátrix hajolgatós jelenete mellett a blockbusterek második legtöbbet másolt jelenete az volt, amikor Peter Parker fejjel lefelé lógva megcsókolja MJ-t. A pillanat a legemberibb lett a filmben, és bemutatta, hogy lehet mély érzelmeket is tolmácsolni olyan, addig lenézett műfajokban is, mint a képregény-adaptációk. (A jelenet annyira ikonikus, hogy húsz évvel később gigászi cikkekben emlékeznek meg róla.)

Raimi pedig tudta ezt még jobban tekerni, a második részben, többek között Michael Chabon írói közreműködésével létrehozta az addigi legjobb képregényfilmet, ami véresen komolyan vette főhősének dilemmáját, ami fontos beszélgetésekhez vezetett akkor is, amikor senki nem volt kosztümben – és ami mindemellett tudott egy látványos akciófilmként is működni. Ha létezik toplista Raimi legjobb jeleneteiről, akkor egészen biztosan ott van a dobogón, ha nem a legelső helyen az a rész, amikor orvosok el akarják távolítani Otto Octavius (Alfred Molina), azaz Doc Ock mechanikus csápjait, ám azok öntudatra ébrednek. Egyenes vonal az Evil Dead 2. fészeri jelenete és a Marvel-univerzum között, egy akcióorgia, ami csupa lendület, mozgás, és elképesztően megtervezett káosz, egy őrült doktoros műtét és egy szörny születésének keveréke. Másfél perc, de felejthetetlen:

A Sony természetesen degeszre kereste magát a Pókemberekkel, és még, még, még akart. Raimi viszont nem, a harmadik részt a stúdió parancsára meg kellett töltenie gonoszokkal. Nem volt elég, hogy visszatért az új Zöld Manó (James Franco), létrejött a Homokember (Thomas Haden Church), és először felbukkant a vásznon Venom is (Topher Grace). Túl sok tartalom egy olyan filmben, ami nem bírta el, és még ha sikerült is egy másik, negatív előjelű ikonikus jelenetet kitalálnia – amiben Peter Parker a szimbióta hatása előtt egy gyógyegérből mai szemmel nézve egy szerencsétlenül táncoló kriptobro lesz –, Pókember 3.-nak még nem sikerült megtalálnia az imádott közönségét.

De egy közönségnek nem is kell kifejezetten imádnia Raimi filmjeit: a Pókemberek utáni nagybani filmgyártás után a rendező visszatért a kisebb, borzasztóbb horrorfilmekhez. A Pokolba taszítva az akkoriban éppen pusztító gazdasági válságot dolgozta fel egy okkult horrornak álcázva (egész pontosan az 1957-es A démon éjszakája történetét alapul véve), amiben egy ambiciózus banki alkalmazottnak úgy sikerül elbírálnia egy idős roma asszony kölcsönét, hogy cserébe egy súlyos átkot kap a nyakába. A Pokolba taszítva ocsmány, kíméletlen, és ördögien szórakoztató, Raimi legalább annyi válogatott borzalomnak teszi ki a főszereplő Alison Lohmant (aki azóta vissza is vonult), mint harminc évvel korábban Bruce Campbellt. A befejezés pedig még mindig lélegzetelállító, annak ellenére, hogy konkrétan a film címében lelövik a poént. A Pokolba taszítva megérett az újrafelfedezésre, főleg a mostani, traumákkal terhelt horrorok között bolyongva olyan, mintha valaki ledöfne egy útjelző táblát – egyenesen a lábunkba.

Ilyen szép szavakkal sajnos nehéz illetni az Óz, a hatalmas című előzményfilmet, bár azt lehetetlen lenne tagadni, hogy Raimi ebbe is beletette saját magát, a mágiarajongását, és A sötétség seregét is. A sztori szerint egy kispályás szélhámos/illuzionista elkeveredik egy mágikus földre, ahol belviszály alakult ki a világot uraló boszorkák között, ő pedig próbál valahogy helytállni a tőle meglehetősen idegen világban. Ahol viszont a modern, e világbeli tudása kapóra jön, sőt egy adott ponton egy filmvetítést eszkábál össze, hogy összezavarja a gonoszok hadseregét. Az Óz, a hatalmas beleillik a Disney-előzményfilmek sorába, de Raimi személyiségét és múltját ismerve mégis tud valami pluszt adni. Ami azt is megmagyarázhatja, hogy miért tarthatták a Marvelnél alkalmasnak arra, hogy átvegye a Doctor Strange második részének rendezését. A sors csavarja, hogy a Marvel-főagyas Kevin Feige a Pókember-filmek idején még csak egy produceri asszisztens volt, most pedig a mindenható főnök.

Hogy a Doctor Strange-folytatás Raimi visszatérése lesz-e a fősodorbeli filmkészítéshez, vagy csak egy kitérő, még elválhat. Rendezőként többször kapcsolták össze a nevét olyan projektekkel, amikből végül nem lett semmi, vagy amiket végül valaki más rendezett meg: vele készült volna a Warcraft-film, az A triffidek napja-remake, a francia A próféta amerikai változata, a The Outpost című katonai ostromfilm, vagy a Saints and Sinners című sci-fi/western hibrid, amiben Wyatt Earp egy disztópikus Las Vegasban találta volna magát.

Producerként viszont annál sikeresebb, ő állt a Herkules, a Xena, a Spartacus, és az Ash vs. Evil Dead tévésorozatok mögött, a Ghost House nevű cége pedig megannyi, változó minőségű horrorfilmet támogatott az utóbbi majdnem húsz évben. A legújabb a már leforgott és utómunka alatt álló Evil Dead Rise lesz. Raimi horrorjának modern kori változata az HBO Maxra érkezik valamikor. Hogy egy Evil Dead mit tud majd nyújtani 2022-ben, az még kérdéses, de az biztos, hogy Raimiben magában még bőven van lehetőség.