A Moonfallban elkezd a Hold nekimenni a Földnek, és ez még semmi

2022. február 5. – 07:24

A Moonfallban elkezd a Hold nekimenni a Földnek, és ez még semmi
Jelenet a Moonfall című filmből – Forrás: Freeman Film

Másolás

Vágólapra másolva

Ha valaki nem tudná a címéből összerakni a Moonfall történetét: arról szól, hogy leesik a Hold. Hogy egész pontosan miért történik ez, ahhoz érdemes tisztában lenni azzal, hogy eddig milyen filmeket készített a rendező Roland Emmerich.

Volt a Csillagkapu, amiből kiderült, hogy Egyiptom piramisait egy másik világ isteni lényei építették. Volt a Függetlenség napja, ami gonosz idegenek inváziójáról szólt. Volt a 2012, ami váltig állította, hogy a maják naptárjának igaza lesz, és a világnak kampó lesz tíz évvel ezelőtt. Az i. e. 10000 című filmje arról szólt, hogy a mammutvadászok zsarnoka igazából egy atlantiszi volt. Nem állítom, hogy a földönkívüliek miatt akar lepottyanni a Hold.

A Moonfall akkora ostobaság, hogy figyelmeztetést kellene kirakni előtte, de szerencsére pontosan akkora ostobaság, hogy egy percét se lehessen komolyan venni. Már az első pillanatoktól kezdve, amikor is a prológusban egy óriási fémbiszbaszokból álló felhő eltérít egy űrsiklót, és belefúródik a Hold oldalába. Az esetet két űrhajós éli túl, Jocinda Fowl (Halle Berry) eszméletét veszti, úgyhogy ő lemarad az űrfelhőről, Brian Harper (Patrick Wilson) viszont nem, és persze aztán senki sem hisz neki.

Egészen addig, amíg a Hold tíz évvel később ki nem tér a pályájáról, és el nem kezd a Föld felé haladni. A haladás finom kifejezés, mert mint a kugligolyó a lengőtekében, úgy jön egyre közelebb és közelebb a bolygónkhoz, és mindenféle kalamajkát okoz. A legsúlyosabb talán az, hogy a Föld lakói egy Roland Emmerich-filmben találják magukat, és el is kezdenek úgy is beszélni.

Minden Emmerich-film alapja a geek, akinek soha, senki nem hisz, kivéve akkor, amikor bebizonyosodik, hogy mindvégig igaza volt: ez itt a megastruktúrákról hadováló átlagember (John Bradley), aki lepipálja a NASA-t, amikor röppályákat kell kiszámolni, jobban tud szivárogtatni a sajtónak, mint bárki a Ne nézz fel!-ben, csak hát éppen folyamatosan levegőnek van nézve. De eljön majd az ő ideje is.

Emmerich magához képest egészen visszafogott a Moonfall elején, az emberiség totális pánikolását, meg a nyugati néző számára halványan ismerős délkelet-ázsiai régiók elpusztulását elintézi egy-egy híradóval, és amikor Amerika partjait nyaldossa már a szökőár, az is csak egy kötelező kör, amiben a pusztítás elől a népek egyszerűen felmennek az emeletre. A nemzetközi helyzet akkor fokozódik, amikor a Hold már annyira közel van, hogy a gravitációs mezőket is összezavarja. Ha esetleg valakinek eddig hiányoztak az amerikai katasztrófafilmekből a gravitációs hullámok, akkor itt most végignézhetik, ahogy a szereplők megpróbálnak elbújni előlük.

Halle Berry és Patrick Wilson a Moonfall című filmben – Forrás: Freeman Film
Halle Berry és Patrick Wilson a Moonfall című filmben – Forrás: Freeman Film

Emmerich és két forgatókönyvírója két szálon próbálja tartani a cselekményt, az egyikben természetesen elindul egy űrsikló a Holdra, vagyis inkább a Holdnak, a másikban pedig a Földön menedéket kereső, bátor űrhajósrokonok kálváriáját nézhetjük végig. Az előbbi sokkal jobban sikerült, egyszerűen annyira sorban jönnek az ökörségek az utolsó pillanatban meghibásodó motorról, az ősrégi szkafanderekről és a stratégiai pillanatban éppen jó helyen lévő Holddal, hogy mellette csak eltörpülni tud az, hogy emberek sétálnak a hóban, és megküzdenek minden közelgő apokalipszis legnagyobb közhelyével, az agyalágyultan erőszakos túlélni vágyókkal.

De minden csak hosszú, elviselhetetlenül hosszú és elviselhetetlenül bugyuta felvezetés egészen addig, amikor a világvége már szó szerint egy karnyújtásnyira van, a Föld felszíne pedig átváltozik ronggyá olvasott sci-fi regények borítójává. Nem elég, hogy a Hold úgy megbabrálja a bolygó gravitációs mezőjét, hogy néha azt sem tudjuk, merre van a le vagy fel, még darabok is szakadnak le róla mint valami kozmikus ágyúgolyók, és kicsipkézik Colorado államának hegységeit.

Emmerich nem igazán ért ahhoz, hogy a szereplői emberekként viselkedjenek, vagy egy egyszerű, hétköznapi belső tér hihető legyen a keze alatt, de a képcsinálás, na, az megy neki. A Moonfall utolsó harmada tele van gyönyörű tablókkal, ahol valami teljesen értelmetlen és logikátlan kataklizmikus esemény történik, de azt legalább rendesen megnézhetjük magunknak. Emmerich filmjeire nem azért érdemes beülni, mert megmentik bennük a világot, hanem mert majdnem elpusztítják.

És hát a világ mellett az agysejtek jelentős százalékát is. Bár a Moonfall igazából azzal büntet, hogy mennyi idő kell neki, míg felállványozza a cselekményét azzal, hogy tisztázza a rokoni szálakat férjek, feleségek, exfeleségek, exférjek, börtönből kihozott gyerekek, kínai au pair, egy rakat NASA-dolgozó, pár rakat katona, illetve néhány bónusz rejtélyes figura között. Ami nem annyira szórakoztató, ha közben a Hold próbálja megkuglizni a Földet, akkor meg végképp nem, amikor a színészeknek olyan mondatokat kell teljes komolysággal kimondaniuk, hogy „Az exfeleségem ott van fenn valahol!”, vagy hosszan kell hadoválniuk a fehér törpék által hajtott megastruktúrákról. Valami már lyukat fúrt a Holdba, most próbálnak az ember hasába is.

És a Moonfall aztán a várható, de teljesen agyament utolsó harmadában végre beteljesíti azt a jóslatát, hogy egy végtelenül bugyuta, de végtelenül szórakoztató sci-fi legyen belőle. Ahol a logikát felszippantotta a Hold gravitációja, a magyarázatokat megsemmisítették az abból kipotyogó üstökösök, az ép észt pedig megfojtotta a légköri disszipáció. Mintha valaki bekapcsolta volna valamelyik ismeretterjesztő csatornát éjfélkor, ahol hajmeresztő elméletekkel próbálnak újramagyarázni valamit, amire a fizikai világ törvényei jó régen megtalálták a választ. A Moonfall akkor a legjobb, amikor elengedi a valóság kezét, és hagyja, hogy beleessen egy óriási kráterbe a Holdon.

Kedvenceink
Csatlakozz a csoportunkhoz!