2022. március 27. – 23:05
Érintőlegesen már írtunk arról, hogy a tévésorozatos forradalomban zászlóvivő szerepet betöltő HBO hogyan változott meg tartalmilag a streamingkorszakban, aminek köszönhetően egy ideje becsúsznak olyan produkciók is, amik nem ütik meg a korábbi nagy nevű sorozatok színvonalát. Most viszont jelentjük, hogy itt a következő nagy dobás, ami minőség, koncepció és casting szintjén simán megközelíti a szolgáltató legismertebb darabjait. Ez a Winning Time (magyarul Győzelmi sorozat: A Lakers dinasztia felemelkedése) című sorozat, ami a Los Angeles Lakers felemelkedését meséli el parádés szereposztással, vagány technikai megoldásokkal és olyan retró hangulattal, hogy tényleg a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején érezhetjük magunkat.
A pandémias időszak egyértelműen egyik legnagyobb dobásának a Last Dance című dokusorozat számított a Netflixen, ami Michael Jordan Chicago Bullsnál töltött utolsó bajnoki évét mesélte el. A dokumentumfilmes műfajnak egyébként is óriási reneszánsza van, de a Last Dance még ehhez képest is akkorát durrant, hogy csak idő kérdése volt, mikor veszi fel a fonalat a konkurencia. Végül az HBO kapcsolt a leggyorsabban, ráadásul egy kifejezetten bátor ötlettel:
fikciós elemekkel mesélik el, hogyan lett a Los Angeles Lakers minden idők egyik legtöbbet érő sportmárkája.
Ehhez Jeff Pearlman 2014-es Showtime: Magic, Kareem, Riley, and the Los Angeles Lakers Dynasty of the 1980s című könyvét vették alapul, ami pont azt a korszakot kíséri végig, amikor az anyagilag stagnáló, állandó balhéktól hangos NBA rövid idő alatt az egyik legjövedelmezőbb ligává vált, köszönhetően többek között annak, hogy a Los Angeles Lakers forradalmasította mindazt, amit egy sportverseny köré lehet szervezni.
Az HBO pedig nem aprózta el a dolgot, és nagyobbnál nagyobb neveket szerzett meg a projekthez. A pilotot Adam McKay (Don't Look Up, Big Short, Succession), a második részt Jonah Hill (Mid90s) rendezte, a főszerepet John C. Reillyra bízták, de kisebb-nagyobb szerepekben felbukkan még Gaby Hoffmann, Sally Field, Adrien Brody, Jason Segel, Michael Chiklis és Jason Clarke is. Az pedig már az előzetesekből látszott, hogy nemcsak egy szimpla fikciós elemekkel dusított sportdoksiról van szó, hanem valami egészen nagy dobásról, amihez hasonlót még nem igazán lehetett tévében látni.
Sportfilmeket vagy -sorozatokat gyártani azonban egyáltalán nem könnyű, hiszen az igazán nagy sztárokat jól ismerik az emberek, ismerik a történetüket, a sikereiket, és tudnak arcot is kapcsolni a névhez. Különösen nehéz ügy ez a kosárlabda tekintetében, mert amíg teniszezőket, focistákat, golfozókat azért el tud játszani hitelesen bármilyen jobb hollywoodi színész, egy 218 centis center szerepére nem lehet akárkit castingolni. A Winning Time pedig bravúrosan ugrotta meg ezt a szintet is.
„Több ezerszer gyakoroltam a horogdobást, hogy tényleg annyira hitelesen tudjam csinálni, mint Kareem Abdul-Jabbar”
– mondta a Telex kérdésére Solomon Hughes, ugyanis a premier előtt online tudtunk egy-egy kérdést feltenni pár szereplőnek.
Hughes totál újonc a szórakoztatóipar világában, mégis olyan hitelesen alakítja a sztoikus, jazzimádó, afrikai kultúrára kifejezetten érzékeny Kareem Abdul-Jabbart (aki 218 centiméter), mintha egész életében erre készült volna. Kérdésünkre elmondta, hogy 208 centiméter magas, ezzel az óriási termettel pedig különösen kiemelkedik Hollywoodban, bár azt a beszélgetés során a színészek elmondták, hogy a magasságkülönbség kihangsúlyozásának érdekében magasított cipőt hordtak azok, akik kosarasokat alakítottak.
De nemcsak Kareem Abdul-Jabbar szerepére sikerült bravúrosan megtalálni a tökéletes színészt, hanem a történet egyik főszereplőjére, Earvin „Magic” Johnsonéra is, akit a szintén újoncnak számító Quincy Jones alakít, néhol annyira hitelesen, mintha tényleg a kosárlegendát látnánk a képernyőn. Max Borenstein producer el is mondta, hogy elképesztően sok munkát fektettek a castingba, mert nem volt elég pusztán magas, a szereplőkre nagyjából hasonlító embereket találni, hanem olyanok kellettek, akik színészkedni is tudnak. Jones és Hughes pedig remekül teszik a dolgukat.
A casting zsenialitása itt nem állt meg, ugyanis a történetnek fontos részét képezi az is, ahogy Magic Johnson az egyetemről a Los Angeles Lakersbe került. Johnson akkoriban párját ritkító tehetségnek számított, nemcsak a tudása, hanem termete miatt is. 206 centisen akkoriban egyáltalán nem volt divat irányítót játszani, hiszen ez volt az a poszt, ahol tradicionálisan a legalacsonyabb, de jól passzoló játékosok kaptak szerepet. Mára ez abszolút megváltozott, de akkor totál unortodox lépésnek tűnt, hogy ilyen méretekkel valaki ne a magas emberek klasszikus posztjain lépjen pályára. Pláne úgy, hogy azon a poszton már volt egy all-star játékosa a Lakersnek, egy bizonyos Norm „Stormin' Norman” Nixon.
Az első pár részből kiderül, hogy a csapat egyik vezérének (Abdul-Jabbar inkább egy magának való sztárjátékos volt, nem egy igazi csapatkapitány) számító Nixon az, aki leginkább megkeseríti a vidékről (Michiganből) érkező ifjú titán életét, és a készítők nem mást találtak erre a szerepre, mint a valódi Norm Nixon fiát, a színészként kisebb-nagyobb tévésorozatokból is ismert DeVaughn Nixont.
„Abszolút megérdemelte azt a bánásmódot Magic az apámtól, ami a sorozatban is látható. Egy újonc, pláne egy szupersztár kaliberű fiatal mindig megérdemli, hogy kicsit lehozzák a földre, nehogy hamar elszálljon magától”
– válaszolta a Telex kérdésére Nixon, amikor arról érdeklődtünk, hogy mennyire hitelesek azok a jelenetek, amikben az édesapját alakítva szekálja a csapathoz frissen odakerült Magic Johnsont.
A készítőknek tehát sikerült tényleg a legnehezebb részt szuperül megoldani, vagyis ahol Kareemot, Magicet és Norm Nixont kell látni, ott még a legelfogultabb NBA-rajongók is a Lakers legendáit látják. De mi a helyzet a többiekkel?
A főszereplő Magic mellett egyértelműen Jerry „Doctor” Buss, azaz John C. Reilly. A 2013-ban elhunyt Buss egy igazi karakter volt, egy szórakoztatóiparra és gazdaságra nagyon érzékeny filantróp, aki kémiából szerzett diplomát, dolgozott a repülőiparban, majd ingatlanokba kezdte fektetni a pénzét, amiből szép kis vagyonra tett szert. Majd sokak őszinte megdöbbenésére megvette a Los Angeles Lakerst (és a Los Angeles Kings hokicsapatot, illetve a Forum arénát, ahol a meccseket játszották), amiért még a híres Chrysler Buildingtől is megszabadult.
Buss a sorozatban megtestesíti az igazi kaliforniai üzletembert. Állandóan vigyorog, köldökig ki van gombolva az inge, és képes bárkivel elhitetni, hogy mindenki csinálja csak a dolgát, a pénzt majd ő megoldja. Esküszöm, felüdülés végre egy olyan gazdag embert látni a képernyőn, aki nem valami romlott ember, nem egy negatív szereplő, hanem egy bohókás valaki, aki a háttérben pontosan tudja, mekkora bizniszt csinált. Érdekesség egyébként, hogy a szerepre eredetileg a nagy kosárrajongó Will Ferrellt szemelték ki, de amikor kiderült, hogy mégsem ő kapja a szerepet, megromlott az ezeréves barátsága Adam McKayjel, és azóta sincsenek túl jóban.
Reilly a hátán viszi a show-t, de kár lenne megfeledkezni a többiekről. Gaby Hoffmann Claire Rothmant alakítja, egy olyan nőt egy soviniszta férfiak dominálta bizniszben, akinek kevesen ismerik a történetét, pedig neki köszönhető, hogy a Lakers otthonául szolgáló Forum képes volt akkor is bevételt generálni, amikor nem voltak meccsek, ugyanis elsők között jött rá, hogy a sportarénákat bizony teltházas koncertekre is lehet használni.
Vagy ott van Adrien Brody, aki azt a kissé esetlen, már-már lúzernek tűnő Pat Rileyt alakítja, aki a való életben játékosként, másodedzőként, vezetőedzőként és klubvezetőként végül 9 NBA-bajnoki címet szerzett, és egyértelműen ő az egyik legnagyobb, máig élő NBA-szakember. Persze Adrien Brody nagyjából bármiben zseniális, amiben megjelenik, de legalább annyira fantasztikus Jason Clarke is, aki a szintén nagyon ismert Jerry Westet alakítja. Westről elég annyit mondani, hogy róla mintázták az NBA logóját, a sorozatban mégis egy keserű, dühös, folyamatosan elégedetlen figurát alakít, akinek soha semmi sem jó.
Itt joggal merülhet fel az a kérdés, hogy mennyire tud szórakoztató lenni egy olyan sorozat, aminek ismerjük a végét. NBA-rajongóként pontosan tudom, hogy Pat Riley mennyire fontos figurája lesz az NBA-nek, hogy Kareem és Magic megtalálják majd a közös hangot, és hogy Buss baromi jó üzletet csinált, amikor megvette a Lakerst.
Éppen ezért nehéz drámaként nézni a Winning Time-ot, inkább egy nagyon kiszínezett korlenyomatról van szó, amit remek, már-már pimasz vágásokkal, oltári jó zenékkel és a szerepükben láthatóan lubickoló színészekkel raktak tele.
Ezen pedig külön dob az is, hogy a szereplők és bizonyos helyzetek eltűntetik a falat a néző és a sorozat között, vagyis Buss vagy Magic bizonyos helyzetekben egyszer csak a kamera felé fordul, és egyenesen a nézőnek kezd el beszélni, ami nem minden produkciónál működik, itt mégis sajátos stílust teremtenek vele.
A Winning Time-ot eginkább az HBO egy másik sorozatához, a Martin Scorsese-féle, egyébként csúnyán megbukott Bakelithez tudnám hasonlítani, ami szintén valós történeteken keresztül mutatott be egy menő, izgalmas korszakot az HBO-ra jellemző stílusban. A különbség itt annyi, hogy a Buss és Magic körüli drámához igenis jól lehet kapcsolódni, és ha valaki egyáltalán nem ért a kosárlabdához, az is pontosan érti, mikor mi történik. Persze, beszélnek draftolásról, játékoscseréről és hasonlókról, de tényleges kosárlabdameccset egészen az ötödik részig nem mutatnak, mert úgy isten igazából az számít legkevésbé a történet szempontjából.
Benne van a pakliban, hogy a túlságosan réteg téma miatt a Winning Time nem lesz akkora durranás, mint aminek az HBO szánja, de a minőségi tévézést és a sportot kedvelő embereknek egész egyszerűen kötelező néznivaló. Még úgy is, hogy szerintem ez klasszikusan az a műfaj, amit jobb egy-két húzásra ledarálni, mintsem minden héten várni az új részeket. Hiszen pontosan tudjuk, hogy a Lakers a nyolcvanas években miért kapta a „showtime” becenevet, és hogy az epizódokban látható arcok végül hová jutottak. Mégis annyira jó látni egy produkción, amikor a rendezőtől a vágón át a színészekig mindenkin érezni, hogy imádják és személyesen kötődnek a történethez. Kivéve talán Gaby Hoffmannt, aki az egyik kérdésünk után bevallotta, hogy még semmit sem látott a sorozatból.