Miközben a sorozatgyártás az egyre telítettebb streamingpiacon teljesen ráállt a nagy franchise-produkciók és blockbusterek gyártására, szinte üdítő figyelni, ahogy az Apple TV+ (a kissé közepesre sikerült Alapítvány-adaptációtól eltekintve) szinte teljesen szembemegy ezzel a trenddel, és szép csöndben a presztízstévézés zászlóvivőjévé válik.
Amíg a konkurencia drága pénzekért vásárolt jól ismert márkákat, amikből rögtön fél tucat filmet, sorozatot és más spinoffot akarnak csinálni, az Apple jól láthatóan más receptet követ: végy 3-4 nagyon jó színészt, adj nekik egy izgalmas forgatókönyvet, és csinálnak belőle egy klassz sorozatot. Ennek köszönhetően kerültek ki tőlük az elmúlt években olyan kifejezetten erős sorozatok, amelyek nem mindegyike dominálta az online közbeszédet, de kritikai körökben ódákat zengenek róluk. Ilyen a Ted Lasso, a Morning Show, az Afterparty, a Mythic Quest, a Jákob védelmében, a For All Mankind vagy az újabbak közül a Slow Horses, a Pachinko, vagy a Severance (Különválás).
Egy olyan streamingfelület sincs most, ahol ennyire kimagasló színvonalon jelennének meg egymás után saját gyártású sorozatok, mint az elmúlt 1-2 évben az Apple TV+-on. Nincs mindenhol CGI, nincsenek látványos, méregdrága díszletek, kicsit arra az időszakra hasonlít, amikor az emberek először felfedezték maguknak a korai HBO-sorozatokat.
Mind közül a Severance az, ami talán a legtöbb figyelmet érdemli, mert ennyire eredeti ötletre alapuló kicsit sci-fit, kicsit irodai horrort, kicsit pszichológiai thrillert, kicsit fekete humorú vígjátékot még nem igazán lehetett látni.
A Severance alapvetően Ben Stiller projektje, aki részben rendezőként, részben producerként dolgozott a sorozaton, és sok szempontból nagyon eltér ugyan mindattól, amire az ember gondol, ha Ben Stiller jut az eszébe, mégis gyakran érezni rajta a humorát a dialógusokban és a szituációkban, ahogy vizuálisan is tetten érhető a hatása. Mindezt úgy, hogy a cselekmény túlnyomó része egy ablaktalan, steril irodaépületben játszódik. Kicsit olyan érzésem volt végig, mintha a végtelenül alulértékelt, 2013-as brit irodai sci-fi, A hasonmás (The Double) és az Office-sorozatok kombinációja lenne, meglepően sok Lost-hatással.
Az alaphelyzet a következő: egy Lumon nevű cég feltál egy technológiát, amellyel voltaképpen kettéválasztják az ember elméjét, hogy egyáltalán ne kelljen foglalkoznia a munkahelyi gyötrelmekkel. A különválasztást úgy kell érteni, hogy ha a Lumonnak dolgozol, akkor vállalod, hogy egy csipet ültetnek a fejedbe, és ahogy beérsz a munkahelyedre, kikapcsol az agyad, átveszi az uralmat a tested felett a másik éned, aki egészen addig irányít, ami le nem adod a munkát és el nem hagyod az irodát.
Ez az ijesztően újkapitalista irodai disztópia azt üzeni, hogy mindenki sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb, ha nem is tudja, mi pontosan a munkája, kik a kollégái, miket kell csinálnia munkaidőben, a szabadidejét végre mindenki úgy töltheti el, hogy nem lebeg Damoklesz kardjaként a feje felett egy váratlan hétvégi telefonhívás a főnöktől. A másik oldalról nézve pedig addig sem kell szembenéznie a magánéleti problémáival, amíg a munkaideje tart.
Főhősünk, Mark (a mindig zseniális Adam Scott) a Lumon dolgozója heti ötször nyolc órában, azon kívül pedig éli a nem túl mozgalmas, már-már sivár kis életét úgy, hogy tényleg elképzelése sincs arról, mit csinál a cégnél. A céges énjét (az „innie”-t) épp most léptették elő a makroadat-finomító részlegen, ahová egy új kolléganő, Helly (Britt Lower) érkezik. Hellynek fogalma sincs, hogyan került az irodába, hogy hívják, mi a munkája vagy kicsoda ő egyáltalán. Ahogy a többi innie-é, az ő tudata is egészen addig tart, amíg el nem hagyja az irodát. És hát az első munkanapján nyilván nem tud semmiről semmit.
Ez az alaphelyzet adja az egész sorozat sava-borsát. Egyrészről megismerjük a karakterek innie személyiségeit a munkahelyükön, másrészről egyre többet tudunk meg az „outie” személyiségükről is, aki a munkahelyen kívül él, és aki belement a különválasztó eljárásba, hogy olyan munkahelye legyen, amiről nem tud egyáltalán semmit. És ez nem is baj, mert a Lumon irodakomplexuma tényleg maga a kapitalista pokol, ahol embereknek ingerszegény környezetben, egy zöld képernyőjű monitoron ijesztő (?!) számokat kell keresniük, majd azokat kitörölniük. Hogy mi ez a munka, mi értelme van, az első évad végére sem derül ki.
Az irodában dolgozók mind vállalták a különválasztást, azonban részről részre derülnek ki furcsaságok, mind a két világban. Az emberiség egy része nem annyira fogadja jól, hogy egyesek feladnak heti 40 órát az elméjükből, csak hogy ne kelljen a munkával foglalkozniuk. A munkahelyen meg egyre több dolgozóval történnek furcsaságok, egyre több egzisztenciális kérdés hangzik el a dolgozóktól, és a kizárólag munka céljából létrehozott innie személyiségek szép lassan öntudatukra ébrednek.
Innentől már csak nagyon erős spoilerekkel lehetne elmesélni bármit, de annyit elmondhatunk, hogy az utolsó résszel egyetlen szálat sem sikerült elvarrni, szóval a legtöbb kérdésre a választ legkorábban a már berendelt második évadban kapja meg a néző.
Ezért is sajnálom, hogy nem heti rendszerességgel követtem a Severance-t, hanem nagyobb dózisokban daráltam, mert abszolút megvan benne az a potenciál, mint a Lostnál vagy a True Detective első évadánál, hogy minden rész után le akar ülni az ember Redditet olvasni, hogy akkor ez meg az a jel, tárgy, üzenet, kód vagy fejtörő pontosan mit jelent, mit üzennek nekünk a készítők a háttérből, mi ez az egész, amiben a szereplők részt vesznek. Ezekre alig-alig kapunk választ, de ez talán nem is akkora baj.
A Severance sokkal inkább dráma, mint egy komplex sci-fi fejtörő olyanoknak, akik kimerevített képernyőn vizslatják a díszletet, hátha elcsípnek valami árulkodó jelet.
Ehhez a remek karakterek is hozzájárulnak. Mark egy nyugodt, kedves, de láthatóan kiégett figura, aki már-már érzelmi nihilben tengeti a napjait bent és kint is. Dylan (Zach Cherry) az az aktakukac, aki nagyon örül annak, ha a jó munkáért cserébe mindenféle bónuszokat kap, sőt egyszer talán még egy gofripartit is szervez a cég a tiszteletére. Irving Bailiff (John Torturro) az idősebb, tapasztalt kolléga, aki már régóta itt van a cégnél, rég nem akarja feltenni azokat a kérdéseket, amiket fel kéne, és mindent a lehető legelvontabban próbál értelmezni, hogy ne kelljen tudomást vennie a munkahelye sivárságáról. És persze ott van Helly, az új dolgozó, akit az istennek se sikerül rendesen betörni.
Szót kell még ejteni Cobelről (Patricia Arquette), a neurotikus főnökről, aki néha egy horrorfilmes főgonosz hangulatát kelti a képernyőn, illetve Milchickről (Tramell Tillman), az irodavezetőről, aki az Office Michael Scottjának nyomasztóan nyájas utánérzése. És persze ott van a mindig fantasztikus Christopher Walken, akinek számos remek jelenetet köszönhetünk John Torturróval párban.
Nem mondom, hogy nem idegesített fel egy picit sem az évadzáró végére maradó nettó cliffhanger, de talán jobb is így az első évad, hogy a hülye kis jelek meg más misztikus részletek egyáltalán nem lettek megmagyarázva és kibontva, ehelyett az írók szépen végigvezették a fontosabb szereplők belső énjeinek jellemfejlődését egészen a csúcspontig. Persze ez kicsit kiszámítható volt az első pár rész alapján, mégsem tűnt erőltetettnek vagy elsietettnek.
Nagyon-nagyon remélem, hogy a Severance nem esik más nagyobb költségvetésű sci-fik hibájába, és nem készül belőle annyi évad, hogy teljesen elveszítse a frissességét. Igen, most már tudni akarom, miért fejtenek „ijesztő” számokat munkaidőben az emberek, mi van egyes karakterek rokonaival, mi ez a cég, ki az a Kier Eagen és még sorolhatnám. De ha ezt az évad végén mind megfejtette volna a sorozat, akkor azzal elvesztette volna a kilenc részen át szépen épített misztikumot, és valószínűleg a második évadra már egy teljesen más produkciót kapnánk, mint ahogy az a Raised by Wolves vagy a Westworld esetében történt.
Az biztos, hogy a Severance-nek már most ott van a helye minden 2022-es év végi listán, és talán még az Emmy-gálán is, mert ennyire eredeti, ízlésesen és stílusosan végigvitt történetet, ennyi erős színésszel meglehetősen ritkán látni manapság. Arra, hogy az irodai humor hogyan fordul át pillanatok alatt irodai horrorrá, azért kevés példát lehetne mondani az elmúlt évtizedekből. A Severance-nek ez sikerült, és már csak annak kell szurkolni, hogy a következő évad vagy akár évadok tényleg csak addig tartsanak, amíg van mit elmesélniük a készítőknek.